Niela döbbenten hallgatott Erythia szavai után. Nő eközben csípőre tett kézzel és érdeklődő tekintettel meredt az arcára.

- Hidd el, nem lennék a helyedben... - szólalt meg együtt érzőnek szánt hangon megtörve a csendet - hatalmas felelősség lehet ez, és már ilyen fiatalon...

- Ön téved - tiltakozott Niela, bár hangja nem volt épp határozott. - Én csak egy egyszerű lány vagyok. Fogalmam sincs róla, hogy miről beszél.

Erythia egyik szemöldökét felhúzva reagált a válaszra.

- Ha ez így van, és valóban tévedek, akkor mond, mi a magyarázat arra, hogy ember létedre, még egyszer sem voltál beteg, vagy, hogy minden sérülésed kétszer olyan gyorsan gyógyul, mint másoké?

- Ebből elég volt! - hasított keresztül egy ismerős hang a levegőn. Ezután váratlanul egy nagy kék lángoszlop villant fel Erythia háta mögött néhány méterrel, aki erre gúnyos tekintettel pillantott a jelenség felé. A háttérből figyelő széllovasok előre léptek és támadásra készen markolták meg kardjaikat, ám a nő nyugalomra intette őket. A lángoszlop egy pillanat alatt semmivé foszlott és nyomában maga Solufel király alakja rajzolódott ki teljes valójába. Erythia arca nem tükrözött meglepettséget. Nyílván számított rá, hogy nem sokáig marad titokban Niela elrablása. Niela viszont örült, hogy végre ismerős arcot láthat a király személyében, akinek szemei haragot sugároztak.

- Nem hittem volna Erythia, hogy képes vagy ilyen messzire elmenni... - mondta kimérten Solufel, majd tett pár lépést az említett felé.

- Már tudhatnád, hogy nekem senki sem parancsolhat - válaszolta a nő pökhendien. - Én vagyok a természet úrnője, az erdők és rétek nimfája. Az emberek és a varázslények felett állok, mert az én földemet használjátok, az én fáimat vágjátok ki. Szóval felséges király - élcelődött tovább a nimfa - nekem Te nem mond meg, hogy meddig mehetek el.

- Egy valamit elfelejtesz... - felelte nyugodt hangon Solufel - a hatalmad addig tart, míg a természet hajlandó szolgálni téged. Ha nem arra fordítod az erőd, amire eredetileg hivatott, könnyen ugyan olyan kiszolgáltatott helyzetben találhatod magad, mint azok, akik most tőled függnek. Az pedig, hogy elraboltatsz egy védtelen lányt az éjszaka közepén, nem igazán tartozik a feladataid közé.

A nimfa ökölbe szorította kezét a dühtől, amiért az elf király így ki merte oktatni őt. Azonban jól tudta, hogy Solufelnek abban igaza van, hogy a természet bármikor megfoszthatja az erőtől, amit kapott. Így, hát, lenyelte a haragját és egy mosolyt megeresztve, diplomatikusabb hangnemre váltott.

- Nem állt szándékomban ártani Nielának. Úgy gondoltam, hogy minél hamarabb ismeri meg az igazságot önmagáról, annál előbb fel tud készülni az őt fenyegető veszélyekre. Figyelmeztetni akartam, ennyi az egész - tárta szét karjait ártatlanul Erythia.

-  Értem... - hunyta le szemeit Solufel, majd felpillantott. - Niela nevében is köszönöm az aggodalmad. Ha nem bánod, most visszakísérném a palotába. Bizonyára szeretne pihenni... - nyújtotta kezét a lány felé a király, aki kissé félszegen az előbbi szópárbaj hatására, de megindult az elf felé.

- Remélem, még időben sikerül elfogni Romeriát - válaszolta Erythia kifürkészhetetlen arccal. - Mindannyiunk érdekében. Örülök, hogy megismerhettelek, Niela - pillantott a lányra a nimfa. Niela csak biccentett egyet búcsúzásképpen. Alig várta, hogy elmehessen erről a helyről.

Solufel ekkor megfogta az egyik kezét és közelebb fonta magához, majd újra felcsaptak a kék lángok és mire a lány kinyitotta a szemét, már a palotai szobájában találta magát.

A teraszajtónál álló Illora aggódó arccal lépett oda az érkezőkhöz.

- Niela, nem esett bajod?

- Nem. Jól vagyok. - válaszolta csendesen a lány. Erythia szavai mélyen elbizonytalanították. Tényleg...egyetlen emléke sincs arról, hogy betegen feküdne az ágyban. Amikor pár éve kificamodott a bokája, mert figyelmetlenül lépett, másnapra szinte teljesen rendbe jött. Ha pedig véletlenül elvágta az ujját, az egy-két óra elteltével behegedt. Sokkal gyorsabban gyógyult, mint a többi ember, akiket ismert.

Solufel látta Niela arcán, hogy gondolkodóba esett. Tudta, hogy későn vették észre az eltűnését, mert a nimfának ez idő alatt bőven volt alkalma felfednie előtte az igazságot.

- Mit mondott neked Erythia? - kérdezte türelmes hangon a király. A lány ekkor feleszmélt és ránézett, majd ismét maga elé.

- Azt, hogy Garan mindvégig azért volt mellettem, hogy szemmel tartson, mert bennem van a démonok fejedelmének ereje - válaszolta rövid szünet után. - Ugye ez, csak valami félreértés, felség?

Solufel a meglepett arcú Illorára pillantott, majd vissza Nielára.

- Sajnálom, de nem. Szerettem volna, ha mindezt, akkor tudod meg, amikor már valamelyest túltetted magad Garan halálán, ám a sors közbe szólt.

- De, hogyan lehetnék én egy ilyen erő birtokosa? - nézett hitetlenkedve a lány a királyra.

Solufel mellkasából egy emlékektől terhes sóhaj szakadt fel, majd tekintetét oldalra fordította és kibámult az ablakon, egyenesen az égen úszó ezüstös Holdra.

- 16 évvel ezelőtt az emberiség és a varázslények seregei véres csatát vívtak az életben maradásért. Hatalmas volt a tét, hiszen, ha elbukunk, mindannyiunkra halál, vagy szolgasors várt volna. Az ellenség nem e világból való volt. Sem az emberekhez, sem a varázslényekhez nem hasonlíthatók. Egy egészen más faj, szívós felépítéssel, törhetetlen elszántsággal, és ami a legrosszabb telve gonoszsággal és kegyetlenséggel. Lelketlen szörnyek, akiket csak egy cél vezérelt, átvenni a Föld felett az uralmat és a saját kedvük szerint irányítani - Niela döbbenten hallgatta a király elbeszélését. - Hetekig folyt a harc és minél tovább küzdöttünk, annál egyértelműbbé vált, hogy nem győzhetünk. Az egyszerű fegyverek és mágia hatástalanok voltak, ezért olyan igézetet kellett keresnünk, aminek a segítségével felülkerekedhettünk a bestiákon. Végül megtaláltuk... Egy varázslat, mellyel megfosztottuk a gonosz teremtményeit természetfeletti erejüktől és azt egy ember testébe zártuk. Azaz ember pedig Te voltál, Niela.

A lány úgy érezte, hogy megfordult körülötte a világ. Minden, amit az elmúlt percekben hallott, olyan távolinak tűntek, mintha nem is róla, hanem egy másik emberről szóltak volna.

- Én ezt...nem tudom elhinni - motyogta sápadt arccal.

- Garan bármit megtett volna azért, hogy megvédjen téged, főleg attól a személytől, aki a legnagyobb fenyegetést jelenti rád.

A lány felkapta a fejét. Kezdett összeállni számára a kép.

- Akkor Romeria...

Solufel bólintott.

- A démonok és a mi világunk között olyan határ húzódik, melyet csak is varázslat segítségével lehet átlépni. Az ehhez szükséges igézet egy könyvben van lejegyezve, melyet Romeria 16 évvel ezelőtt ellopatott és vele átjárót nyitott a Földre a démonok számára. Miután a szörnyek szabad utat kaptak, Amaron, a démonok fejedelme csatlósaival elkezdte szép lassan leigázni a városokat és falvakat. Végül sikerült megfosztani Amaront az erejétől, és hordáival együtt visszaküldtük őt a saját világába. Romeriát elzártuk egy barlang mélyére. Ám tudtuk, hogy még így sem lehetünk teljes biztonságban. A démonok urától kapott hallhatatlanság meggátolta, hogy végezzünk az Árnyékboszorkánnyal. Varázsbotját, mely a legfőbb erőforrása, egy sárkányra bíztuk, de, már őt is legyőzte. Gyakorlatilag pillanatok alatt söpörte el minden óvintézkedésünket. Túlon túl lebecsültük az elszántságát... - mondta komoran Solufel.

Illora, aki eddig döbbent arccal hallgatta a beszámolót, most aggódva megszólalt.

- Felség, ha Romeria megszerzi a Necronomikont, már semmi sem választja el attól, hogy ismét kaput nyisson a démonok számára.

- Tudom. Ezért is küldtem el a legjobb harcosainkat a kentaurokhoz és egy levelet Terenys királyához.

Terenys békésen alvó fővárosában, azon belül is a királyi palota egyik folyosóján sietős léptek zaja vert visszhangot az éjszaka közepén. Egy magas, szőke hajú férfi haladt a folyosó végén lévő díszes tölgyfa ajtó felé. Elérve célját, kopogtatott, majd a választ meghallva, benyitott.

A helyiség, ahová belépett egy tágas szoba volt. Középütt egy méretes íróasztal foglalt helyet, mögötte egy elfüggönyözött ablakkal, a szoba másik felében pedig polcok sorakoztak tekercsekkel, térképekkel és könyvekkel megrakva, egy másik hosszabb asztal körül.

A fényforrásként szolgáló gyertyák bevilágították az íróasztalt és környékét. Ott egy idősebb, kecskeszakállas férfi ült, hosszú köntösben, nem messze tőle, az asztal túloldalán pedig egy elf várakozott.

- Hívattál felség... - hajtott fejet az imént érkezett férfi.

- Igen, Matheus. Kérlek, gyere közelebb - válaszolta az asztalnál ülő Liowen király. - Most kaptuk meg a hírt az elfek királyától, Solufeltől, hogy az Ányékboszorkány, Romeria megszökött.

A Matheusnak nevezett férfi elképedt a hallottaktól.

- De, mégis, hogyan?

- Azt még nem tudjuk, de minden bizonnyal valaki kiszabadíthatta. A nagyobb gond viszont az, hogy Romeria nem csak, hogy szabad, de már a varázsbotját is megszerezte - Liowen ekkor a csendben várakozó elfre pillantott. - Kérlek, mond meg Solufelnek királynak, hogy tudomásul vettem az üzenetét és azonnal cselekszem. Seregem egy része még hajnal előtt megindul a kentaurok városához. Sietünk, ahogy csak tudunk...

Az elf erre bólintott, majd egy pillanattal később eltűnt.

- Téged bízlak meg Matheus azzal, hogy egy századra való katonával azonnal induljatok el Hesszenbe. Előbb kell oda érnetek, mint Romeria. Ha szembe találjátok magatokat azzal a nővel, tegyetek meg mindent, hogy ne vihesse magával a Necronomicont.

- Értettem.

- Sok szerencsét - biccentett a király.

- Köszönöm, felség - hajolt meg Matheus, azzal sarkon fordult és távozott.