Furcsa érzés. Mintha már megtörtént volna. Mintha már állt volna így a szakadó esőben, mintha az ég könnycseppjei már összemosódtak volna a saját könnyeivel. Nézte a távolodó alakot, akit hagyott elmenni. Nem tehetett mást. Hagynia kellett, hogy élje a saját életét. Aki menni akar, nem szabad feltartóztatni, ezt ő is tudta. Nincs értelme. Hát hagyta, hadd menjen, hogy magával vigye a szíve egy darabját. Egy darabját? Az egészet. Most nem szabad hazudni. Legalább magának nem, ha neki azt hazudta, hogy sose szerette. A férfi már eltűnt, ő még mindig állt a zuhogó esőben, és nézte azt a pontot az utcai lámpa alatt, ahonnan már nem látta őt tovább. Könnyek. Az ő könnyei és az angyalok könnyei.

Érzések. A legerősebb a mindent elsöprő fájdalom. Az, hogy hagyta elmenni. De még jobban fáj, hogy csak itt áll, nem megy utána, nem mehet. Nem szabad. Honnan jött ez a gondolat? Miért ne lenne szabad utána menni, megfogni a vállát, azt mondani, hogy "tévedtem, ne menj el. Nem tudok élni nélküled, bár veled sem lesz egyszerű. De meg szeretném próbálni. Bocsáss meg."
- Nem tehetem! - kiált fel.
- Miért ne tehetném?
Nem akarja elhinni, hogy saját magával vitatkozik. "Kezdek megőrülni" - suttogja. Furcsa érzés, készül valami, történni fog, de nem tudja megakadályozni. Nem is szabad. Így kell történnie. El kellett mennie.

Miért történnek a dolgok? Miért nem tud változtatni? Egy ideje úgy érzi, a dolgok kezdenek kicsúszni a kezéből. Nem azt mondja, amit tudja, hogy mondania kell. Mint például most. Tudta, hogy nem szabad azt hazudni, nem szereti, soha nem is szerette. Tudta, hogy meg kell állítania, mégis, csak itt áll és hagyja őt elmenni. Örökre. Iszonyú érzés tudni, hogy valami történni fog, de nem tudja, mi, és megakadályozni se lehet. Minden idegsejtjével érzi, egyre közeledik, fojtogatja, nem ereszti. Nem tudja, mit kellene tennie, valami azt suttogja, sőt, már ordítja, hogy meneküljön, fusson, de csak áll, ledermedve.

Riadtan néz körül, mintha egy szörnyű rémálomból ébredne. És rájön, hogy igaz. Rémálmot látott. Az életét. Látja a felé tartó kamiont, de képtelen félreugrani. Már nincs értelme. Tizedmásodpercek alatt jön rá a megoldásra. Amire azt hitte, hogy az élete, nem az volt. Csak újra végig kellett néznie a döntéseit, amik ide vezettek. Amiknek az eredménye, hogy zokogva állt a viharban, és aminek vége csak a halál lehet.

Azért volt az a furcsa érzése. Mindent átélt már, és most újra végig kellett szenvednie, a változtatás lehetősége nélkül. Talán azért, hogy legközelebb jól döntsön. Talán, hogy az az élete boldog legyen. Hány ilyen ember élhet? - fut át agyán az utolsó gondolatok egyike. - Akik azt hiszik, élnek, holott másodpercek választják el őket az örök sötétségtől... vagy egy új kezdettől?

Még egyszer eszébe jut az ő arca. A mosolygó szemei. A férfi, akit hagyott elmenni, akit soha nem láthat, soha nem érinthet. Egy utolsó könnycsepp gördül ki a szeméből, felnéz az égre, és mintha a felhők között egy arcot látna. Annak az arcát, aki azt akarta, hogy így legyen. Hogy tanuljon. Hiszen az életben az ember mindig tanul. Miért ne tanulhatna az utolsó másodpercekben is?

Dudálás, a fény egyre erősebb. Erős ütést érez, majd sokáig semmit. Az ő hangját hallja. A nevén szólítja, de annyira messzi... annyira idegen, de mégis ismerős... Könnycseppek... angyalok és az ő könnyei. Elmosolyodik. Ha bárki is megkérdezné, hogy mi volt az utolsó gondolata, nem hinné el neki. Egy idézet volt, a kedvenc filmjéből:

„Álom és ébrenlét közt, ismered azt a helyet? Amikor még emlékszel rá, hogy mit álmodtál. Hát én ott foglak mindig szeretni...”

A gondolat halálával következett be az ő halála is, a szeretett férfi karjaiban, a tomboló, tavaszi viharban. Az emberek döbbenten nézték a nőt, akit kamion gázolt halálra, mégis mosolygott. Ők nem tudhatták, hogy rájött, az élet csak egy állomás, az emberek mindig tanulnak, és majd lesz egy életük, ahol nem követik el már ezeket a hibákat, és az, az lesz az igazi életük. Az utolsó, és a legboldogabb.