9. Lotra beköszön, Jack menekül

Néztem főnökömre, mint borjú az új kapura. „Mit akar ez a hapsi tőlem, és hogy lettem én nyomozó helyettes, tudtommal nem mentem semmi féle tovább képzésre...” – futott át agyamon a gondolat, és akkor még nem is beszélve, a rejtélyes alakról, az ablak mellett. Valahonnan az az érzésem támadt, hogy ő lesz az új társam, és neki köszönhetem a gyors előrejutást, de ki ő, és miért tette? 
„Nekem csak egy ismerősöm nyomozó, de ő előbb folytana meg egy kis kanál vízben” – töprengtem tovább magamban. 
- Long kisasszony, bemutatom önnek az új társát... bár gondolom nem szükséges tovább fárasszam a hangszálaimat. Én most megyek is, majd a társa mindent elmond, amit csak kell.
- De parancsnok... – szóltam utána. 
- Az ezelőtti társát három óra múlva temetik, én még most elmegyek a családhoz, részvétet nyílvánítani, ön jobb, ha a temetésre is kimegy. Viszlát, mindkettőjüknek!
- Viszlát... – böktem ki nagy nehezen.
- Aloha! – jött a hátamtól. 

Nem hittem a fülemnek. Ezt a hangot ismertem, nagyon is jól. Kerekre nyílt szemekkel fordultam hátra felé. A függöny homályából kilépve, már tisztán látszódtak a hófehér tincsek, és a rég nem látott szemtelen vigyor. 
- Lo... Lotra... – nyögtem, még mindig gombócokat nyelve. 
- Már azt hittem, hogy fel sem ismered, húgocskádat. 
- Te... elmebeteg! Mi a fészkes fenének jöttél ide?!
- Örülök én is a találkozásnak, és szívesen. Máskor is feljebb húzlak a ranglétrán, édes nővérkém...
- Muszáj mindig belém rúgj, amikor viszont látjuk egymást? 
- Ezt most miért kapom? – kérdezett vissza Lotra.

Esküszöm az ilyen pillanatokban képeltem volna fel legszívesebben. Megjátsza a jó testvért, látszólag kedvesen, segítőkészen feltűnik, kinyitja oltalmazó szárnyait, és angyali kórus kíséretében a nyakamba borul, de valójában akkorát rúg belém, hogy a fal adja a másikat. 

- Hogy miért kapod? – fújtattam dühömben. – Két napja vagyok itt, más munkát nem kapok a papírmunkán kívül, te meg feltűnsz, és hipp-hopp, egyből nyomozó helyettessé neveznek ki. Már bocs, de ezért nem ugrok a nyakadba, hálálkodva!
- Én vagyok a hibás azért, mert segítettem egy kicsit neked?
- Lotra, figyelj... most komolyan nincs szükségem rád. Akkora sz@rban vagyok már így is... te csak rontanál a helyzeten.
- Hallom, nincs ahol meghúzd magad éjszakára. Weight parancsnok mondta, hogy a hotel is összeomlott, ahol laktál. Én még mindig a lakókocsiban élek, ha akarsz, pár napra beköltözhetsz. 
- Kösz, Lotra, angyal vagy, de már van hova menjek. 
- Mit szólnál, ha ezt a beszélgetést az egyik kávézóban folytatnánk. Ha nincs meg a déli koffein adagom, én használhatatlan vagyok. 
- Nekem nem úgy tűnik.

Bármennyire is én tűntem ebben a beszélgetésben a tahónak, elhihetitek, valamiért kihozta belőlem a kedves kicsi húgocskám. Most pedig itt az ideje, hogy kicsit bővebben beszéljek róla, Tracy Longról. Egy évben, egy estén, egy városban és egy anyától születtünk. Még néhány egyest szoríthatnék a leírásba, de szükségtelennek érzem, ugyanis hiába vagyunk ikrek, szerencsére két petéjűek vagyunk. Épp ezért nem jártunk sohasem kéz a kézben, egyforma ruhákban, meg mi egymás. Néhány fejezettel ezelőtt már írtam róla eleget, most nem vesztegetném vele az időt. Ahelyett jobb ha arról mesélek, mi is történt a folytatásban. Nos, nekem nem sok kedvem volt együtt kávézni édes, drága húgocskámmal, dehát nem veszekedhettem vele tovább, főleg nem az őrsön. Behúzódtunk hát egy kellemes kávézóba, és egy erős fekete mellett ismét beszélgetni kezdtünk. 

- Hiába veszekszel velem – kezdte Lotra -, attól, mert te itt hisztizel, a tény tény marad, te a társam vagy!
- És ettől most ugorjak a nyakadba? Figyelj Lotra, őszinte leszek... azt akarom, hogy menj el a városból. 
- Az nehezen fog menni. Londonból küldtek, fényt deríteni a „lábakelt szobor” rejtélyére. 
- A Mihael szoborról beszélsz? 
- Na látod, ezért kértelek téged társamnak. Ki mással beszélhetném meg ilyen jól ezt a dolgot. Itt voltál a mészárlás és rablás éjszakáján. Átélted, ahogy a többi ember is, most pedig mondd el részletesen, hogy mi történt, akkor éjjel? 
- Elmondanám... ha tudnám, de sajnos nem emlékszem semmire, arról az éjszakáról. 
- Ne viccelj, most tényleg nem alkalmas. 
- Nem szoktam viccelni, Lotra kedves. Tényleg nem tudom mi történt, ahogy a többi lakos sem. Talán az öreg Mihael életre kelt, leugrott a katedrálisról, előkapott egy olyan kütyüt, amit a Men in Black-ben használtak, és kitörölte vele a memóriánkat. 
- Ne próbáld nekem bemesélni azt, hogy egy egész város elfelejti mi történt egy olyan véres éjszakán, amilyen az volt. 
- Komolyan beszélek, Lotra... a városban nincs olyan ember, aki elmondhatná neked, mi történt. Ha nem hiszed, menj és kérdezz meg ahány embert csak akarsz. Előre megmondom mindenki válaszát, „Nem emlékszem, ez valahogy kimaradt az emlékeim közül”. Bocs Lotra, most komolyan nem rossz indulatból mondom, de ez az ügy már eleve halott. 
- Jó! – könyökölt fel az asztalra húgocskám, amikor ezt tette tudtam, hogy még van egy ütőkártyája, most sem tévedtem. – Tételezzük fel, hogy több ezer ember, nem emlékszik arra, hogy mit csinált egy éjszakán, de még mindig itt a másik ügy, a szobor.

Teli találat, Lotra ismét eltalálta a gyenge pontomat. Már csak az hiányzott, hogy Lotra hajtóvadászatot indítson, Mihael ellen. Amennyire ismertem az urat, egy szorítással kinyomta volna, Tracyből a szuszt. Abban a pillanatban kétszer fürödtem meg verejtékemben, először, amikor, Lotra közölte velem, hogy a szobrot is keresi, ez viszont nem volt újdonság, azonban amikor felbukkant Topus feje a virágládák közül, másodjára is eláztam izzadtságomban. A kis vakarék sunyin kémlelve nézett be, pont felém. Eleinte sem bírtam, csak a külsejét, de idővel egyre jobban kezdtem megutálni. Elhihetitek, abban a pillanatban kilőttem volna a Holdba. Hogy ez ne legyen elég, még Lotra is a kijárat felé nézett. Végig kémlelte a helyet, majd visszanézett rám. 

- Mit láttál? 
- A... az órát!
Felpattantam helyemről és kirohantam a szabadba. Lotrának rendeznie kellett a számlát, úgyhogy sikerült lerázzam. Nem így terveztem, de így is összejött. Olyan szerencsém volt, hogy a kávézóból símán rá lehetett látni a toronyórára, sőt a templomra is, ahonnan egy halottas kocsi fordult ki. Eszembe jutott a temetés, amiről kishíján megfeledkeztem. Szerencsére a templom és a kávézó között volt még egy sikátor is, ahova be tudtam rúgni, Topust. Gyorsan körülnéztem, és látva, hogy nincs a közelben senki ismerős, én is beléptem a félhomályba. 

- Meghalsz, halandó! – visított a vakarék, már-már túlvilági hangon. 
- Fogd be, Topus! Nagyobb a baj, mint gondoltam. Itt van a húgom, és ő nem ilyen nebáncs virág, mint amilyen én vagyok. Hohó, ki ne nyisd a pofád, haver, még mindig én beszélek! Szóval te elhúzol, vissza a kuplerájba, én is megyek, amint tudok. A laptop nálam van, dolgozni fogok az ügyön, csak ne kerülj a szemem elé...

Hogy ilyen szépen beleszorítottam, Topusba a szót, nem is volt már több oka maradásomnak. Elhagytam a sikátort, egyenest a temető felé véve az irányt. Dartonville-t ne egy nagyvárosnak képzeljétek el, amiben három vagy annál több temető is van. A domboldalon elterülő városkának egyetlen temetője volt, amit a templomtól simán lehetett látni. Egy domboldalon terült el. Az ember nem is csodálta, hogy szinte minden hanton, sírköven friss koszorút talált, azután a tömegmészárlás után. Persze, Topuszt vagy fennhéjázó gazdáját mit sem érdekelte az a szomorú látvány. Lesütött szemekkel hallgattam a papot és a szél szárnyán felém hordott harangszót. Abban a pillanatban döbbentem rá arra, hogy mire készülök. Egy szívtelen gyilkosnak akarok segíteni, akit néhányan hősnek kiáltottak ki, de lényegében nem több, egy öntelt fickónál, aki mások véres verejtékéből él, méghozzá nem is rosszul. Hisz lényegében kiket dolgoztat? A kis talpnyalóját, Topuszt meg a vízköpőket... meg persze egy ilyen barmot, mint amilyen én is vagyok. Végülis nem is rossz, így aztán lehet élni. Észre sem vettem, de ahogy telt múlt az idő, Őfelségét egyre jobban kezdtem megutálni. Akármennyire is dícsérték, a tény tény maradt, ő egy hidegvérű gyilkos, aki mit sem törődik mások életével. 
Az életről és halálról folytatott mély gondolatmenetemet a temetés után, az őrsön folytattam. Fogalmam sincs miért, de neki álltam kisilabizálni a gnómocskák lelőhelyét. Nem volt valami egyszerű dolog kiigazodni azokon a pöttyhalmazokon, és a végén még megjelent drága egyetlen húgocskám is. Úgy tűnt nem adja fel. Nekem nem volt valami sok kedvem beszélgetni vele, pont ezért nem is maradtam túl sokáig a közelében. Hiába kérdezett, jött utánam, kitartóan mint egy kiskutya, egyszerűen elmentem. Valószínűleg meglepődött rendesen, mikor rájött, hogy eltűntem, mint szürke szamár a ködben. Ha valaki arra tippelne, hogy nem két lábamon hagytam el a várost, annak jó hírem van, a közepébe talált. Hangos szárnycsapásokat hallottam a hátam mögül, és mire észbe kaptam, két vízköpő megragadott, és egyenest a Tűzmalomhoz vitt. Vesztemre pont „Őfelsége” előtt hordtam le őket mindennek. Addig nem is volt baj, amíg meg nem említettem a laptopot. Én csak annyit mondtam, hogy eltörhettem volna, mire Mihael szíjat hasított mindkét vízköpő hátából. Miután kiverte belőlük a szuszt is, felém fordult. Rákvörösre pirultam, és már nyúltam volna az oldalamra csatolt fegyvertokhoz, mikor az orrommal egy irányba emelte az ostorát. 

- Megtaláltad végre? – kérdezte, kifejezetten nyugodt hangvételben. 
- Köszönöm kérdésed, kellemes nap van a hátam mögött. Leszámítva, Lotrát, tényleg minden jól sült el, főleg a kollégám temetése. Szépek voltak a fehér rózsák, a koporsón. 

Mihael erre ritka furcsa grimaszt biggyesztett szájára, majd leengedte karját, és miközben elment mellettem, folyamatosan motyogott magában. Gondolom ő nézett engem hülyének, miközben ő látszott agyalágyultnak. Azt kötve hiszem, hogy értette az angol fekete humort. Nem tudom miért, de abban a percben az villant be, hogy meg kellene nézessek vele egy-két részt a Mr. Beanből. Persze valószínűleg bukósisakkal kellett volna mellé ülni, ismerve a csapnivaló humorát. Kicsit megkomyolyodva, azért jó volt tényleg azután a nap után lenni. Én csak arra nem gondoltam, hogy a napnak van vége, nem pedig az aznapi kalandoknak. Erről viszont, egy kicsivel később!