Nagy sajnálatomra nem értem el a kislányt. Valaki sokkal erősebben visszalökött. Miért érzem, úgy, hogy akármilyen erős is volt, de ezt nem Emmett tette?
A fejem nagyot koppant a fa törzsén. Kicsit fájt.
Hangosan felnyögtem.
- Edward, gyerünk. Meg kell tennetek.
- Nem. - nyögött fel fájdalmasan. – Nem tudom megtenni.
- Edward, muszáj, különben neki lesz rossz.
Mintha ez egy kis inspirációt adott volna neki, de még mindig habozott. Én pedig nem is tudom miért, de gúnyolódni kezdtem.
- Mi az Edward nem teszed meg?- még magam is meglepődtem, furcsa hangomon. Olyan másabb volt!
- Bella, kérlek!- hangja, iszonyú fájdalmasnak hatott. Még nekem is rosszul esett.
- Én megteszem!- jött felém Emmett, mire hátráltam. – Ugyan Bella, ne legyél gyáva.
Vicsorítva néztem feléjük.
Alice a földről most állt fel. Nem volt mérges, csak is sajnált. Ez dühített! Miért sajnál?
Jasper felsegítette, és volt egy olyan érzésem, hogy ő fékezett meg.
Edward jött a legközelebb ismét. Teljesen a fához préselődtem. Mint ha, maga az ördög jött volna fel a föld alól, hogy engem innen eltegyen láb alól. De akkor, nagyon jó volt az illata. Az eszenciája szinte ellenállhatatlan volt.
- Bella, kérlek, nem akarunk bántani. De ez nem te vagy! Kérlek, Bella, Edward vagyok. És szeretsz! Tudom, hogy soha nem bántanál senkit. Legyél önmagad Bella, kérlek!- hangja iszonyú dühös volt. Megrezzentem.
Edward, Edward, Edward…
Egy pillanat alatt éles hasítást éreztem a fejemnél. Halántékomhoz nyomtam kezem, és felszisszentem. Ez jobban fájt, mikor kínoztak.
Igen, hasított belém a tudat kínoztak. A férfi, akit nem ismertem, becsalogatott az erdőbe, és bántott. Kétszer, is megsebesített.
Kezemet a mellkasomon tátongó sebhez érintettem, majd a vágást végigtapogattam a nyakamon. Igen, vérzem. Nyúltam a nedvességhez.
Összehúztam szemeim, és hirtelen minden eszembe jutott.
Hirtelen a szomjúság, a vágy a vér iránt égetni kezdte a torkom, és én pedig arra az idegenre támadtam. És megöltem. Néztem a még mindig lobogó tűzre.
Aztán rátámadtam Emmett-re, majd Alice-re. Könnybe lábadt a szemem. Nem, az nem lehet, hogy bántottam őket! Abban a pillanatban összeszorult a szívem, a tüdőm, a torkom. Nem, ez nem lehet. Mit tettem? Nem kaptam levegőt.
Ahogy voltam összeroskadtam. Edward félve kapott utánam, és a karjaiba zárt.
- Bella. - suttogta, és a szemembe nézett. De én nem tudtam rá pillantani. Sokkot kaptam, és csak is előre meredtem. A számba egy pillanat alatt tért vissza a vér íze, és hányingerem lett.
- Bella, semmi baj. - lehelte és letörölte a könnyeket a szemem alól. De azok még mindig folytak szememből.
- Mit tettem?- suttogtam nagyon halkan, szerintem még nekik is nagyon hegyezniük kellett a fülüket, hogy meghallják. Rekedt hangom még engem is megijesztett.
Szám elé kaptam kezem, a rémülettől, és hangosan zihálni kezdtem. Felzokogtam a tudatra, hogy megöltem valakit.
Edward nyugtatóan simogatni kezdte hátamat, de én elhúzódtam. Undorodtam saját magamtól!
- Vigyük vissza. - hallottam Alice szép hangját, és bűntudatom támadt.
- Sajnálom Alice. - próbáltam érthetően beszélni, de a zokogástól nem igazán tudtam folyamatosan beszélni. Felnéztem rá, de ő csak nyugodtan állt előttem.
- Ugyan Bella, semmi baj…- már folytatta volna, de Edward közbevágott.
- Ezt majd később Alice, most menjük vissza a házba. – hirtelen kapott karjaiba.
Aztán már csak a suhanást éreztem. Az egész úton folytak könnyeim, és úgy éreztem, hogy mindjárt szétrobbanok.
Fájt a fejem, és az ismeretlen, kellemetlen íz miatt, amit még most is éreztem a számban, arra késztetett, hogy hányingerem legyen.
Aztán vége lett. Csak a csöndet éreztem. Kinyitottam, eddig csukva tartott szemeimet.
Edward a karjaiban vitt, nem tudom, hová. Aztán erőt vettem magamon, és körül néztem.
Ez az a szoba volt, ahol kibékültünk.
Leült valami puhára, aztán ölébe fektetett, és átkarolt.
- Mit tettem?- borzadtam el, még a gondolattól is. És az csak tetézte, hogy nem csak gondolat volt, hanem meg is történt.
- Semmi baj…- kezdett volna bele, de én közbevágtam.
- Megöltem egy embert…
- Ő nem ember volt… hogy képzeled, hogy egyedül bemenj az erdőbe, majdnem az éjszaka közepén? Tudod, hogy aggódtam miattad? És volt is rá okom…
- Edward, mi történt velem?- kérdeztem, ezzel is félbeszakítva hosszú és dühös monológját.
- Sajnálom, Bella. Annyira sajnálom…- szomorú hangja, engem sem derített jó kedvre.
- De még is mi történt?- bármennyire is akartam, de egy árva emlék sem jött vissza az elmémbe. Most legalább is nem emlékeztem vissza. Minden kiesett.
- Azt neked kéne tudnod. Még a nappaliban voltál, mikor és Emmettel eljöttem onnan, de azt gondoltam, hogy van valaki melletted. Aztán hallottam Alice sikolyát. Azonnal mellette termettünk, és tudtuk, hogy látott valamit. Képességemnek hála, beleláttam, sőt én is láttam, amit ő. Téged láttalak, amint egy elhatározással az erdőbe mész. Nem tudtam felfogni, hogy miért… Megijedtünk, de a köd miatt, nem tudtuk bemérni, hogy merre lehetsz… Aztán hallottam, ahogy a fájdalomtól felsikítasz… mintha, belőlem is kitéptek volna egy darabot… Azonnal megkerestünk, és rémületemnek hála, meg is találtalak. De már a vámpírnak késő volt… Megölted.
Összerezzentem. Miért tettem volna ilyet?
- De miért?- suttogtam halkan.
- Carlisle-nak van egy elmélete, mivel a keresés közben Alice megint látott téged. Mielőtt megölted volna… Bántott téged, és túl sok vért vesztettél. Az éned, a belső tudatalattid, viszont nem akarta feladni.
- Igen, már emlékszem. - hasított belém az éjszaka történtek. – Nagyon fájt, pedig csak kétszer ért hozzám… De akkor alaposan. Éreztem, ahogy folyik a vérem, de a fájdalom miatt, azzal nem tudtam foglalkozni. Aztán, nem is tudom, hirtelen fellobbant bennem a vágy, az élni akarás vágya… a testem tüzelni kezdett, és aztán már csak arra emlékszem, hogy abban az idegen vámpírban, a zsákmányt láttam. Nekem pedig vérre volt szükségem…- remegő hangom, már teljesen elhalkult.
- Sajnálom Bella. Jobban kellett volna vigyáznom rád. – bűntudata, még nekem is rosszul esett. Ami, jelen állapotomban, nem volt épp a legjobb.
- Ne hibáztasd, magad kérlek. Elég nekem a saját lelkiismeretem. Meg akartam támadni Emmett-et, és Alice-t. Istenem Alice! Majdnem megöltem. - temettem arcom kezeimbe.
- Ne aggódj miatta, keményebb, mint amilyennek látszik. De muszáj megkérdeznem… Carlisle szeretné…- feszengett a kérdésétől. Éreztem.
- Miért pont Emmett? Kétszer is őt szemelted ki, de nem értem… illetve nem értjük…
Hirtelen pattantam fel öléből, marasztalása ellenére.
A kis erkélyre sétáltam, és a holdat bámultam. Összefontam karomat mellkasom előtt. Azonnal mögöttem termett, és átkarolt. Édes leheletét, éreztem bőrömön.
- Ne haragudj. Nem kell elmondanod, ha nem akarod.
- Azért, mert mivel ő nagyobb darab, mint például Alice, értelemszerűen sokkal több vér van benne. – először nem akartam semmit mondani, de aztán kiböktem. – Undorodom saját magamtól. - nyögtem ki váratlanul.
Elengedett és elkomorodott.
- Ez lenne, akkor is, ha vámpírrá válnál. Ugyanez lenne. - keményítette meg hangját.
- Edward arra legalább fel lennék készülve. - kicsit kiakadtam, és feljebb emeltem hangom. Láttam, amint a kirohanásom miatt, kicsit megrendül. – Ez olyan hirtelen jött, mint derült égből villámcsapás.
- Minek mentél az erdőbe?
- Nem tudom. Csak éreztem, hogy valami csalogat az erdő belsejébe, és alig tudtam neki ellenállni. A kíváncsiságom ebben segített. És bementem. Egyedül. – kiáltásom csillapodott, és elhalkult.
Nem néztem rá, de tudtam, hogy ő viszont az arcomat figyeli.
Nem szólt egy szót sem, és nekem is jobb volt egy kis csend. Majd végre megszólalt.
- Hol bántott?
Rá meredtem, majd jobbra fordítottam fejem, hogy a bal oldali nyak részemet megmutassam.
Közelebb jött, és hideg ujjait, lassan végig simította a nyakam oldalán. Jól esősen beleborzongtam.
- Itt nincs semmi. – mondta egy kis mosollyal. Ez, hogy lehet? Annyira fájt, mikor hegyes körmét, lassan végigszántotta a nyakamon, mintha egy késsel vágnák. Akkor miért nincs most semmi rajtam?
Összevontam szemöldököm. És eszembe jutott a szálloda. Hát persze!
Már megértettem!
A vámpír énem, lassan de egyre biztosabban, átveszi a hatalmat az emberi elmém fölött. Akkor ma éjszaka is, az lehetett az a piszkos fájdalom? Ha igen, akkor igaza volt Livjoy-nak, és Carlisle-nak. Ez egy kis töredéke volt, de hogyha ez csak egy kicsit volt, az igazihoz képest, hogy fogom én azt kibírni?
Igazuk volt, ahhoz, hogy én azt a mérhetetlen sok fájdalmat kibírjam, kevés vagyok.
Sietnem kell.
Hisz, már a testem is alkalmazkodik. A bőröm, nagyon hamar gyógyul. És most már vért is kóstoltam. Erősebb lettem, és a vámpír tulajdonságok lassan megmutatkoznak rajtam.
Ha Edward, nem teszi meg minél előbb, akkor hamarabb elveszít, mint hinné!