3. A város éjjeli lángokban

Bár régebben minden álmom az volt, hogy találkozhassak az életben is azzal a férfival, akit szoborba öntve fényképeztek le nagyon régen, abban a pillanatban valahogy mégsem repestem az örömtől. Hitetlenkedve néztem végig a füstbe fulladt kerületen. Próbáltam hinni, hogy mindez csak egy álom, hogy pillanatokon belül felébredek. Sajnos hiába vártam azt a pillanatot... sosem jött el. Hirtelen azt sem tudtam, hogy mit tegyek. Egy száguldó harckocsin voltam, egy élő szobor mellett, akinek eszében sem volt megállni. Nem nézhettem tétlenül, hogy tönkre teszi a várost, épp ezért előkaptam a fegyveremet (amiben csak egy üres tár volt, és még csak után sem tudtam tölteni, mivel a muníciót valahol fél úton elvesztettem), és ráfogtam a hajtóra. 

- Megállni! – kiáltottam rá.

Bár eléggé határozott lehettem, a férfi rám nézett azokkal az óriási borostyán színű szemeivel, amitől én akaratlanul is kiejtettem kezemből a fegyvert. Így sikerült magam egy csapásra lefegyverezzem, bár jobban belegondolva úgy sem lett volna semmi haszna. Talán az ügyetlenségemen, de elmosolyodott, majd ismét előre nézett.

- Ne akard – szólalt meg -, hogy megismételjem magam.
- Nem tudom miről beszélsz. 
- Figyelj rám, halandó, utálom ezt a világot, tőlem elmúlhat még tízezer év, engem akkor is hidegen fog hagyni ez az egész. Csak is az érdekel, hogy merre találom a Tűzmalmot. Szívből ajánlom, hogy gyorsan áruld el merre van, különben véget vetek semmire kellő életednek. 
- Mi...maga megfenyegetett? A rend őrével beszél ha nem vette volna észre és jobb ha mást kérdez a malma felől, mert új vagyok itt. Még azt sem tudom, hogy merre van a pékség, nemhogy a malom. 
- Felség, ez a tyúk nem tudja mit beszél, vagy túl ostoba. 

Ez a mondat egy makiszerűség szájából jött ki, ami a férfi baloldali válláról nézett le rám. Enyhén szólva felnyomta a cukromat a kis vacak, dühömben tiszta erőből nyakon csaptam az előttem álló férfiút. Tettemnek elég hamar lett következménye, alig egy másodperc múltán az egyik vízköpő felugrott a mozgó harckocsira és majdnem belém harapott. Szerencsére ott volt az a majdnem, ugyanis sikerült időben arrébb ugorjak. A harapós templom dísz azonban csupán az egyik dolog volt, bár őt kivédtem, őszoborságára nem figyeltem oda eléggé. Alig ugrottam el a harapás elől, neki estem a férfinak, aki fél kézzel megragadott a torkomnál fogva. Szorításától alig jutottam levegőhöz. Két kézzel próbáltam lecsavarni markát a torkomról, de mintha hozzá ragasztották volna... meg sem mozdult. Fojtogatásom közepette elbeszélgetett a vállán csücsülő, mint később megtudtam önkéntes talpnyalójával. Sokat belőle nem értettem, a végén azonban felfigyeltem a lényegre. 

- ... ilyen hasztalan élőlényekre nincs szükségem – mondta a férfi. 

A nem épp finom szorításával, egyetlen mozdulattal lehajított a kocsiról. Ha nincs elég lélekjelenlétem talán nem úszom meg élve. Szerencsére tiszta erőből bele csimpaszkodtam a kezébe. Végig futott hátamon a hideg, ahogy a lábam alá néztem, a harckocsi legszélén álltam, ami csak úgy száguldott. Hirtelen gondolkodni sem tudtam, csak elkiáltottam magam. 

- Mondtam már, hogy tegnap érkeztem ide, nem ismerek itt senkit! Azt az egy személyt is, aki segített nekem kiigazodni itt, az egyik szörnyed megölte!
- Ne is figyelj rá, nagyuram, csak az életét próbálja menteni. 
- Fogd be a pofádat te majomparádé... Most jut eszembe, tudok valamit, ahol utána nézhetsz a malmodnak... a Könyvtár, ott biztos találsz valami használhatót. 
- És ezt nem mondhattad volna már valamivel hamarabb?!
- Hát bocs, nem volt időm gondolkodni. 
- Ostoba halandó, add meg őfelségének a kellő tiszteletet! – tombolt a sötétszürke szőrű, fehér fülű, makiszerűség

A nem épp úriember módjára viselkedő „felség” visszarántott a kocsira és jó erősen neki lökött a kocsi szélének. Esküszöm már csillagokat véltem felfedezni, amik a fejem körül röpdöstek. 

- Merre van a könyvtár? – kérdezte a fickó.
- Amint átállnak a csillagok más pályára és nem a fejem körül fognak forogni, esküszöm elmagyarázom. 

Nem tudom honnan jött ki belőlem ennyi hülyeség, félig sem vagyok ilyen viccelődő természet, azonban most csak úgy áradt belőlem a marhaság. Bár én mindent elkövettem a mellettem levők felvidítására, „őfelségének” fenemód nem akart jobb kedve lenni, sőt ami azt illeti úgy tűnt, hogy őkegyelme nem érti a viccet...legalább is ezt vettem ki abból a fapofából amivel rám meredt. 

Abba hagytam hát a marháskodást, kivertem fejemből a csillagokat, és végül elmagyaráztam neki merre menjen. Magától értetődően nem tett ki az első sarkon, hanem magával vitt biztosítékként, hogy nem hazudok-e neki. Egyre jobban kezdett bennem felmerülni a kérdés, hogy amit átélek az vajon a valóság? A lángokban álló park, a járdákon fekvő testek, az úttesten keresztbe fordult járművek és főleg a személy aki mellettem állt azon a bizonyos harckocsin, hát bátran kijelenthetem, hogy túlszárnyalták még a legvadabb álmaimat is. 

Az óriási pusztításon túlérve végre megpillantottam a könyvtár épületét. Az üvegfalú épületnek semmi baja nem volt...egészen addig, amíg elé nem értünk. Legnagyobb meglepetésemre, az épület még éjjeli egykor sem volt bezárva. Mivel megérkeztünk, szépen az emberré lett szoborhoz fordultam és a könyvtár bejárata felé mutatva, így szóltam: 

- Parancsolj, itt vagyunk. Én léptem is ha nem baj, holnap korán kell keljek... valószínűleg hamar fel is ébredek. Ilyen hülye egy rémálmot, még cselekmény közben is tudom, hogy nem valóság...
- Ne olyan hevesen kislány! – kapott a fickó a kezem után. – Szóval azt állítod, hogy itt megtudok mindent ami csak érdekel. Hát jó, hiszek neked, de ha átversz esküszöm, hogy nem éred meg az ébredés fenséges pillanatát. 
- Még vissza is pofázik... – dörmögtem jóformán magamnak. 

Az szent, hogy nem sokkal az előtt pattogzott le róla a vakolat, de a hallása az kitűnő volt. Megragadott a torkomnál és ismét bemutatta a szekere fém szélét. Nem várt többet, kocsistól rontott be az épületbe, nekem pedig nem maradt más, csak az ámulás. Ami azt illeti, gondolom abból neki is kijutott, főleg amikor a falra nézett és szépen átlátott rajta. Még a majom képű barátja is megbámulta a kívülről sötétített üveget. Nem is bírta tartani a pofáját. 

- Felség, miért nem vesznek észre az alattvalóid, ha pontosan melletted repülnek el? 

Az nem felelt csak megszorította a kezében levő ostort és az ablak felé célzott. Már majdnem lecsapott, amikor leszorítottam a karját. Jó erőben volt mondhatom... majdnem lehajított a kocsiról, pedig már akkoriban sem voltam egy nádszál. 

- Nem vesznek észre, mivel nem látnak! – kiáltottam rá. – Elfelejtetted, hogy kívülről milyen feketén csillogtak a falak? Ezek sötétített üvegek!
- Akkor ideje lesz egy kis napfényt beengedni ide!

Azzal csakazértis kitörte a jobb oldalon elhelyezkedő üvegsor egy részét. Mint egy sáska raj, úgy özönlöttek be a repülő démonok, amikor megpillantották gazdájukat. Hogy mit műveltek a szépen rendbe tett épülettel... hát az kész tragédia volt. Mindenütt felborított asztalok, széttépett iratok, vitrinek maradványai szerteszét hajigálva, könyvespolcok széttörve, és riadt tekintetek tízesével... emberek akik fedezékbe menekülve nézték a pusztítást. Már komolyan bántam azt, hogy rászabadítottam arra a csodás épületre azokat a fenevadakat. 

- Állj meg! – kiáltottam. – Ha itt végzel a bent levőkkel, valószínűleg sosem kapsz választ a kérdésedre – mondtam, közben a szívemet szinte már a torkomban éreztem verni. 

Végre megállt, a szárnyas pusztítóival együtt. Megláttam egy nőt az egyik asztal hátánál kikukucskálni. Odakiáltottam neki, hogy nem tud-e valakit, aki segítségünkre lehet azzal a bizonyos Tűzmalommal kapcsolatban. Az pár másodperc gondolkodás után kijött rejtekéből és a raktárba vitt bennünket. Odabent egy őszes hajú, idős férfi olvasott egy nagyobb kupac könyv fölött. Lejjebb billentette szemüvegét, úgy nézett a nyíló ajtó irányába. Gondolom mennyire meglephette a látvány. Azért szerencséje volt, hogy nem láthatott ki a folyosóra... A nő aki oda kísért bennünket, menekülőre fogta. Amint beléptünk a raktárba, ő ránk csapta az ajtót és futni kezdett. Az eddig sem a kedves oldalát mutató feléledt márványférfi kirúgta az ajtót és füttyentett egyet. A nőt még éppen láttam a lépcsősor felé szaladni, amikor a lépcsőkön feltrappolt a két ló húzta harckocsi és végigment a szerencsétlen nőn. Ekkor a férfi behajított a raktárba és nem épp kedvesen így szólt. 

- Próbálj te is így hősködni és ugyan arra a sorsa jutsz!