Már a hemofágoszok dolga sem olyan könnyű, mint régen. Bezzeg, amikor még nem voltak kamerák meg mindenféle térfigyelő cucc, könnyen bárki elől eltűnhettek, de ma már édeskevés egy ember látóidegének kitakarása.
Rossz idők járnak, na. Ráadásul, hacsak vissza nem süppedünk a gőzkorszakba, egyre rosszabb lesz. Persze az álcát fent kell tartani, ami azért egy rendőrnek nem nehéz.

Van tehát egy rendőrünk, aki vért iszik, de nem vámpír, hanem hemofágosz. A hemofágoszok meg érdekes egy népség. Nem harapással, hanem egy ritka betegség folyományaként keletkeznek, és persze simán érheti őket napfény, de azért gyorsak erősek, és persze vért isznak.

Az igazi szuperképességük viszont az, hogy uralják mások véredényeit is. A betegség nem örökletes, de azért vannak érdekes rokoni szálak. Meg persze kicsit nehéz megölni őket. Sőt, igazából csak úgy lehet, ha halálra éheznek.
Mondjuk ez messze nem annyira humánus, mint a karó a szívbe, így a vámpírok lehet, hogy mégis jobban jártak egy kicsivel. Persze itt nincsenek vámpírok, mert hemofágoszok (hg) vannak.

Az alaphelyzet, hogy van egy rendőr hg, aki éli a maga kis életét, és mivel az embereket nem szimpla vacsoraként kezeli, ezért a saját fajtáját irtja, ami azért nem túl jó szó, mert az irtás azért ritkán húzódik ennyire el.
Egyszóval egy földalatti bunkerbe zárja azokat, akiket elkap és hagyja őket halálra éhezni. Mivel annyira jó hg, még ezt is sajnálja kicsit.

Van neki egy fia, aki szintén hg, és tékozló, és egyáltalán nem osztja apu nézeteit az emberekről. Persze csak azért tékozló, hogy hazatérjen és felborítsa apuci életét. Hát hazatér, és megkezdődik a hajsza.
Rendőrünk közben feleleveníti régen megszakadt romantikus kapcsolatát - ki mással -, mint egy doktornővel, akinek egyébként szakterülete a fehérvérűség. Érdekes, mindenütt vérbe ütközünk a regény folyamán.

Közben rendőrünk nyomoz, és nem csak azért, mert ez a dolga, hanem mert viszonylag hamar rájött, hogy a város békés lakóinak idegeit borzoló véres gyilkosságok elkövetője az ő kicsi fiacskája.
Ennek mindenki örül - legalábbis az olvasók -, mert egy elég érdekes detektívregény bontakozik ki a lapokon.

Szerencsére tényleg nyomoznia kell, és nem valami előkapott szuperképességgel detektálja, hogy: „hmm egy órával ezelőtt tisztátalan kezek érintették ezt az oltárterítőt”. A regény tehát alapvetően egy jó kis krimi, a többi földöntúli elem csak színesíti a képet.

Persze sokkal bonyolultabb, mint amit itt leírtam, és persze a függés meg a rokonság mindenféle oldalról megvilágítódik benne, amitől még a kevéssé érdekes részek is némi színt nyernek.

Ha nem lenne ennyire - ma már - hétköznapinak számító az alaphelyzet, sokkal jobban rajongani lehetne érte, de persze így sem rossz.
A cselekménye abszolút érdekes, a szereplőknek is egynél több jellemvonásuk van, és persze azért ez a hemofágosz dolog sem annyira elcsépelt.
Ráadásul egy olyan oldala sincs a könyvnek, amin unatkozni lehetne, mert Spruill egy kicsi feszültséget mindig adagol.