|
1. fejezet
Catttt 2009.04.12. 14:12
Méghogy unalmas a járőrszolgálat Megelevenedett démoni szobor: Az Excalibur nyomában
1. Méghogy unalmas a járőrszolgálat
„Rég nem ültem vonaton, sőt sosem hagytam el a szülővárosomat, most viszont, hogy elvégeztem a rendőr akadémiát és elvállaltam ebben a távoli városban levő járőrszolgálatot, valahogy félek és egyben repdesek a boldogságtól. Hát igen, a történetem így kezdődik, nézek kifelé a vagon ablakán és figyelem az elszaladó fákat, városokat, esetleg alagutakat. Azt mondják, hogy Dartonville szép város, és főleg nyugodt, ami most számomra fantasztikus hír, az utóbbi idők megpróbáltatásai után.”
Ez futott át agyamon, a fárasztó utazás vége felé közeledve. A vonatom amikor befutott a pályaudvarra, nekem eszembe sem jutott, hogy milyen kalandok várnak rám, pont egy ilyen csendes kisvárosban, amilyen ez is. Jókedvűen léptem ki a szabadba. Ahogy kiértem megpillantottam egy rendőrautót, ami vad tempóban hajtott be az utcába. Majdnem felgöngyölítette az aszfaltot, ahogy megállt. Egy komolytalan, 30-as évei végéhez közeledő, sportos testalkatú férfi pattant ki a kocsiból. Ahogy elrohant mellettem még hallattam ahogy ezt mondja:
- Ó Uram, add, hogy még itt legyen az a kezdő...
Csak reméltem, hogy nem rólam beszél, de hát gondoltam minek fogyasszam a telefonomról a pénzt, ha megkérdezhetem magától a rendőrtől, hogy kit keres. Ekkora balszerencséje is csak a magamfajtának lehet, ugyanis az uraság pont miattam fáradt ki a pályaudvarra. Annyira zavarban volt, hogy még bemutatkozni is elfeledkezett. Csak következő nap tudtam meg a munkatársaktól, hogy Samuelnek hívják és ő a rendőrfőnök. Aznap nem is történt semmi egyéb említésre érdemes dolog. Egyszerűen csak elvitt a hotelbe, ahol az éjszakát töltöttem.
Másnap reggel már háromnegyed nyolckor ott álldogáltam az őrsön és vártam, hogy munkába állhassak. Mondanom sem kell, hogy mennyire meglepődtem amikor Samuel beloholt Columbo módjára az irodájába, és átesett a székén. Jót nevettem rajta, mire fel lettem világosítva, hogy jobb ha nem nevetem ki a szemébe, mert még a végén mehetek haza munka nélkül. Még akkor is egy enyhe nevető görccsel küszködtem, amikor szembe kerültem jövendőbeli főnökömmel. Két pohár kávé után már nem tűnt olyan esetlennek, de az is lehet, hogy hozzászokott a szemem. A folytonos majomkodásán kívül rendes és rendkívül okos ember volt, aki rendíthetetlenül kitartott emberei és munkája mellett. Igazán sosem volt vele bajom. Na ez fordítva nem volt igaz.... Ha tudta volna, hogy mi történik a városában érkezésemmel együtt, azt hiszem azonnal haza küldött volna, az öreg katedrálist pedig vigyorogva rombolta volna porrá. Hogy milyen katedrálisról is van szó? Hát erről egy kicsit később. Helyette inkább elárulom, hogy járőrként álltam szolgálatba, egy nálam kétszer idősebb férfival. Mivel kevés rendőrautója volt az őrsnek gyalog kellett végig menjünk a kiszabott kerületen. Igazság szerint az elején nem nagyon tetszett az ötlet, de így legalább jobban szemügyre tudtam venni a városka nevezetességeit, amik közül mind a mi kerületünkbe esett.
Az első a városi könyvtár volt, aminek bő kínálata mellett épülete is említésre méltó volt. Az egész sötétített üvegfalakból állt, így az épület belsejéből kitűnő kilátás tárult az utcára. Csak úgy ámultam, mikor felértünk a második emeletre. Jóformán az egész város beláthatóvá vált.
- Tehát Jacqueline – kezdett mondandójába első társam –, mit szólsz ehhez a csodához?
- Az a szó, hogy szép nem megfelelő erre a látványra. Ez valami fantasztikus.
- És ez csak az első látványossága városunknak.
- Hát kétlem, hogy ennél különlegesebb dolgot is tudna mutatni nekem.
- Pedig igen. Jöjjön hölgyem, ígérem le fog még önnek esni az álla. De mondja, nincs valami beceneve? Ez a Jacqueline kicsit hosszú.
- Szólítson bátran Jacknek.
Rám mosolygott, majd intett, hogy induljunk tovább. Én még álltam ott néhány másodpercet. Egyszerűen nem tudtam betelni a látvánnyal. Alig hittem, hogy mutathat még nekem hihetetlen dolgot, de megtette. Bár az ezer színben pompázó rózsa liget és a múzeum is szép volt, de engem igazán a nem is olyan ragyogó, sőt inkább omladozó állapotban levő katedrális nyűgözött le. Nem a düledező és nem egy helyen kopottas falai vonták magukra figyelmemet, hanem a szélein rozsdásodó gnómszerű vízköpők és a homlokzaton álló fém fogat, ugyancsak rozsdás harcossal, harckocsival és két lóval elé fogva. Egyből felelevenedett bennem első szerelmem. Egy régi képeslap jutott eszembe, amin egy alak volt látható, egy szobor, egy rendkívül jóképű férfiról, hosszú hajjal, ovális arccal, hunyorító szemekkel, komor tekintettel. A szívem akaratlanul is felgyorsult, amikor megláttam azt az arcot, a harcoson végignézve. Zavarodottan kaptam el szemem elől a messzelátót.
- Jack, jól vagy? – kérdezte társam.
- Á, csak ez a figura odafent. Olyan, mintha engem bámult volna.
- Igen, ő is egyik csodája ennek a városnak. Talán Mona Lisa pillantása is róla lett mintázva. Ezt a katedrálist is hamarosan felújítják, azt mondják.
- Nekem... nekem van otthon egy képem erről az alakról. Több szobrot is készítettek?
- Á nem, ez a szobor egyedi, de régen rengeteg kép készült róla. Ma már nem annyira keresett...
A rádió szakította félbe társalgásunkat. Az őrsről szóltak be, hogy lövöldözést jelentettek tőlünk nem messze. Öt perc sem múlt bele és már ott is voltunk a sikátorban. Riasztóan nagy volt a csend. Mindketten fegyvert ragadtunk és szép lassan elindultunk, felderíteni a területet. A szemétben kutató macskák rendesen bezavartak, a végére érve pedig majdnem elsütöttem a fegyveremet, amikor egy alak kiesett a konténerek háta mögül.
Egy öltönyös, halántékánál kopaszodó, őszhajú idős férfi volt. Valahol a gyomránál sebesülhetett meg, mert a hasánál az inge teljesen átázott a vérétől. Halálra riadtam ahogy kiterült előttem, mint egy fél zsák krumpli. Félelmemen úrrá lett a segíteni akarás és odarohantam hozzá. Bár a társam hívta a mentőket, és nekem nem kellett volna mozgassam, én mégis segíteni akartam rajta, ahogy azt az akadémián is tanították. Bár a jóindulat megvolt bennem, nem tehettem semmit sem, a férfi csak annyit engedett, hogy a hátára fordítsam, semmi mást. Nem tudom, hogy honnan merítette az erejét, de megragadott a nyakamnál fogva és közelebb húzott magához. Azt se tudtam hirtelen, hogy miként is reagáljak, elvégre egy ilyen súlyos sebesülttől nem vár ilyet az ember.
- Késő – szólalt meg, mély, elhaló hangon -, cselekedj amíg nem késő. Védd meg a markolatot, különben...eljön a gonosz... feléled... az örd... – majd elakadt szava.
Ahogy elhallgatott, elengedett engem is. Ájultan feküdt a földön, saját vérében úszva. Én pedig fölötte hajoltam és néztem rá értetlenül. Fogalmam sem volt, hogy miről beszélt, és gondolkodni sem maradt időm, váratlanul feltámadt a szél, ami a mentőautó szirénájának hangját is magával hozta. Azonban mire kiért, már késő volt, már csak a férfi halálának dátumát tudták megállapítani. Furcsa érzés volt látni azt a szerencsétlent. Az előbb még beszélt, öt perccel később pedig a hullazsák cipzárját húzták el szeme fölött. Nem tudtam, hogy ő csak a kezdet, hogy fogok látni még szörnyebbet is... szörnyeket is...
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
