2. Feléledt rozsdamarta szobrok

Íróasztalomra könyökölve elmélkedtem a pár órával előbbi gyilkosságon, valamint az áldozat utolsó szavain. Nem tudtam, hogy milyen markolatot keres, és bárkit kérdeztem vagy a fejét csóválta, vagy azt mondta, hogy biztos félreértettem valamit. A végén már magam sem tudtam mit higgyek. A szolgálatnak már majdnem vége volt, amikor a rendőrfőnök kijött az irodájából és leült velem szembe. 

- Long kisasszony, holnap reggel kilencre fáradjon be Paula Rickson rendelőjébe. 
- Mi-miért? – néztem rá furcsán.
- Látom, hogy nem tudja feldolgozni ezt a halál esetet, és mivel életében még sosem halt meg maga mellett senki, úgy hiszem, hogy egy-két alkalom a pszichológusnál nem fog ártani önnek sem. 
- Ez a Rickson pszichológus? 
- Igen. Ne féljen, én is gyakori vendége vagyok, ért a zsarukhoz. Tapasztalatból beszélek – mondta és közben egy pillanat alatt felhörpintette a kávéját, majd felállt és búcsúképpen nagyot botlott a saját lábában.

Úgy láttam, Samuel kapitány ismét felvette kissé gyerekes viselkedését. Alig bírtam magam visszafogni, hogy ne nevessem szembe. Jobban belegondolva talán nem is lettem volna képes rá, azután nem, amit abban a sikátorban átéltem. Nem igazán értettem már akkor sem, hogy miért kell egy embernek elvennie egy másik ember életét. Nagyapa mindig azt mondta, hogy az ilyen lényekben (mivel az ember megnevezés távoli fogalom ezekhez az élőlényekhez) nem is egy démoni oldal él. Rá kellett döbbenjek, hogy mekkora igaza volt, nyugodjék békében. 

Aki viszont azt hiszi, hogy ezzel a nap le is zárult, hát annak van egy rossz hírem, a cselekmények igazán csak estefelé vették kezdetüket. Én már a hotelben voltam. Épp hasaltam az ágyon és a laptopomon pötyögtettem serényen a billentyűket. Nem igazán érdekelt a külvilág, azonban akkor még én is az ablakhoz szaladtam, amikor a verőfényes napsütésben villámok kezdtek csapdosni a város határán túl. 

Esküszöm a frász kerülgetett, amikor kinéztem az utcára. Az emberek nagy tömegekben csődültek az utcára, hogy minél jobban lássák mi is történik. Ekkor örültem csak annak, hogy a harmadik emeleten volt a szobám. Azt képzeltem naivan, hogy „dísz páholyban” ülve csodálhatom meg az égi parádét, azonban naivságomat hamar legyőzte a mobilom csengőhangja. Nem tudom melyik hibbant munkatársam cserélte le az akkori kedvenc számomat, Lordi – Devil is a loser című... fogalmazzunk úgy számával, de hála briliáns ötletének, majdnem kiestem az ablakon ijedtemben. Csak úgy remegett a lábam, amíg elértem az asztalt és rajta a telefonomat. A társam keresett, azért, mert a furcsa időjárás miatt minden rendőrt berendeltek az őrsre. Hát nem repestem az örömtől az biztos. A férfi odalent várt a parkolóban. Érdekes mód, ilyen esetekre véletlenül volt biztosítva járőrautó. 

Elindultunk a villámlások középpontja felé, bár megvallom lépésben haladtunk csak előre. A bámészkodókra hiába dudáltunk, nem igazán igyekeztek arrébb állni. Nem jutottunk tovább a főtéren. Muszáj volt kiszállni és gyalog folytatni utunkat. Ősz derekán járva nem csoda, hogy nyolc után nem sokkal váratlanul besötétedett. Azt fel sem fogtam, hogy túl gyorsan következett be a változás. A villámok pedig időközben fokozatosan alábbhagytak, majd végleg abba maradtak. 

Kifejezetten rossz érzés fogott el, főleg amikor a katedrális közelébe értünk. A nagy zajban úgy hallottam, mintha valami recsegne. Hogy a tömeg, a nagy sötétség és az a furcsa zaj, amit hallottam ne legyen elég, még a szél is feléledt. Bár a tér hatalmas volt, mi mégis alig tudtunk átvergődni a tömegen, és akkor bekövetkezett az első következménye annak a fura zajnak, amit hallani véltem. Pont előttem három tinédzser nézelődött tátott szájjal, amikor a templomról váratlanul lezuhant néhány fém tartóállvány... egyenest a három fiatalra. Vér fröccsent szerte-szét, más belsőszervek cafataival együtt. Engem is szembe csapott, és amikor letöröltem arcomról és ránéztem a kezemre felsikítottam. 

- Jack! Jack a fejed fölött! – kiáltotta társam pár méterre tőlem

Épp csak annyi időm maradt, hogy felnézzek. Még láttam, ahogy újabb súlyos vasforgácsok hullanak a katedrális oldaláról. Cselekedni nem maradt időm, azonban mégis megúsztam néhány karcolással. Valaki majdnem az utolsó percben lökött meg jobbról, és így a templom kapujának estem. Megmentőm maga a társam volt, akinek eddig sem írtam le a nevét és most sem fogom... túl kevés ideig ismertem, de bármilyen ember is lehetett valójában, élete utolsó másodpercében is mások életét védte. A szerencsétlenre még akkor is potyogtak a vas darabok, amikor már száz sebből vérzett. Gyorsan odarohantam hozzá, és megnéztem, hogy él-e még. Már nem volt pulzusa. Lecsuktam szemeit és kinéztem az utcára. 

Olyan látvány tárult elém, amit legvadabb álmomban sem tudtam volna elképzelni. Az emberek sikoltozva menekültek. A fejem fölül pedig váratlanul lepottyant az egyik vízköpő. A kis gnóm pont az orrom elé esett. Reszketve álltam talpra. Tudtam, hogy cselekednem kell, így bármennyire is féltem, elindultam kifelé. A vízköpő pont az utamban volt, ezért belerúgtam, hogy arrébb csússzon, de helyette kinyújtotta a kezét és elkapta a lábamat. Sokadszorra visítottam fel. Előkaptam a pisztolyomat és rálőttem, egyenest a fejére célozva. A golyó átfúrta az elméletbeli vas formát. Ekkor felém fordította fejét. Gonosz arca most még kegyetlenebbnek tűnt. Nagy levegőt vett és forró párát lehelt rám. Ijedtemben bele eresztettem az egész tárat. Végre elengedett, de csak azért, hogy kinyissa szárnyait és felszálljon. Nem volt semmi baja a dögnek. 

Tett egy kört odakint, majd visszafordult, felém. Hiába emeltem rá a stukkerem, az bizony nem sült el. Újra mély levegőt vett. Ismét felém lehelt, de most gőz helyett tüzet okádott szájából. Ha nem ugrok el előle, biztosan megsültem volna. A tér már szinte üres volt, csupán sebesültek, halottak és néhány segítőkész ember volt csak ott. Én egy újságárus standnak estem. Gyorsan felálltam, hisz tudtam, hogyha ismét támadni fog, és ha a papírra esek ott égek agyon. Sebesült kezemet szorítottam, amikor rádöbbentem, hogy a kis dög nincs egyedül. Egy tucat, de lehet, hogy több szárnyas gnómszerűség röpködött a katedrális teteje körül. A homlokzatról pedig még mindig potyogtak a vas darabok. 

Arrébb szaladtam, hogy jobban lássam mi folyik ott. Még meg sem tudtam állni, amikor nyerítéshez hasonló hangokat sodort felém a szél. Végre elértem a tér túloldalára, ahonnan látni lehetett a templom homlokzatát. Felnéztem és nem hittem a szememnek. A fent álló lószobrok prüszkölve ágaskodtak, ahogy a gnómok körbe repülték őket, majd egy pillanatban kitörték az utolsó fém darabot is ami a homlokzathoz szorította a kocsit és leugrottak a magasból. Csak úgy szikrázott, ahogy az aszfalthoz csapódott. Tudom jól, mivel pár centire tőlem ért földet. Én hülye meg csak álltam és tátott szájjal bámultam. Az előbbi szárnyas szörnyeteg is visszatért. Jó volt az emlékező tehetsége, mivel ismét tüzet készült rám okádni. Már belélegezte a levegőt, amikor egy ostor fejbe csapta, amire a tűz a fülén keresztül jött ki, majd egy percre a földre pottyant, persze most sem lett semmi baja. Nahát az én épségem ekkor nagy veszélybe került, főleg akkor, amikor a kocsi pont előttem húzott el és egy erős kéz felragadott rá. Már tényleg nem tudtam mi történik körülöttem. Bár csak elájultam volna... de helyette felnéztem elrabolómra és ezt mondtam. 

- Engedjen el, különben letartóztatom!

Az rám sem hederített. Én meg úgy elhallgattam mint a pinty, amikor megláttam profilból az arcát. Pár másodperc múltán aztán rám nézett és így szólt: 

- Mutasd merre van a Tűzmalom!

Mondta ezt a katedrális homlokzatán álló rozsdás szobor, igencsak emberi színt felvéve....