˝… Hunyd le most lassan a szemed
Holnap történt meg, mi lepereg
Hozzád ért az órám, s leszakadt
Sírásod mega-
Megakadt…˝

Délután kocsiba ült, és kihajtott a városból. Messzire elkerülte a sztráda zsúfolt, lapos aszfaltját; apróbb-nagyobb települések között, barátságosan zötyögős, régi utakon, öreg fák lombjai alatt suhant az autó. Gazdája türelmesen előzgette a bicikliseket, csöppnyi bevásárlóautókat, lassú járműveket. Úgy egy óra múlva érte el úti célját, és parkolt le egy külváros utcáinak egyikében, egy néma, idős ház előtt.

A lány felemelte a telefont, és kikereste az ismerős számot. Nem kellett sokat keresgélnie; a híváslistában alig szerepelt más szám ezen kívül.

- Beengedsz? – kérdezte, amikor a telefonszám birtokosa bejelentkezett a vonal túloldalán.

- Itt vagy? Persze, jövök – felelte a hívott fél; de Sasha meg sem várta, hogy befejezze. Bontotta a vonalat, felkapta a táskáját, kiszállt, lezárta a kocsit. Azonnal és végig látni akarta társát: ne akkor kelljen nőies ostobaságokkal húzni az időt, amikor ő már az ajtóban várja.

A hosszú hajú, feketébe öltözött férfi alakja így is elmosódott látótere szélén, mire a kulcs elfordult az autó zárjában. A továbbiakban is egymásra torlódtak a pillanatok – fordult a szélkerék, és ő már társa karjaiban volt. A szél az arcába fújta a férfi haját, amikor röviden megölelték egymást, és a lány elmosolyodott, ahogy elöntötte az az ismerős, leírhatatlan nyugalom.

Kevésbé nyugtatta azonban meg, amit felnézve Ghyd arcán látott. A férfin is nyomot hagyott az állandó éjszakai műszak. Fáradtnak tűnt; sötét szeme alatt szürke árkok húzódtak.

- Te sem aludtál valami sokat – összegezte Sasha a látottak eredményét.

A férfi egy könnyednek szánt, fanyar félmosollyal vállat vont.

- A szokásos, tudod – mondta. – Gyere be.

- Mi volt ma? – kérdezte Sasha, amikor leültek odabent.

- Élőholtak – felelte a férfi, majd a lány aggodalma láttán előrehajolt, és bátorító mozdulattal megszorította Sasha vállát. – Ne törődj vele, kicsi… Hé, most meg mi a baj? – vonta össze a szemöldökét, mert a lány arcán fájdalmas fintor futott át.

- Nem érdekes, hagyd… – kezdte Sasha. Teljesen feleslegesen, mert a Ghyd ekkor már az ingét gombolgatta. – Fejezd ezt be, hallod?

Felkavarta, hogy még mindig úgy reagál a férfi érintésére, mint két éve, a szakításuk előtt. Kettejük közül azonban csak ő jött zavarba. Ghyd könnyedén lehúzta róla az inget. Fel is szisszent, amikor meglátta a csúnya, harapott sebet.

- A fenébe is, kicsi – mormolta. – Miért nem mentél be a Központba?

A lány morcosan vállat vont. Ő még ott tartott, hogy nagyon szerette volna összefonni karját fedetlenül maradt melle előtt, és közben valahol mélyen még mindig fájt benne, hogy társa olyan közömbösen tud nézni rá, mint egy kirakatbábura.

- A Központba te sem szeretsz bemenni túlságosan – mondta, valamivel élesebb hangon, mint szerette volna. – Igazság szerint el is feledkeztem a sebről. Mindig elmúlik, tudod jól.

A férfi nem felelt, csak nézett rá komolyan.

Miért érzi magát mindig nyolcéves kislánynak előtte? A Város Őreinek egyike, képzett gyilkos, a legtöbben félnek tőle – de ennek a sötét szempárnak a tükrében mindig csak a kicsi volt.

Dacosan összehúzta magán az inget, amikor Ghyd szótlanul felállt, és eltűnt a ház helyiségeinek útvesztőjében. Megspórolhatta volna a fáradságot: társa néhány perc múlva egy kicsi, áttetsző fecskendővel tért vissza. Sasha felnyögött.

- Hová? – kérdezte.

- Csípőbe – hangzott a szenvtelen válasz.

- Tényleg a Központba kellett volna mennem inkább – forgatta a szemét a lány, miközben kigombolta farmerja övrészét, és elfordult.

- Ne csináld – mondta a férfi barátságos hangon, és lejjebb húzta Sasha derekáról a nadrágot. – A bőröd minden négyzetcentiméterét ismerem; miért szégyenlősködsz?

- Ha tudnám, mondanám – felelte a lány. Még csak a fogait sem szorította össze; fel sem vette a könnyű szúrást. Sosem félt a tűtől.

- Kész, felhúzhatod. Aztán mutasd a nyakad.

Zavartan gombolta be a nadrágot, és lesütött szemmel fordult vissza társa felé. Az újra szemügyre vette a sebet a nyakán, majd egy szúrós szagú folyadékba mártott gézdarabkával letörölgette. A lány összerezzent, amikor hozzáért.

- Nicsak, hogy elvadult valaki – nevetett a férfi halkan.

Mégis, mit lehet erre mondani?

- Igyekezz; hamarosan mennem kell – mondta végül.

- Jobb, ha itt alszol.

- Mi? – nézett fel a lány döbbenten. – Miért?

- Ki fog ütni a szer. – Ghyd tekintete újra a sebre vándorolt. Fojtott düh villant a szemében. – Megölted? – kérdezte.

- Itt lennék, ha nem? – méltatlankodott a lány. – Mióta kérdezel te ostobaságokat? Mi a fenét adtál be nekem?

- Mert te nem kérdezel ostobaságokat? Azt adtam be, amit kellett. Mi tette ezt veled?

- Nem mindegy most már? Miért mész az idegeimre?

- Én?! – A férfi szeme döbbenten kikerekedett. – Én megyek az idegeidre? Na, mars a szobába, kislány.

Sasha felállt. Szeretett volna visszavágni, már a nyelve hegyén volt a válasz; de ahogy felemelkedett, meg is szédült hirtelen. Az injekció hatni kezdett.

Tűrte, hogy a férfi könyökénél fogva a szobába vezesse.

Alkonyodott.

- Mégis be kell mennem a Központba – motyogta, miközben vetkőzni kezdett. Társának igaza volt: ugyan, miért szégyenlősködjön? – Magyarázkodhatok, miért nem mentem ma dolgozni.

- Megsérültél – mondta a férfi. – Nem lehet ellenvetésük. Egy jó Őr megér egy kiesett éjszakát, és másnap kétszer annyit irt. – Most a hangján volt érezhető a düh. Sasha nem tudta mire vélni, de igazság szerint ekkor már nem érzett magában annyi erőt, hogy rákérdezzen, aztán pedig elviselje a választ.

Lefeküdt. Közömbösen tűrte, hogy a férfi betakarja. Érezte, hogy a másik melléje fekszik, de nem látta: háttal feküdt neki. Mivel Ghyd sem láthatta, megengedte magának, hogy könnyek fussák el a szemét. Az injekció. Attól vagyok ilyen érzékeny.

- Miért maradtál a Társam? – kérdezte. Nem volt biztos benne, hogy valóban feltette a kérdést. Zenét vélt hallani; tudata kilobbanni készült.

Csend volt. Ghyd talán tűnődött, talán nem is akart válaszolni; a lány szeme pedig lecsukódott.

Azt már nem érezte, amikor a férfi keze szelíden a derekára simult.