Amíg gondosan megreggeliztem, nagyban kerülve a nappalit, addig Edward gyorsan összepakolta a cuccainkat. Szörnyen éreztem magam. Lassan, de biztosan az emlékek visszajöttek, és nagyon rossz volt átélni. Ha jobban koncentráltam, akkor eszembe jutott, amikor Edward megtalált. Dühösen, és őrjöngve pusztítottam, ami csak az utam elé került, és mikor már ott jártam, hogy kimegyek a házból, Edward elállta az utamat.

"- Bella?- kérdezte, és felém lépett. – Mi a baj? Jól vagy? Olyan furán nézel rám!
Egyre közelebb lépkedett, én pedig védekező állást vettem föl, pont úgy, ahogy a vámpírok. Figyelmeztetően vicsorogtam felé, mire meglepetten nézett rám. Egészen a falig hátráltam, ő pedig körül nézett. A pusztításom még őt is meglepte.
- Atya ég. - nyögte lefagyva és rám nézett. – Bella, semmi baj. Itt vagyok! A szemed megváltozott és vérzel, kérlek, hagyd, hogy segítsek. Hazaviszlek és Carlisle segít neked. Meggyógyít.
- Engem ne gyógyítsanak. – sziszegtem fogaim között, miközben rá morogtam. – Nem szorulok rá. Nem vagyok beteg. Sőt, soha nem voltam, még ilyen jól!
- Nem vagy önmagad. Megismersz?
- Tudom ki vagy Edward! Felismerlek!- szűrtem megint fogaim közt ellenségesen. – Te tényleg azt hiszed, hogy elmegyek apádhoz? Te is, olyan nemes gyilkoló lennél, mint James volt. De most! Nézz magadra Edward! Megszelídített. Hol ott, egy csodálatos ajándékot kaptál. Én nem fogom ezt eldobni.
- Tudunk emberek között élni. Te miért ne tudnál? Te is ember vagy! És ha rajtam múlik, nem fogsz vámpír lenni.
- És más vagyok, mint ti. Gyilkoló gép vagyok. Annak teremtettek.
- Ez nem igaz. Te csak egy baleset áldozata lettél.
- Mindennek van oka."

Iszonyú volt visszaemlékezni, hogy beszéltem Edward-al, és hogy miket mondtam neki. Sajnos, tényleg nem voltam önmagam.
Kezemet az arcomra raktam, gondterhelten és nagyot sóhajtottam. Másik kezem megállíthatatlanul remegett. Még mindig a sokk hatása alatt voltam.
- Felhívtam a repteret. Ha elindulunk, még plusz időnk is lesz. - lépett elém Edward majd aggodalmasan rám nézett. Leguggolt mellém, és megfogta remegő kezem. – Jól vagy?
Bólogattam egy kicsit.
- Sajnálom. – mondtam rekedten, mire meglepődve nézett rám. Sóhajtott egyet, majd felhúzott leült a helyemre, és az ölébe rántott. Erősen tartotta derekam, én pedig befészkeltem magam karjai közé. Vállára ejtettem fejem, és erősen átöleltem nyakát.
- Nincsen semmi baj. Itt vagyok veled. - suttogta halkan, és szorosabban fogott.
- Nem emlékszem mindenre, de ha olyat mondtam sajnálom, nem gondoltam komolyan. Csak, én nem voltam önmagam és…- esdekelve próbáltam kinyögni valamit, elég nehezen.
- Bella, én nem haragszom rád. Hallod?- fogta meg ujjaival állam, és maga felé fordított. – Soha nem vagyok dühös rád. Aggódok érted. Félek, hogy elveszítelek. Azt nem bírnám ki.
- Mi lesz velem?- kérdeztem halkan, és félve rá néztem.
- Nem tudom. - mondta hosszas hallgatás után.
- Figyelj, én… nem akartam, hogy, vagyis én… nem szóval, nem akarlak ráerőszakolni, egy olyanra, amit nem akarsz. Szóval, ha…
- Mit akarsz kihozni ebből?- gyanakvó arckifejezéssel méregetett, mire kiböktem.
- Ha nem akarsz, vámpírrá változtatni, én megértem. Csak mond meg. Megkérem akkor Carlisle-t.
Mélyet sóhajtott, de nem nézett a szemembe, hanem az asztalt tanulmányozta.
- Ha hiszed, ha nem, de egész idő alatt, amíg itt voltunk, szinte, ezen gondolkoztam. Azt hittem, hogy még van egy kis időm, de túlságosan is megrövidült az a kis idő is. Szóval, úgy döntöttem, hogy a te érdekedben megteszem.
Az arcom, amit felmutattam, felbosszantotta.
- De ez nem azt jelenti, hogy boldog vagyok. Akkor is, olyan, mintha csak magam miatt tenném.
- Akkor nyugtasd meg magad, hogy ez mindkettőnk érdeke. Hidd el, jobb lesz így.
- És mi lesz a szeretteiddel? Csak úgy ott hagynád őket?
Egy pillanatra elgondolkoztam, és próbáltam nem kimutatni, hogy milyen rossz érzés, ha látom magam előtt anyámat, apámat, a barátimat. És lassan ahogy ez a kép elhalványul, de a helyére, egy másik személy lép be.
- Nem mondom, hogy nem fognak hiányozni, de feladom őket érted. Mert szeretlek!
- Ostobaságot csinálsz. Nem érek én ennyit!- nevetett fel keserűen.
- Dehogynem!- leheltem halkan, és a szemébe néztem. – Még többet is!- fogtam suttogóra, majd lágyan megcsókoltam.
Édesen csókolt vissza, elfeledtetve velem egy pillanatra a gondokat. Hálás mosolyt küldtem felé, majd egy sóhaj kíséretében felálltam.
- Na, jó, menjünk!
- Már mindent összeszedtem!- mondta és megfogta kezem. Még véletlenül se mentem vissza a ház többi részébe, de nagyon nagy lelkiismeret furdalásom volt a kupi miatt. Hú, főleg a vér a fürdőben…
- Mi lesz a rendetlenséggel?- kérdeztem, mikor már a kis hajó előtt álltunk. Nem volt rossz idő, inkább csak borús. Mintha az én hangulatomat jellemezné!
- Majd akik takarítják a házat, majd ők rendbe szednek mindent!- válaszolta és besegített.
Szomorúan néztem vissza a kis szigetre. Nagyon fog hiányozni! Annyira szép, kedves kis hely. Hasonlít Esme-hez. Edward látta rajtam a bánatot, és mielőtt elindultunk volna megsimította arcom.
- Ígérem, egyszer visszajövünk.
- Második nászút?- kérdeztem már vigyorogva, mire elnevette magát.
- Támogatom.
Az út nem volt jobb visszafele, sőt inkább csak rosszabb. Most nem volt az a kíváncsiság meg, ami idefele hajtott, most csak az emlékimbe temetkezhettem.
Alig vettem észre a körülöttem lévőket, na meg Edward-ot, csak belékaroltam, nehogy eltévedjek, de egyébként a gondolataimba mélyedtem. Fogalmam sincs, hogy lesz most! Átváltoztam, az biztos! Ez az egy 100%. Annyira jó volt ott lenni, miért kellett ezt most elrontani? Én hülye, ha nem kérdezem meg, akkor nem vesztünk volna össze, vagyis pontosabban, nem borultam volna ki, így nem változtam volna át. Idióta vagyok! Miért nem fogtam be a számat? Jobb lett volna! Ha ez a kis affér, nem jött volna be, az egész hét olyan szép lett volna, mintha a mennyországba lette volna. Jó volt, boldog voltam, szép volt a hely, és ami a legfontosabb, hogy velem volt Edward! Semmi aggódás, semmi félés. Semmi más… csak a boldogság. És ezt az egészet le lehet rombolni, egy ostoba kérdéssel. Dühös voltam magamra!
Mire feleszméltem, már a Rio-ból indult repülőn ültünk. Mély lélegzettel leültem Edward mellé, aki megfogta a kezem.
- Minden rendben?- kérdezte aggodalmas hangon közelebb hajolva.
- Persze, nincsen semmi gond. – suttogtam vissza, én a szemébe néztem, hogy még hitelesebb legyen.
Többet már nem beszéltünk a hazafelé úton. Hallgatásba burkolózva ültük végig a repülőutat.
A Seattle-i kapunál hagyott Volvo-ba beültünk és ugyanígy mentünk a házhoz vissza.
- Mindenről tudnak vajon?
- Nem tudom, de valószínű, hogy Alice mindent elmondott. – rántotta meg vállát Edward.
Láthatóan rossz kedve volt. Én se voltam jobb pazba, de legalább nem mutatom ki ennyire. Vagy még is? Gyorsan inkább megpróbáltam mosolyogni. Elég elfuseráltra sikeredett, de úgy tűnik, elég volt ahhoz, hogy Edward figyelmét felkeltse.
- Min mosolyogsz?
- Csak visszagondoltam a nászutunkra. – vontam meg a vállam, és így belegondolva, már nem is kellett tetetnem mosolyomat. – Örülök, hogy megtetted. - néztem szemébe, és kezemet a combjára raktam.
Elmosolyodta magát és a jobb kezét, a combján lévő kezemre rakta.
- Hogy bízhattál csak úgy bennem?
- Tudtam, hogy nem bántanál. És irtózatosan sajnálom, hogy így ért véget a nászutunk.
- Én se így képzeltem el. – sóhajtott egy nagyot, és megállította a kocsit. Meglepődve vettem észre, hogy már is Sydneyben voltunk a háznál.
Fáradt sóhajjal kiszálltam, de Edward már ott állt mellettem. Rámosolyogtam, mire ő is rám nézett. Derekamat megfogva vezetett be, és félénken léptem be a helyiségbe.
A nappaliba mindenki össze volt gyűlve és rögtön Esme fel is pattant.
- Jaj, istenem Bella!- ölelt meg egyből.
- Köszönöm!- csattant fel Edward dühösen mellettem. Meglepetten néztem rá, nem igazán értettem dühét.
- Baj van?- kérdeztem halkan, miközben Esme selymes és lágy haja az arcomat súrolta.
Mérgében megrázta fejét, és leült a többiek mellé.
- Nagyon bátor vagy, még soha nem láttam bátrabb embert!
Hihetetlen volt, ezt pont Rosalie szájából hallani. Miután Esme elengedett tátott szájjal bámultam rá, legalább is addig, amíg Emmett vigyorgása le nem omlott, és morcosan nézett felesége irányába. Megbökte, mire Rose bosszankodó pillantást vetett felé.
- Oké, Emmett-en kívül.
- Örülünk, hogy újra itthon vagytok!- állt fel Carlisle, és felém lépett volna, de egy fekete kis csík megelőzte.
Erősen vetődött a nyakamba, ebből tudtam, hogy ez csak is Alice lehet.
- Alice nyugi, még megfojtasz!- hámoztam le magamról.
- Ne haragudj!- húzódott egyből odébb. – De annyira jó, hogy újra látlak! Szörnyű volt átélni azt a jelentet a szigeten. Edward miért nem voltál vele?- fordult bátyja felé mérgesen. Meglepetten nézett a pattogó kis tündérre, majd komor ábrázattal rám nézett. Én is viszonoztam pillantását, és így voltunk egy kis ideig, majd észrevéve, hogy nem vagyunk egyedül elkaptam fejem.
- Nem volt semmi gond, azon kívül, amit Alice látott?- állt fel Emmett helyéről, és huncut mosollyal az arcán szeme hol rám, hol Edward-ra tévedett. Hát persze, biztos a szexre gondol. Megforgattam szemeimet, Edward-dal egyetembe.
- Em, szívem ez tudod, egyáltalán nem ránk tartozik!- fogta meg kezét, Rosalie.
- Ugyan már egy kis részlet!- nyafogott, de Jasper lehűtötte.
- Ez tényleg nem ránk tartozik, amúgy örülök neki, hogy épségben visszaértetek.
Egy pillanatig nem értettem, hisz legfeljebb Edward árthatott volna nekem. Majd bekattant! Hát persze, én egy ideig átváltoztam. Csak még magam sem tudom, hogy mivé.
- Bella, pihenj le egy kicsit. – fogta meg karom Carlisle.
- Nem pihenek. Arra jó volt a nászút.
- Akkor csinálhatjuk? Abból, amit Alice elmondott, nincs túl sok időnk.
Bólintottam, miközben Carlisle komolysággal teli szemeibe néztem.
- Nem lehetne egy kicsit…- nyögött egyet fájdalmasan Edward.
- Nem!- keltem ki magamból, de nagy csodálkozásomra nem csak én fakadtam ki. Carlisle és Alice ugyanúgy néztek Edward-ra, mint én.
- Edward ezt már eldöntöttük. Egységesen. – szólt közbe Jasper, miközben átkarolta Alice-t. Edward lehajtotta fejét, csak szeme sarkából figyelt engem.
- Edward itt az idő. – csapta össze kezét hirtelen Carlisle, mire valahogy rajtam eluralkodott a félelem. – Menj el a fivéreiddel vadászni, hogy még véletlenül se legyen semmi baj. Minden lehetséges óvintézkedést…- még folytatta volna, de Edward keserűen felnevetett és felpattant helyéről.
- Teljesen mindegy. Akár az ország összes állatának vérét kiszívhatnám, akkor sem ér fel Bella vérének az ízével. Szóval ezzel csak legfeljebb halogatni lehet az ügyet.
- Már volt vadászni, még a szigeten. - motyogtam magam elé.
- Nem baj, azért csak menj el. Legyen ez az utolsó vadászatod, mielőtt belekóstolsz Bellába. - Rosalie kicsit oldani akarta a feszültséget láthatóan, nem sok sikerrel. Mindenki egy mérges pillantást küldött felé, mire dámásan elfordította fejét.
Egy pillantás alatt mindenki eltűnt a nappaliból. Edward kifelé kezdett menni, gondolom, hogy akkor menjen vadászni.
- Csak óvatosan, szeretném, ha még maradna benned erő. – motyogtam újra, alig hallhatóan, de Edward cinkos mosollyal az arcán megfordult.
- Ne aggódj, legközelebb már te is velem jössz, hála nekik. – bökött kezével a házra, ezzel utalva a családjára.
- Ne legyél mérges rájuk. – bújtam hozzá, mire szorosan magához ölelt.
Behunytam szemem és csak pár percig is, de élveztem közelségét. Bódító illatát erősen beszívtam, de örömmel töltött el a tudat, hogy hamarosan, ezt már erősebben fogom érezni.
Felemeltem fejem, hogy a szemébe nézhessek, habár nem volt ínyemre való a benne levő fájdalom. Azt akartam, hogy boldog legyen, hogy örüljön annak, hogy örökre együtt leszünk. De még a vak is észrevette volna, hogy bizony nem méltányolta senkinek az örömét a kárhozottakkal kapcsolatba. Főleg, ha az a kárhozott én leszek!
Lassan édes ajkát hozzáérintette az enyémhez, én pedig lágyan visszacsókoltam. Edward ez a csókja, olyan érzést keltett bennem, mintha ez lenne az utolsó csókom. Valószínű… emberként.
Arccsontomat megsimította, majd mire kinyitottam szemem, már nem is volt előttem. Még láttam a dzsipet elhajtani, benne két fivérével, de valahogy ahogy láttam őket elmenni, eltávolodni, rossz érzés kerített hatalmába. És nem jó értelemben! A vámpírságtól nem félek, tudom, hogy talán a fájdalom szörnyű lesz, de ami utána várható, az maga a mennyország.
Még is, nem tudtam nyugodni az ismeretlen kavargó érzéstől, ami a mellkasomban tátongott. Éreztem, hogy hamarosan változás következik be, és nem a jó értelemben.