Rímtelen Wilde-ciklus
Sandman 2008.11.19. 18:17
XVI.
Wilde másolt, én másolok. Most is, ő meg anno, és a modern kor másol, „ez a novella olyan, mintha pár helyen átvettél volna más íróktól” és a regénybe „más írók is bedolgoztak”, és mégsem plágium, mégsem ugyanaz, csak akkor nem értik, ha nem akarják. A plágium a fantázia hiánya, a másolásban benne van mások tisztelete.
Kérem tehát, ne küldjék vissza Wilde köteteit „lopás” címszóval, legyen inkább baj az erkölcs hiánya, vagy bármi más.
Az enyémeket se küldjék. Essen inkább áldozatul Wilde. Úgyis gyűjti a saját könyveit.
Kettőnk közül még mindig ő az egoistább.
Ezt hívják propagandának?
Elnézést.
Oscar sem haragszik, vagyis majd megbékél…
XVII.
Hideg van az állomáson, ahogy a vonatot várjuk. (Wilde szerint látnom kell Görögországot, és látnia kell neki is, mi lett belőle.) Ülünk a padon, én meg arra gondolok, hogy ő mégiscsak melegebben van öltözve, hátamat oldalának támasztom, és teátrális sértettséggel szenvedek a pózban, ami nekem kényelmes. Wilde összekócolja a hajam (alig rövidebb az övénél), és kinevet. Még jobban körülveszem magam a bundájával, ő meg még inkább mulat rajtam. Aztán váratlanul azt mondja, nem volna jobb, ha ő lenne az apám.
Nem, tényleg nem volna jobb. Nem is gondoltam soha, de abban a kapcsolatban legalább én lehettem volna az áldozat, és nem fordítva. (Nem, Wilde most épp nem áldozat.)
Wilde is tudja mennyire rossz vádlottnak lenni, valamelyest megért.
Még a húga sem lehetek. Mégis csak illetlen volna ezt mondanom (pontosan tudom, hogy a valódi húga hajtincse ott pihen valahol a bundába mélyesztve névvel, dátummal, idézettel).
Üzleti kapcsolatban egyezünk ki. Én fázom, ő melegít.
Nem túl mély, és nem kötelez semmire.
Mindkettőnknek megfelel.
Wilde nevet.
XVIII.
A családom tökéletes volt: sziporkázó szülők, és illedelmes, tehetséges gyerekek. Jól öltözve, jól fésülve, helyes nyelvtannal (az étel íztelen, a tréfa ízetlen, tanította édesanyám).
A családom pózba fagyott, a fenti pózba, ha vendégünk volt. Köztük még Wilde tűnt a legtermészetesebbnek, s ez már elárult valamit.
A családom korántsem volt tökéletes. A szüleim a való élet teljes tudatában próbálták magukkal elhitetni, hogy a tévében látottak igazak, a testvéreimmel pedig minduntalan ellentmondtunk ennek. Nem volt jó a kapcsolatunk.
A szüleim fiút akartak, ambiciózusat, törtetőt, tökéleteset. Végképp nem olyat, akit érdekel az irodalom. Végképp nem olyat, akit az élet élvezete érdekel. Végképp nem egy hűtlent. Végképp nem egy szelídet.
A családom vendégek híján széthullott.
A családom idővel nem volt már több egy hollywoodi álom oszló teteménél.
XIX.
Wilde akaratom szerint öregedik, fiatalodik, kedvem szerint befolyásolom a hangulatát, nézeteit, vallását és ruháját.
Wilde, alapvetően, egy javarészt önmagára hasonlító massza, és ebben az egyetlen, aminek ő mégis örülni tud az, hogy bár tőlem függ, amíg élek, addig ő is, mindenképp.
És akkor már megint az érdekkapcsolatoknál tartunk.
XX.
Wilde többé-kevésbé önmagára hasonlít.
Wilde nem hasonlít, nem emlékeztet senkire, maximum őrá hasonlítanak.
Én milliónyi emberre hasonlítok, és csak ritkán hasonlítanak hozzám.
Aki híres, ahhoz hasonlítanak, aki proli, azt hasonlítják.
Wilde szégyelli, hogy hasonulok, ezért most kiképez.
Egyelőre nem talált jobb módot arra, hogy érdekessé tegyen, mint, hogy kicseréli az arcomat.
|