7. fejezet
Meril 2008.10.16. 15:22
- Vigyázzatok, délről lőnek! - üvöltötte a hármas osztag egyik tisztje néhány bajtársa felé, majd visszavetődött a többiek mellé az árokba.
- Kezd elegem lenni ezekből az anyaszomorító német kutyákból! - dühöngött mellette egy társa.
- Mi sem vagyunk jobbak nekik. - felelte az egyik távcsővel kémlelve a közeli sáncokat.
- Persze, de a háborút nem mi kezdtük. Ezeknek sosem elég, amijük van. Tudja egyáltalán valaki, hogy hol van Lengyelország?
- A térképen. - jegyezte meg egy másik, majd mind nevetésben törtek ki. Habár tombolt a második világháború, ők mégis képesek voltak szorult helyzetükben is nevetni.
- Hamarosan vége a szolgálatnak, azt mondják, lassan befejeződik a háború. - vetette fel egy fiatalabb angol katona.
- Mindig ezt mondják, mióta elkezdődött. - oltotta le öregebb társa.
- De tényleg.
- Addig nem lesz vége, amíg az a nő itt van. - jegyezte meg keserűen a távcsöves, oda sem hederítve a többiekre.
- Kiről beszél? Milyen nő? - érdeklődött a fiatal.
- Az csak mese! - legyintett valaki.
- Nem az. - adott igazat az idősebb a távcsövesnek. - Éjszakánként látni itt-ott mostanában. Folyton utazik, azt mesélik, halhatatlan, erős és gyönyörű, ahol pedig megjelenik, ott háború lesz.
- Ti ezt beveszitek? Halhatatlan gyönyörű nő? Még viccnek is rossz. - gúnyolódott valaki.
- Hallottam egy francia katonától tegnap, hogy látta egy karddal a kezében. A nő pedig ránézett, egyenesen a szemébe. - mesélte, majd a katona saját szemére mutatott - Egyszerű férfi azonnal beleszeretne, de az a nő ördögien gonosz, halált hoz. - fűzte tovább.
- Na persze, majd elhiszem, ha személyesen beszéltem azzal a franciával.
- Nem fogsz. Tegnap rajtaütöttek az osztagukon és mind meghaltak. Átkot hozott rájuk.
- Persze, biztosan. Ezek a rohadt németek hoznak átkot ránk, nem holmi nők. - szólalt meg gúnyosan az érkező hadnagy, amivel véget ért a beszélgetés.
***
Közeledett a telihold, a csatateret messzire megvilágította, aranyló színe azonban bajt sejtetett. Az angol csapatok őrszemei magasan és éberen kémlelték a tájat, nehogy rajtaütés érje őket. Az egyikük furcsa jelenségre lett figyelmes: egy női alakot pillantott meg, amint kivont karddal halad feléjük lassan, vontatott léptekkel.
- Ki maga? - kiáltott felé. Társai kellő távolságban voltak tőle, hogy ne hallják. A nő nem válaszolt, csupán ránézett, s állva várta, hogy az őrszem odaérjen hozzá.
- Ugyan már, tegye csak el. - kezdte nyugodtan a lány az őr rászegezett fegyverére utalva.
- Mit keres maga itt?
- Gondoltam körülnézek.
- Ha nem felel a kérdésemre, kénytelen leszekr30;
- Lelőni? Ne legyen nevetséges. Sem maguknak, sem az ellenségnek nem vagyok barátja, ha ez érdekli. Mindössze erre jártam, néha besegítettem az öldöklésbe, ennyi.
- Már tudom, ki maga. Az nem lehet, hogy tényleg létezik?! A nő, aki halált hoz. - lehelte elhaló hangon az őr.
- Hát már így beszélnek rólam? Ugye maga sem hiszi el, ami mondanak?! - nevette csengő hangon a nőszemély.
- Mit akar itt? - lépett egyet hátra a férfi.
- Régen nem beszélgettem már. Unatkozom. Pontosabban amióta a nővérem meghalt. - tűnődött. - Tudja, azt is beszélik, hogy néha, a haldoklók mellett egy gyönyörű, fehér hajú, kedves arcú nő jelenik meg, hogy segítsen rajtuk. Maga biztosan hallott róla is, igaz?
- Igen, beszélik. De az csak mese.
- Pont, mint én. Tehát hallott róla. Nem tudja véletlenül, hol látták utoljára?
- Én nem. Nem... nem tudok semmit róla.
- Akkor kénytelen leszek máshol kérdezősködni, nem igaz?! - válaszolta a nő, majd megindult a rettegéstől lebénult férfi felé.
- Kérem, nekem családom van otthon.
- Mint itt mindenki másnak is, de ez nem változtat azon a tényen, hogy a maguk sorsa, a halál. - felelte, majd lesújtott éles kardjával.
Fáradtan nézett fel az égre, karcsú alakját fénybe vonta a Hold, a szellő lágyan ringatta éjfekete haját, s sötét, hosszú kabátját.
- Hát igen, úgy látszik mégis meguntad. - szólalt meg mögötte egy vele látszólag egy idős, fiatal férfi.
- Azért ezt nem állítanám, Julian.
- Ugyan már, Noir, húgocskám. Pontosan tudom, milyen érzések kavarognak benned. Hagyj fel a keresésével, onnan nem tud visszajönni.
- Tudod, ő mindvégig hitt az emberekben. Azt mondta, hogy nekik van miért meghalniuk. Most kérdem én, ezek miért teszik? - nézett le a földön, vérbe fagyva fekvő őrre.
- Ezek csak ostoba bábuk. Fogalmuk sincs a szabad életről, habár beszélnek róla és joguk is lehetne hozzá. Az ember nem változik: szereti, ha irányítják. Könnyebb dolga van vele, mintha ő maga döntene.
- Egy maroknyi ítél millió fölött; nem is értem őket.
- Ez a sorsuk. Élnek, majd meghalnak; nincs választásuk. A módszereik pedig egyre kegyetlenebbek a pusztításban. Irigylem őket, micsoda fantázia?!
- Ki gondolta volna, hogy ennyi évszázad után, még mi fogunk tőlük tanulni? - nevetett gúnyosan Noir.
- Ha már ők nem teszik? - élcelődött bátyja - Rágyújtasz? - nyújtott felé egy szál cigarettát.
- És most? Merre? - kérdezte, miközben elfogadta és meggyújtotta a szálat.
- Fel, északra.
- Egészen Szibériába? - fújta ki a füstöt Noir csalódottan.
- Igen, úgy tudom, ott bujkál mostanában, imádott öcsém.
- Remek, úgyis rég jártam ott. - felelte kedvtelenül a lány.
- Indulhatunk? - nyújtotta felé kezét Julian.
- Oui, drága bátyám. - mosolygott Noir ördögien, majd végleg eltűntek a sötétségben.
Vége
|