Fülledt nyáréjszaka volt. A csendes kisváros legutolsó utcájában sem mozdult semmi. Egy meleg légáramlat futott át az emeletes ház kertjében álló hatalmas, vén göcsörtös fán. Az utca teljesen nyugodt volt. Hallani lehetett a sok ezer apró tücsök ciripelését. A sötét utcát csak az otthonos házak ablakán kiáramló fény világította meg. A csendet egy fekete macska zavarta meg, amely az emeletes ház melletti bokorból ugrott ki, majd végig cikázott a kerítésen, és már el is tűnt a homályban. Hirtelen az emeletes ház erkélyablaka kinyílt. Egy sötét alak lépett ki rajta, majd behajtotta, de csak annyira, hogy ne csukhassa ki magát. Könnyedén felugrott az ablakpárkányra, és némán figyelte a sötét utcát. Alacsony és vékony alakja segítette abban, hogy le ne essen a keskeny párkányról. A szomszédos szobában valaki felkapcsolta a villanyt, így kirajzolódtak a lány körvonalai. Hosszú, ében fekete haja könnyedén omlott vállára. Csillogó zöld szemei kitartóan kutatták az éjszakát. Bambulva nézett maga elé, majd lassan végignézett a házakon. Szeme megakadt egy kis kertes házon, ahol égett a villany a konyhában. Egy család éppen vacsorázott. Kis híján leesett a párkányról, mikor a szomszédos szoba ablaka kinyílt.
- Most már gyere be Ofélia! Megesznek a szúnyogok! - szólt ki egy fiú.
- Jól van... Megyek - Válaszolta Ofélia, majd leugrott a párkányról. A szobában ismét sötét lett. A lány épp az erkélyajtó felé vette az irányt, mikor valaki megfogta a karját. Ijedten fordult hátra, de miután jobban megnézte az alakot, megnyugodott.
- Ne ijesztgess!!Különben meg... Késtél... - mondta az alaknak.
- Csak nem mondod, hogy hiányoztam? - lépett az utcai lámpa kissé felszűrődő fényébe az alak. Magas, vékony, erős alkatú fiú. Hosszú ezüst haja, és gyönyörű kék szemei voltak. Hófehér bőre, és üvegszerű körmei ijesztő látványt nyújtottak. Arcán huncut mosoly. Szájából elővillant két megnyúlt, hegyes szemfoga.
- Na persze... Szeretnéd Kain! - mondta lenézően Ofélia
- Mi tagadás... Tényleg szeretném - mondta, és még szélesebben vigyorgott.
- Ne nézz így rám! Gyanús vagy! - hátrált a lány, de a "fiú" gyorsabb volt, és magához ölelte. Ofélia még egy ideig kapálózott, de hamar elfáradt a szobor merevszorítás hatására.
- Na jó... – lihegte - Megadom magam! De ez volt az utolsó!
- Csak hiszed!
- Én nem hiszem, hanem tudom! És te ne hidd, hogy ezt minden nap el fogjuk játszani!
- Pedig én igazán élvezem - mondta Kain halkan, majd közelebb hajolt a lányhoz. Már épp készült megcsókolni, mikor a szomszéd szobában ismét világos lett, majd kinyílt az ablak.
- Ofélia mért ne.... - kezdte az előbbi alak, de nem fejezte be. Szeme megakadt a lányon és az alakon. - Kain.... megint itt vagy?? Veszed le a kezed a húgomról!
- Ne aggódj Dávid!Jó kezekben van - mondta Kain, még mindig azzal az idegölően kaján vigyorral az arcán.
Dávid kijött az erkélyre. Magas barnahajú, barna szemű, tizenkilenc éves fiú, Ofélia bátyja. A lány három évvel fiatalabb nála.
- Mondd Ofélia, mért pazarlód az időd egy ilyen alakra? Aki ráadásul vámpír?!
- Magam sem tudom... - mondta a lány
- Hiszen odáig van értem! A vak is látja! - mondta Kain vigyorogva.
- Álomvilágban élsz... - sóhajtott Ofélia.
- Akkor az álomvilágban a szőke helyett az ezüsthajú herceg elviszi a királylány helyett a boszilányt fehér ló helyett a karjaiban a kastélya helyett a Temetőbe a sírjához - mondta Kain, majd felkapta Oféliát és leugrott a teraszról.
- Hé!! Vigyázz rá, mert máglyán égetek el, ha valami történik vele! - szólt utánuk Dávid
Mikor már messzebb jártak Ofélia megszólalt.
- Nem tennél le?
- Nem.
- Mért?
- Mert úgy a romantikus, ha a karjaimban viszlek! - mosolygott Kain, most már kedvesen
- Te nem vagy magadnál.... Mi ütött beléd?
- Semmi....
- Ugye nem akarsz belőlem is vámpírt csinálni? Mert mondtam, hogy én nem akarok az lenni!
- Dehogy akarok! Olyat soha nem tennék, amit te nem akarsz!
- Remélem is! - mondta Ofélia.
A Temetőhöz vezető út innentől kezdve csendben telt. A kapuhoz érve Kain letette Oféliát, majd kézen fogta és bevezette a bozótba. Egy kis ösvény futott a sűrűbe. Az út végén egy hatalmas családi kripta állt. Előtte egy kis pad. A kriptára vésett sok név közül kivirított a Nagy Krisztián, ami a legújabbnak tűnt a sok kopott közt. Kain a padhoz húzta a lányt, majd maga mellé ültette.
- Mért hoztál ide? Még sose mutattad meg a sírod, akárhányszor kértem! - csodálkozott Ofélia
- Igen, tudom. De ez egy különleges nap...
- Mért?
- Mert ma van egy éve, hogy megismertelek
- Tényleg....
- Emlékszel még arra a napra?
- Persze! Hogy is felejthetném el! - mondta a lány, majd visszagondolt a múlt eseményeire.

Éppen sétált a Temetőben. Virágot vitt Édesanyja sírjára, aki akkor halt meg, mikor Ő négyéves volt. Sokáig ült a sír előtt, és azon gondolkozott, hogy mi lenne, ha Anyja nem halt volna meg. Hiányzott neki... Igaz, hogy Apja mindent megtanított lányának, de azt a szeretetet, amit egy Anya adhat, azt nem tudta megadni neki. Sem azt a gyengédséget, lányosságot. Így hát Ofélia kicsit fiúsra sikerült. Ahogy ült a padon, zajt hallott a bokorból, ami a háta mögött volt. Kicsit összerezzent, de Ő nem az a félénk típus, hiszen imádja az elvont, és félelmetes dolgokat. Ahelyett, hogy elfutott volna, a bokorhoz sétált. Elhúzta a gallyakat, de semmi. Ekkor egy gúnyos hang szólalt meg a háta mögött:
- Engem keresel? - kérdezte az ismeretlen.
- Te meg ki a fene vagy? És mi ez a bújócska? - kérdezte. A nap már alábukott, sötétség borult a Temetőre. Sötét felhők gyűltek az égen. A szél felerősödött.
- Én? Hmm.... Ki is vagyok? Lássuk csak… A nevem Kain. És szeretek bújócskázni! Főleg halandókkal! - mondta Kain, és gúnyos mosolyra húzta a száját.
- Halandókkal? Véletlen nem pszichológusnál lenne a helyed? - kérdezte Ofélia lenézően.
- Nem! - mondta az alak, és közelebb lépett a lányhoz. Az két lépést hátrált. Ahogy az alak belépett a Hold sugarába, Ofélia meglátta hulla fehér bőrét. - Tudod a vámpírok nem járnak pszichológushoz!
- Vámpírok? - kérdezte Ofélia. Úgy nézett Kainra, mint ha a "Vámpír" most szabadult volna egy elmegyógyintézetből. Bár hófehér bőre ijesztőnek hatott. - Na jó, nekem erre nincs időm.
- Ha akarod, én adhatok neked annyit, amennyi kitart az örökkévalóságig - mondta Kain
- Kösz, nem kell! - mondta a lány, és már sétált is a kijáratig. A vámpír egy pillanat alatt előtte termett. Ofélia kicsit megijedt. Kain egy másodperc múlva már a háta mögött volt, és a nyakát simogatta.
- Mond csak.... hmm.... Hogy is hívnak?
- Ofélia..... és jó lenne, ha nem fogdosnád a nyakam! - fordult meg, és szembe nézett a vámpírral. Kain földöntúli kék szemei megbabonázták.
- Szóval kedves Ofélia.... nem akarsz örökké élni? - kérdezte a megszeppent lánytól, és kivillantotta két megnyúlt szemfogát.
- Nem.
- Értem.. igazán kár érted... - mondta a vámpír majd eltűnt.
Ofélia nehezen ballagott haza. Zúgott a feje az egésztől. Kicsit félt, hogy csak álmodta az egészet. Gyakran képzelődik. Gyermekkora kihatott egész életére, és sajnos, ha a vámpír nem is, de Ő jár pszichológushoz Anyja halála óta. Otthon kiült az erkélyre. Sokáig gondolkozott, majd lefeküdt. Az erkélyajtót nyitva hagyta a fülledt idő miatt. Hajnalban egy árnyék jelent meg a teraszán, és besétált a nyitott ajtón. Egy ideig nézte az alvó lányt, majd közelebb lépett ágyához, és letérdelt. Megsimogatta Ofélia gyönyörű arcát, és megcsókolta. Fekete haját elsimította a nyakáról, és szemfogaival két kicsi pontnyi sebet ejtett, majd a lány fülébe súgta:- Ez jelzi azt, hogy mi összetartozunk. Majd egyszer Te is vámpír akarsz lenni, és én akkor azzá teszlek. Nem tudom mért, de Te más vagy, mint a többi halandó. Furcsa vagy" - Miután befejezte, kisétált és még állt egy ideig az erkélyen. Ofélia felébredt, és meglátta, ahogy az árnyék leugrik."Szóval nem álmodtam? Tényleg Ő suttogott?"- kérdezte magától. Felállt, és egy elemlámpa fényénél megnézte a két heget a tükörben."Ahogy mondta, összetartozunk...."

Azóta a nap óta ismerik egymást. Kain beleszeretett a halandó Oféliába. A lány is érez iránta valamit, de nem mutatja ki.
- Szóval egy éve téped az idegeim... - sóhajtott
- Igen, pontosan egy éve! - mondta a vámpír, és átölelte halandó szerelmét. Az hagyta magát, de nem mutatta ki, hogy élvezné egy kicsit is. - Na gyere!
- Hova? - kérdezte Ofélia.
- Majd meglátod! - mondta Kain, és kézen fogta a lányt. Kinyitotta a kripta nehéz kőajtaját, és miután bementek,visszazárta, egy résnyi lyukat hagyva a levegőnek.
- Megőrültél, egy kriptába? - kérdezte idegesen Ofélia
- Kérlek, fordulj meg!
- Ne idegesíts! Azonnal engedj ki!!
- Légy szíves... Ne kelljen erőszakot alkalmaznom...
- Mindig azt szoktál!! Engedj már ki!!!! - kiabálta a lány, de a vámpír elkapta derekát és megfordította. Ofélia szemei elkerekedtek. A kriptában mindenhol vörös rózsák voltak. Fekete gyertyák fénye járta be a helységet. Középen egy kis asztal, két szék, az asztalon gyertya.
- Hát ez? - kérdezte Ofélia
- Hát... Gondoltam valahogy meg kéne ünnepelnünk az egy éves ismeretségünket - mondta Kain lesütött szemmel.
Ofélia elmosolyodott, és olyat tett, amit még soha. Megölelte Kaint. A vámpír eléggé meglepődött, de gyorsan magához szorította a lányt. Az este egészen jól sikerült. Egész végig nosztalgiáztak. Aztán Ofélia kérésére átmentek a katolikus Temetőbe nézni a csillagos eget. Ott leültek egy beton építményre.
- Olyan gyönyörű... Nem? - kérdezte Ofélia
- De, tényleg az! Főleg veled! - mosolygott a lányra, mire az elpirult. Kicsit kezdett hűvös lenni. Ofélia fázott, de a világért sem mondta volna el Kainnak. A vámpír azonban észre vette, és átölelte Oféliát. Sokáig ültek így, majd Ofélia felpattant, és arrébb sétálva nézte tovább az eget. Kain utána ment. Nézte a lány arcát, és megsimogatta. Ofélia Kain szemébe nézett. Kain átkulcsolta a lány derekát, és magához húzta. Az nem ellenkezett. A vámpír oly régóta várt erre a pillanatra, így most nem szalasztotta el. Megcsókolta szerelmét. Ofélia nem gondolkozott, és visszacsókolt, mire heves csókolózásba kezdtek. Miután ajkaik szétváltak, Ofélia meglepődött saját magán majd zavartan ennyit mondott:
- Már eléggé késő van! Dávid már aggódik biztos miattam! - majd elindult, de Kain megfogta karját.
- Várj! Még ne! Vagy majd hazakísérlek!
- Nem kell! - mondta Ofélia, és miután kiszabadította a karját az erős szorításból, elfutott. Kain ott állt, teljesen lehangolva. Élete legszebb napját tölthette szerelmével, sőt a végén még csókolóztak is! És Ofélia nem is ellenkezett.... De akkor mért rohant el? Kain utána akart menni, de a nap már felkelőben volt."Majd holnap este..." - gondolta magában.
Hazaérve Ofélia ledobta magát ágyára. Bátyja bejött utána.
- Jó sokáig elvoltál! Ugye nem bántott? - kérdezte
- Nem..... Dehogy...
- Akkor jó! Most szerintem pihenj le! Egész este nem aludtál.
- Jól van! - egyezett bele Ofélia, majd lehunyta szemét. Álmában újra lejátszódott a csók jelenet. Felriadt. Szemébe sütött a lemenőben lévő nap. Ezek szerint átaludta az egész napot. Rettegett az éjszakától, hogy Kain esetleg újra eljön. Biztos volt benne, hogy elfog jönni. Kérdőre fogja vonni, a tegnap este történtek miatt. De a választ még maga sem tudta. Nem tudta, hogy mért lökte el magától a vámpírt, hogy mért futott el. Hiszen élvezte... élvezte azt a csókot, élvezte a "fiú" közelségét. De akkor mért? És ekkor megfogalmazódott benne a válasz. Kiment a teraszra, és körülnézett. Azon gondolkozott, hogy kint, vagy bent várja meg a vámpírt. Végül úgy döntött, hogy lemegy bátyjához, és majd éjszaka feljön. Ha itt lesz, beszél vele. Ha nem.... erre nem is gondolt. Lesétált a lépcsőn. Bátyja ott ült, és TV-zett. Ofélia leült mellé, és beszélgetni kezdtek. Éjfélkor kelletlenül felállt, és felballagott a lépcsőn. Nem akarta megtenni, de tudta, hogy meg kell tennie. Benyitott a szobába, és egy jól ismert alakot látott kirajzolódni az utcai lámpa fényében a teraszon. Kisétált hozzá, és kezeit a korlátra támasztva előre dőlt.
- Hát eljöttél.... Biztos voltam benne hogy itt leszel....
- Hol máshol lennék? Ne tereld a témát! Pontosan tudod, hogy mért jöttem! - mondta Kain, azzal megragadta a lány karját, és magához húzta.
- Igen... Tudom... Nincs mit mondanom. Na jó! Van. Egy dolog. Többé nem akarlak látni... Ne gyere többé... Felejts el!
A vámpír döbbent arcot vágott. Mozdulni sem tudott. Csak állt tátott szájjal, és nézte Oféliát.
- Mi...M-mi? - nyögte ki nehezen
- Mondtam. Nem akarlak látni többé. Menj! - azzal bevágtázott a szobájába, bezárta a terasz ajtót. Lerogyott az ágyára, és sírt. Nem akarta ezt tenni... De muszáj volt... Nem maradhatott volna Kainnal. Hisz Ő vámpír. Ofélia meghalt volna, de a vámpír nem. És csak este lehettek volna együtt. A klán harcokról nem is beszélve. Akármennyire is szerette Kaint, le kellett mondania róla. Mindkettőjük érdekében. Még látta hogy a vámpír hosszú percekig ott áll, és kémleli a benti sötétséget, majd leugrik hangtalanul az erkélyről.
*
Hetek teltek el az esti beszélgetés óta. Ofélia még néha látni vélte Kain árnyékát a teraszán, ahogyan Őt keresi szemeivel a sötétségben. Nappalonként erőt vett magán, és néha elsétált a Temetőbe Kain sírjához. Hiányzott neki.... de jobb ez így! Bár néha maga sem hitte el amit gondol. Három hete hogy nem látta szerelmét, és ez igen csak megviselte. Bátyja sokszor rákérdezett hogy mi baja, de Ofélia mindig kitalált valamit. Nem akarta elmondani az igazat. Este, amikor felment szobájába, látta hogy egy sötét árny ugrik le a teraszról. Fél órával később kinézett. Egy szál gyönyörű fekete rózsa... tudta hogy csak Kain hozhatta, és azt is hogy ott kell hagynia. Ha elvenné, akkor tudná a vámpír, hogy még fontos neki. Pedig pont az ellenkezőjét kell.
Végül egy péntek este összeszedte minden erejét, és elsétált a Temetőbe. Mikor közelebb ért Kain sírjához látta, hogy egy sötét alak ül ott, háttal a kriptának támaszkodva. Kicsit közelebb osont. Kain volt az. Erősen vérzett, sebek lepték arcát, amelyeknek nagy része már begyógyult. Ofélia odafutott hozzá.
- Te jó ég! Mi történt?! - kérdezte kétségbeesetten, miközben letérdelt Kain mellé
- Csak egy újabb harc... De hogy - hogy eljöttél? Azt hittem, hogy soha többé nem akarsz látni.... - mondta keserűen
- És te olyan bolond vagy hogy elhitted!
- Szóval.... hazudtál.... de mért?
- Mert hazudnom kellett! Hiszen sohasem működhetett volna a kapcsolatunk! Te vámpír, én ember!
- Igen, de ha igazán szeretnél, akkor nem érdekelne... - Kain szavai mellbe vágták a lányt.
- Igazad van... Gyenge vagyok.... bocsáss meg! - borult a vámpír nyakába
- Semmi baj... Most már úgyis mindegy...
- Mi? Mért lenne mindegy?
- Mert ezekkel a sebekkel itt elvérzek... de azt akarom, hogy tudd: szeretlek!
- Én is szeretlek! - azzal megcsókolta szerelmét. - Valahogy nem lehetne segíteni rajtad?
- De... Vér kéne... Hogy begyógyuljanak a sebeim...
- Akkor nincs más megoldás...
*
Már egy hónap telt el azóta az este óta, hogy bevallották érzéseiket egymásnak. A katolikus Temetőben ültek, a beton építményen. Ofélia felállt, és a szélére sétált. Kain követte. Hátulról ölelte át szerelmét. Ahogy Oféliát megvilágította a Holdfény, valami megváltozott rajta. Bőre hófehér, körme akár az üveg... Kain elsimította kedvese ében fekete haját nyakáról, majd egy puszit nyomott a két kis pontnyi sebre.
- Szeretlek! És most már végre teljesen összetartozunk! - súgta Oféliának
- Én is szeretlek! És ahogy mondod.... összetartozunk...