A történet nagyjából a következő: Emily egy átlagos 17 éves lány, aki egyik nap találkozik a közel sem átlagos férfival, Noah-val. Noah ugyan is egy szellem, akit, csak Emily láthat, mivel a lány Noah Végrehajtója. A Végrehajtó az, a személy, akit kijelölnek egy szellem mellé, hogy segítsen elrendezni annak félbe maradt ügyeit az élők világában. Nos, innen nagyjából sejteni lehet. Emily segít Noah-nak, hogy a férfi békében nyugodhasson, ám közben nem várt bonyodalom nehezíti hőseink helyzetét... Szólok, hogy lehetnek csepegős részek is a történetben és nem minden rész lesz majd akciódús. Ennek fényében döntse el mindenki, maga, hogy tetszett-e vagy nem a történet. Jó olvasást! :)
1. rész:
Találkozás
Emily igen csak gondterhelt arccal lépett ki az iskola kapuján.
- Szuper... - gondolta magában dühösen - pont ez a kettes hiányzott a félévi matek jegyemhez és amilyen „rendes” Nelson tanárnő mostanában, búcsút is inthetek a hármasomnak. - azzal Emily sóhajtott egy nagyot, majd elindult hazafelé. Ám ekkor egy lány az iskola épületéből kilépve észrevette és futni kezdett utána.
- Emily! Emily, várj meg! - kiabálta a lány. Emily eleget téve a kérésnek megállt és bevárta évfolyamtársnőjét.
- Szia Kristen! - köszönt a lánynak Emily.
- Már azt, hittem, hogy meg sem hallasz, úgy magadba voltál zuhanva... - pihegett Kristen.
- Á, nem, csak elgondolkoztam. - válaszolta Emily. - Amúgy neked ma nem hét órád lenne?
- De igen, csak elmaradt, mert az angol tanárunknak valami továbbképzésre kellett mennie. Jó nem?
- Bezzeg a miénknek nincsenek ilyen gondjai... - zsörtölődött Emily.
- ...és, mi újság veled? - kérdezte Kristen, miközben hazafelé tartottak Emily-vel.
- Semmi különös. Az életem maga a tömény unalom. - válaszolta egykedvűen a lány.
- Többet kéne szórakoznod Emily. Hidd el, jót tenne. - tanácsolta Kristen.
- Lehet, de jelenleg nem vagyok abban a formában, hogy a hazaérésen kívül bármi másra is rávegyem magam.
- Én is ezt, mondanám, ha olyan lusta lennék, mint te. - mondta Kristen. - Így sosem találsz magadnak pasit.
- Ki mondta, hogy akarok találni? - kérdezte rosszallóan Emily. Kristen erre, a kijelentésre Emily-re nézett és megcsóválta a fejét.
- Most megyek... - készült lekanyarodni Kristen a mellette lévő keresztutcába. - Ja, és - fordult vissza Emily-hez - jövő szombaton házibulit szervezek a születésnapom alkalmából. Örülnék, ha eljönnél! - mondta Kristen.
- Rendben, ott leszek. - válaszolta Emily.
- Még nem találtam ki, hogy hánykor kezdődjön a buli, de majd szólok, ha találkozunk a suliban. Na, szia! - intett Kristen, majd továbbment.
- Oké! Szia! - válaszolta Emily, majd ment egyenesen tovább.
Emily jó tíz perces gyaloglás után kanyarodott be az utcába, ahol a házuk állt. Először semmi különöset nem vett észre, de ahogy újra felnézett látta, hogy egy magas 25 év körüli, elegáns férfi áll a házuk előtt zsebre tett kézzel és néz befelé a kapun, mintha várna valakire. A lány csak arra tudott tippelni, hogy a szülei egyik ismerőse lehet.
- Elnézést... - szólította meg a férfit Emily, amikor odaért - segíthetek?
A férfi egy pillanatra összerezzent, majd meglepett arccal a lányra meredt.
- Te látsz engem? - kérdezte csodálkozva az idegen. Emily nem igazán tudta mire vélni ezt, a furcsa kérdést, mivel bárki számára nyilvánvaló volt, hogy nem vak.
- Öö... persze. - válaszolta Emily zavartan.
- Mond, a te neved nem Emily Summer véletlenül?
- De igen. Honnan tudja? - Emily kezdett rosszat sejteni.
- Óh, hála az égnek Emily! - mosolyodott el a férfi. - Annyira örülök, hogy megtaláltalak, vagyis inkább fordítva! - rázott kezet a lánnyal.
- Bocsásson meg, de fogalmam sincs, hogy maga kicsoda. - válaszolta még mindig értetlenül Emily.
- Milyen udvariatlan vagyok... Ne haragudj... A nevem Noah Blake Thomson. Azért vagyok itt, mert téged jelöltek ki a Végrehajtómnak. - mondta vidáman Noah.
- A milyének? - kérdezte Emily még zavartabban, mint az előbb.
- Ha adnál nekem néhány percet, akkor mindent elmagyaráznék. - ajánlotta férfi, majd a kapu felé terelte Emily-t.
- Nem igazán értem, hogy mi ez az egész, de azt, hiszem nem jó ötlet, ha most bejön... - tiltakozott a lány, ugyanis kezdett attól tartani, hogy a férfi, vagy egy szatír, vagy egy komplett őrült.
- Megértem, hogy nem bízol bennem. - válaszolta Noah barátságosan. - Én sem tenném a helyedben, de hidd el, jobban járnál, ha leülnél, mielőtt meghallgatod, hogy miért is vagyok itt.
- Köszönöm, de azt, hiszem már eleget hallottam. Sajnálom, de erre nekem nincs időm. Viszlát! - azzal Emily kizárta a kaput, majd miután belépett rajta bezárta, hogy még véletlenül se tudjon Noah utána menni. Örült, hogy gond nélkül a kapu túloldalán tudhatta a különös férfit. Már épp a bejárati ajtót zárta ki, amikor alig néhány lépéssel mögötte a lépcső aljánál megszólalt Noah.
- Mondták odafönt, hogy nehéz meggyőzni a Végrehajtókat. Az emberek túl szkeptikusak manapság...
Emily rémült tekintettel fordult a férfi felé, akinek arca nyugalmat tükrözött és látszólag úgy álldogált ott egy helyben, mintha csak a napsütést élvezné. Ezzel szemben a lány egész testében remegni kezdett és úgy rontott be a házba, mintha az élete múlna rajta (ő legalább is így gondolta), majd amilyen gyorsan tudta, bevágta az ajtót maga után és beláncolta, mivel a kulcsa a nagy sietségben az ajtó túloldalán maradt.
- Emily, tudod, így eléggé megnehezíted a helyzetet... - mondta Noah az ajtó elé lépve.
Emily néhány pillanatig dermedten meredt az ajtóra, arra számítva, hogy a férfi majd megpróbálja rátörni. Gyorsan előrántotta a mobilját, hogy hívja a rendőrséget. Ám, amit ekkor látott az, minden segélykérő akciót egy pillanat alatt elfeledtetett vele. Ugyanis a férfi alakja rajzolódott ki az ajtó belső oldalán és fél másodperc múlva már át is lépett rajta, mintha nem is létezett volna semmiféle ajtó. Emily tágra nyílt szemekkel bámult Noah-ra, aki látszólag zavarban volt egy kicsit a kialakult helyzettől, de azért próbált továbbra is a lehető legbarátságosabb lenni.
- Igazán sajnálom, amiért rád ijesztettem, de meg kell hallgatnod. - mondta a lánynak.
- Mégis hogyan tudott átjönni az ajtón? - Emily továbbra sem volt épp nyugodt, de úgy tűnt, hogy a látottak miatt egy időre felhagyott a menekülési kísérlettel.
- Nyugodj meg, nincs szándékomban bántani téged! Sőt, épp azért vagyok itt, mert szükségem van a segítségedre. - Noah tett egy bátortalan lépést Emily felé, aki erre válasz képen egészen az emeleti lépcső korlátjáig hátrált. - Rendben. - mondta csendesen Noah. - Azért tudtam az előbb átlépni az ajtón, mert szellem vagyok és így, akaratom szerint bármilyen szilárd tárgyon át tudok hatolni.
- Az nem lehet. Szellemek nem léteznek. - jelentette ki határozottnak szánt hangon Emily, ám szavai hangsúlyán érezni lehetett, hogy fél.
- Attól, hogy nem látja mindenki őket, még nagyon is léteznek. Te is csak, azért láthatsz, mert téged jelöltek ki arra, hogy lezárd a félbe hagyott ügyeimet, amit a halálom miatt nem volt alkalmam elintézni.
- Ez csak valami rossz vicc, ugye? - kérdezte Emily hitetlenkedve.
- Nem. - válaszolta Noah. - Te vagy a Végrehajtóm, tehát segítened kell nekem.
- Oké, oké... - emelte fel a kezét Emily nyugalmat erőltetve magára. - Tegyük fel, hogy maga nem őrült meg és engem sem kerülget az elmebaj. Szóval mi van akkor, ha nem segítek magának?
- Hát az, bizony egyikünknek sem lenne túl jó, mivel amíg nem végzem be a feladatomat, itt kell maradnom a földön. Rád pedig az a büntetés várna, hogy életed végéig kísértenélek, mivel a szellem csak akkor szakadhat el a Végrehajtójától, ha az, segített neki.
- Hát ez szép... - roskadt le Emily a legalsó lépcsőfokra.
- Ez azt, jelenti, hogy hiszel nekem, és segíteni fogsz? - vidult fel Noah.
- Nem, ez azt jelenti, hogy most rögtön kihívom a rendőrséget, és majd ők eldöntik, hogy hisznek-e magának, vagy sem. - pattant fel Emily a lépcsőről és azonnal hozzálátott, hogy tárcsázzon.
- Felőlem hívhatod őket, de mint mondtam, csak te látsz engem. Ezek után hogy bizonyítod be nekik, hogy itt vagyok? - tárta szét a karját Noah.
- Majd meglátjuk... - válaszolta fenyegetően Emily. Ekkor azonban valaki megpróbálta kinyitni az ajtót, ám az ajtólánc miatt ez csak résnyire sikerült.
- Emily! Emily, itthon vagy? - kérdezte az ajtó túloldaláról egy vékony hang.
- Lilien! - kapott a szájához ijedten Emily. - A húgom... - hebegte a lány tanácstalanul. Abban a felfordulásban, amit Noah megjelenése okozott, teljesen elfeledkezett arról, hogy a húga nem sokára hazaér az iskolából. Most pedig kint áll az ajtó előtt és arra vár, hogy Emily beengedje, miközben a lány szemtől szemben áll egy vadidegen férfival, aki nem mellesleg néhány pillanattal korábban átszivárgott a tömör ajtón.
- Szerintem egyszerűbb lenne, ha elfogadnád a tényeket és hinnél nekem. - mondta egykedvűen Noah.
- Emily, ugye jól vagy? - Lili hangja egyre aggodalmasabban csengett odakintről. - Megtaláltam a kulcsodat és a táskádat idekint. Engedj be, kérlek!
Emily nem tudta mit feleljen. Legszívesebben elkiáltotta volna magát, hogy „Menekülj Lili!”, de nem volt benne egészen biztos, hogy húga engedelmeskedne. Sőt, inkább még jobban aggódna a nővéréért.
Már vagy egy jó perce álltak így, mire Noah gondolt egyet, megfordult és az ajtó elé lépett.
- Mégis mit csinál? - eszmélt fel Emily.
- Bebizonyítom, hogy igazat mondtam... - válaszolta Noah, mire becsukta az ajtót (a kint ácsorgó Lilien meglepetésére), majd kiakasztotta az ajtóláncot és végül egy könnyed mozdulattal kitárta az ajtót.
Emily csak dermedten állt és várta, hogy mi következik. A húga eközben egyenesen rá nézett, majd belépett a házba. Tekintetét Emily és az ajtó között járatta. Látszott rajta, hogy valamit nagyon furcsáll. Emily azt, hitte, hogy a húga Noah miatt van megilletődve, de különösnek tartotta, hogy Lili nem a férfi arcát nézi, hanem a kilincset. Végül Lili törte meg a csendet.
- Emily, hogy nyitottad ki onnan az ajtót? - kérdezte kíváncsian.
- Öö...mi? - most Emily-n volt a sor, hogy megilletődjön. Számára nyilvánvaló volt, hogy Noah nyitotta ki az ajtót, akkor húga miért kérdezi ezt tőle.
- Hogyan tudtad kizárni az ajtót és kinyitni, ha ott áltál a lépcsőnél? - tette fel ismét a kérdést Lili.
- Te nem látod? Nem én nyitottam ki az ajtót, hanem Noah. - mutatott a férfi irányába Emily, aki mindeközben nyugodtan ácsorgott az ajtó mellett.
- Ő nem lát engem, csak te... - válaszolta zsebre dugott kézzel Noah. Lili eközben abba az irányba nézett, amerre Emily mutatott, de nővérén kívül senkit nem látott maga körül.
- Mégis kiről beszélsz Emily? - kérdezte csodálkozva Lili. - Rajtunk kívül nincs itt senki.
- Ugye ezt nem mondod komolyan? - kérdezte megrökönyödve Emily. - Hiszem ott áll melletted, és épp most mondta, hogy te nem látod, csak... - ám Emily hirtelen elhallgatott. Most tudatosult benne, amit Noah mondott. A húgának látnia kellene a férfit, ő mégsem vette észre, sőt, ami azt illeti, még a hangját sem hallotta meg, pedig Noah Lilien a közvetlen közelben állva szólalt meg.
- Csak mi? - kérdezte értetlenül Lili.
Emily újra Noah-ra nézett, mintha azt várná, hogy a férfi tegyen valamit.
- Én megmondtam. - vont vállat Noah válaszképpen.
- Elég furcsa vagy ma Emily... - mondta Lili elunva a várakozást, majd becsukta az ajtót. - Remélem, hogy nem valami buta viccet űzöl velem. - azzal felment az emeletre, majd elvonult a szobájába.
Emily komolyan kezdte hinni, hogy megőrült, bár ez ellent mondott annak, hogy Noah akkor is kizárta és kinyitotta az ajtót. Tehát, ha a férfi csak az ő agyának a szüleménye, akkor nem lett volna képes ajtót nyitnia Lili-nek. Vagyis nincs más magyarázat, minthogy Noah valóban egy szellem, akit csak is ő láthat és hallhat. Emily ennek a felismerésnek a hatása alatt újra leült a lépcsőre és mind két kezét a homlokának támasztva könyökölt a térdein. Noah eközben odasétált Emily elé és sajnálkozó tekintettel nézett le rá.
- Kérlek, mond, hogy ez csak egy rossz álom... - nyöszörögte Emily.
- Szívesen mondanám, de nem tehetem. - válaszolta együtt érzően Noah.
AJÁNLOM AZ OLDALT
