- Szeretnék valami maradandót alkotni. Hogy amikor itt hagyom, amit itt kell hagynom, maradjon valami, amiről azt mondják, ez igen, ez ő volt.

- És mondd, Kicsi, hogy akarod ezt elérni?

- Mondtam már, hogy ne hívj Kicsinek – nevetek –, nem szeretem. Olyankor úgy érzem, mintha az orrom alá dörzsölnéd, hogy te nagy vagy és erős, de én kicsi és törékeny.

- A sárkányhoz képest az ember kicsi és törékeny – jegyzi meg tudálékos arccal. Igaza van. Mint mindig. Ezért
szeretem. – Szeretlek, te vén, morgós sárkány, ugye tudod?

- Tudom. Sose tudtad eltitkolni az érzéseidet. Azokban a nagy, barna szemeidben benne van a világ összes szépsége és fájdalma együttvéve. Ezért nem jósolok neked könnyű életet, Kicsi. A Ti világotokban az emberek hazudnak és csalnak. Néha azt kívánom, bárcsak itt maradnál velem örökre. Hogy ne sérüljön meg a csodálatos és finom lelked.

- Miért vagy ilyen rossz véleménnyel az emberekről?

- Mert nem jók. Van egy-kettő, akinek a lelke és a szíve zene és csoda. De a legtöbbnek nem. És mivel ők vannak többségben, elnyomják, lenézik, és bántják a tündérszép lelkű embereket. Csak nagyon kevés van, aki meg tudja őrizni a szépségét és tisztaságát, mire felnő… Ezért is féltelek. Te álmodó vagy. Csodálatos álmaid vannak, de ha egyszer csalódsz, majd nem fogsz többet hinni az álmokban, sőt, talán megakadályozod, hogy csodákat álmodj. És az nagyon nagy baj lenne. De ha itt maradnál velem… vigyáznék rád.

- De te is tudod, hogy nem maradhatok. Az álmok szépek, de nem élhetek itt mindig. Ezért szeretnék valamit csinálni, hogy emlékezz rám. Ha már nem jövök többet… ha már nem leszek.

- Búcsúajándék gyanánt? – Mindig ragyogó borostyánszemeit felnagyítják a visszatartott könnyek. Nem is tudtam, hogy a sárkányok tudnak sírni.

- Igen, annak szánom. De ne legyél szomorú, rendben? Neked itt marad ez a mesevilág, de nekem tovább kell lépnem.

- Felnőttél, Kicsi? Felnőttél és te is itt akarsz hagyni engem?

- Meg kell értened. Bármennyire is fáj. – Elfordítja a fejét és mélyet sóhajt.

- Tudtam, hogy eljön ez a nap. De reménykedtem benne, hogy később. Nem lenne szabad felnőnöd ennyire hamar és hirtelen. Nem szakadhatsz ki egyik pillanatról a másikra onnan, ahol szerettél lenni. Valami maradandót akarsz itt hagyni? Valamit, ami te vagy? Akkor maradj. Itt az lehetnél te is. Maradandó és csoda. Az emberek csak elrontatnának. De ha menni akarsz, menj. Nem foglak megakadályozni, bármennyire is szeretném megfogni a kezed és visszahúzni, és magamhoz ölelni téged, és védeni, és szeretni. – Smaragdszínű a könnye, ahogy lefolyik mindig mosolygós arcán. Istenem, nem hittem, hogy ennyire nehéz lesz az elbúcsúzás. –Menned kell. Most, amíg van hozzá erőd. Amíg úgy érzed, itt tudod hagyni ezt a helyet. És maradandót alkottál, Kicsi. Szeretetet hoztál ide, tisztaságot és jóságot. Nem kell semmit itt hagynod, hogy emlékezzek rád. Ez a hely, minden egyes fájával, virágával és fűszálával mindig arra fog emlékeztetni, hogy volt egyszer egy lány, aki itt keresett békét a nagyvilág zaja elől. Aki szép volt és a szíve szeretettel volt teli, és még a morgós sárkányt is képes volt szeretni. Ez a legszebb dolog, amit itt hagyhatsz.

- Soha, soha nem foglak elfelejteni. – Az arcomon patakokban folynak a könnyek, ő elmosolyodik, a szemében pajkos fény csillan, magához ölel, és hirtelen felemel, és a hátára dob. Hátratekeri a fejét, és rám kacsint.

- Egy utolsó repülés, Kicsi. Emlékbe, tőlem. – Elrugaszkodik a talajtól, és felemelkedik a levegőbe. Széttárja óriási szárnyait, és méltóságteljesen elkezd repülni arra, amerre már jártunk, nem egyszer, de most utoljára. Nézem a virágokat, a fákat, az állatokat, tündéreket, apró és nagyobb csodákat, amiktől most el tudok búcsúzni gondolatban. Nevetek, de sírok is egyszerre, a szívem szabad, de mégis nehéz. Ő mindent megpróbál, hogy könnyebb legyen. Vagy hogy nehezebb? Önző, tudom. Mint minden sárkány. Nem akarja, hogy elmenjek, de muszáj. El kell hagynom ezt a világot, hogy ott élni tudjak. Elrepülünk a hegyek fölött, előttünk a végtelen óceán, a lemenő nap narancssárga fénye hihetetlen színekre festi a hullámokat. Leszáll a homokos parton, lesegít a hátáról. Nem tudok megszólalni, csak nézem őt, majd elfordulok, és a tengerbe merülő nap utolsó sugarainak játékát csodálom.

- Hiányozni fogsz. Nagyon. És ez a hely is. De meg kell értened.

- Megértelek, Kicsi. Egyszer eljön az idő, amikor tovább kell lépni. Számodra ez az idő most jött el. – Magához ölel, puha, meleg bőréhez szorítom az arcom, és belélegzem a jellegzetes erdő és avar illatot, ami mindig is jellemezte. Megpuszilja a fejemet, elenged, és hátrébb lép. – Isten veled, Kicsi.

- Isten veled, te nagy, morgós sárkány. – Elmosolyodok, és érzem, hogy halványodok. Újabb könnycseppek buggyannak ki a szeméből, és folynak végig az arcán. Lassan eltűnik a hely, nem érzem már a homokot a talpam alatt, nem fújja a hajam a tengerparti szél. Hát megtettem. Otthagytam az én öreg barátomat, az álmok, és csodák birodalmában. De egyszer visszatérek, mint ahogy visszatér mindenki, aki már járt ott. Pár év múlva újra együtt leszünk, és együtt fogjuk nézni a naplementét, és ő bölcsességeket fog mondani, mint minden egyes beszélgetésünkkor.