14.fejezet

- Öhm mondanom kell valamit. A nővéred tegnap éjjel meghalt.
Földbe gyökerezett lábbal álltam, az ideges, tétova fiú előtt. Nem tudtam elhinni, amit mondott.
Hirtelen leperegtek előttem az évek. Amanda, a kedves, jólelkű Amanda. Aki mindig olyan alázatos, és szerény volt. Soha nem bántott senkit, mindenkin segíteni próbált. Mikor eltörtem anya kedvenc vázáját, együtt rejtettük el a törmeléket. Mikor valaki piszkálta az iskolában, én védtem meg. Hiába volt idősebb nálam, olyan, mintha a húgom lett volna. Hisz én mindig erősebb voltam.
A lelkiismeret tüzes tőrként mart belém, hisz szó nélkül jöttem el hazulról. Nem is gondoltam rá, ő mit érezhet. Felelőtlen voltam, és gyerekes! Pedig csak rám számíthatott.
Szárazon égő szemmel bámultam magam elé.
- Hogy történt? –suttogtam rekedten.
A többiek már rég nem játszottak, megértő tekintetekkel fordultak felém.
- Én, én nem tudom. –dadogta. –Hannibál küldött, hogy szóljak neked. Azt mondta, vár a Tanácsteremben!
Gyilkos tekintettel fordultam felé. Szegény fiú teljesen meg volt rémülve. Bár így visszagondolva, nagyon sokan mondták már, hogy dühösen olyan vagyok, mint egy sarokba szorított tigris. Aki bármire képes…
- Sheila én… -kezdte valaki, de sarkon fordultam, és elmentem mellette.
Egyenesen a Tanácsterembe tartottam.
Igazából sose fűztek gyengéd szálak a nővéremhez. Mindig gyengének tartottam, olyannak, aki nem képes az életre. De a véremből való volt, és a családnál nincs szorosabb kötelék. Valahogy jó volt felette anyáskodni. Szégyenlem bevallani, de sokszor uralkodtam rajta. És ő felnézett rám, tudva azt, hogy én vagyok az erősebb. A gyomrom görcsberándult az emlékekre, a torkom összeszorult.
- Soha nem törődtem vele igazán! –suttogtam magam elé elkeseredetten. –Pedig ő mindig felnézett rám, próbált nekem segíteni. De én gyengének tartottam, lenéztem őt… Miattam halt meg!
Ha akkor éjjel magammal hozom, és nagy hagyom ott… Ha egy kicsit erősebb lett volna, és kivárja a felszabadulásunk…Ha…
Nem! Nem bírta volna ki akkor sem! Nem tudott volna velem jönni, feladva az addig kényelmes életét! Nem volt meg benne az a dac, ami engem hajt! Nem! Most nem gondolok erre! Majd holnap! Majd ha egyszer újra szabadok leszünk…
Kopogtam.
- Gyere be! –hallatszott bentről a mogorva válasz.
Szélesre tárva az ajtót beléptem. Hannibál ott állt az asztal mellett, elmélyülten figyelve a rajta lévő papírokat. Fekete haja az arcába hullott, álla megkeményedett. Akaratlanul is arra gondoltam, hogy milyen jóképű…
- Csukd be magad után! –morgott mégegyet, megérezve a huzatot.
Becsuktam, és némán leültem egy székre. Vártam, mondjon végre valamit. Valami vigasztalót.
Végre felnézett rám, de semmilyen érzelmet nem láttam a szemében. A kezembe nyomott egy papírt, majd elfordult. És én belemélyedtem az iratokba.
Amanda Noxana: tegnap találtak rá, a Kormány Székhelyén, egy titkos szobában, felakasztva. Minden jel öngyilkosságra utal. A teste tele volt verés nyomaival, és egyéb sérülésekkel. Köztudott volt, hogy a lány, mióta bekerült a Társaságba Johnson Frost szeretője. Az eset nem került nyilvánosságra, eltusolták.
Szóval ennyi! Ennyi szól a testvéremről. Pár sor, tárgyilagos megállapítás, hogyan, és miért halt meg. Sajgott a szívem.
Szegény, gyenge kis Amanda! Nem bírta elviselni a megaláztatást, ezért megölte magát.
Biztos voltam benne, hogy Johnsons megerőszakolta. Hisz ő mindig olyan félénk volt, szinte nem is foglalkozott fiúkkal. És abban is biztos voltam, hogy anyám tudott róla! Hisz mindig az volt az álma, hogy majd általunk még előrébb jut a ranglétrán. Nah, most majd sikerül neki!
Keserű mosoly jelent meg az arcomon, majd újra elkomorodtam.
- Megbosszulom! –suttogtam magam elé, ökölbe szorított kézzel.
- Hogy mondtad? –fordult felém hirtelen Hannibál.
Ráemeltem a tekintetem, úgy ismételtem meg, mostmár hangosabban.
- Megbosszulom! Megölöm Johnsons Frost!
Felálltam a székről, és elindultam felé.
- Adj néhány embert, és fegyvereket! –néztem keményen a szemébe. –Három nap múlva itt vagyok!
- Neked teljesen elment az eszed! –először értetlenkedve, majd dühösen méregetett. –Nem fogom a halálba küldeni az embereimet, csak mert neked meghalt valakid! Tudod hányan vesztik el nap-mint nap a szeretteiket?! És egyik se rohan a halálba!
- Mert nem elég erősek! –vágtam vissza. –De engem nem érdekel! Ha nem adsz senkit, megyek egyedül!
Azzal indultam volna, de Hannibál visszarántott.
- Nem mész sehová! –kiabált rám.
Csak úgy sugárzott belőle a düh. És még valami… Talán aggódás?
- De igeinis megyek! –néztem fel rá dacosan. –Megölöm az összes Kormánytagot! Épp eleget nyeltem már le!
- És nyelni is fogsz! –rázott meg mérgesen. –Ha máshogy nem, hát bezárlak, de innen nem mész ki!
- Nem mered megtenni! –sziszegtem összeszűkölő szemekkel!
- Majd meglátjuk! –azzal elkezdett a szobája felé tuszkolni.
Hiába kapálóztam, visítoztam, nem tudtam szabadulni. Belökött az ajtón, és rámzárta. Teljes erőmből ütni kezdtem, de a nehéz fa nem engedett. Majd lassan abbahagytam, és összekuporodva lecsúsztam az ajtó elé. A könnyeim végre megindultak. Sósan, maróan csorogtak végig az arcomon.
- Mi történt itt? –hallatszott kintről Zoé hangja.
- Ezt az ajtót senki nem nyitja ki! Nem megy be, és ő nem jöhet ki! –szólt dühösen Hannibál. – Ez parancs!
Azzal ajtó csapódott, és teljes lett körülöttem a csend.

Késő éjszaka lehetett már, és én egyedül feküdtem a szobában. Valószínűleg elnyomott az álom, mert mikor újra kinyitottam a szemem, teljesen le volt égve a gyertya. Mindent elborított a sötétség.
Hirtelen motoszkálást hallottam az ajtónál. Ijedten rezzentem össze. Talán Hannibál az?
Fény szűrődött át alatta, és a motozás egyre hangosabb lett. Fojtott beszélgetés hallatszott kintről. Majd a zár engedett, és az ajtó kitárult.
Az erős fény vakított, eleinte semmit sem láttam. Majd ahogy a szemem hozzászokott a világossághoz, felfedeztem, hogy a barátaim állnak ott. Zoé, Yoru, Lionel, Marcos, Gloria, Valerie, Janica.
- Azért jöttünk, hogy segítsünk!