A kosárpályát körülölelő nézőtér, zsúfolásig tömve volt. Még ma is tisztán emlékszem a bajnokság végső meccsére, gimnáziumi tanulmányaim utolsó évében. A pálya mellett szurkolólányok ugrabugráltak; a hazai szurkolók előtti kispadon, a mi iskolánk kosárcsapatából üldögéltek páran, miközben az edző hangos kiabálásokkal bíztatta, vagy épp irányította a pályán lévőket. A kispadtól alig egy méterre hatalmas jávorszarvas fejet viselő, kabalafigurának öltözött ember állt, miközben egy szemüveges, fogszabályzós lány, vízzel teli félliteres palackokkal futkosott az edző, és a pihenő játékosaink között.
Akkoriban rendkívül szerencsétlen és szánalmas alak voltam. Nem, nem a kabalának öltöztem be, és nem is a vízzel rohangáltam fel-alá… bár mindkettőjük ezerszer többet ért nálam, amit én is észre vehettem volna, hogyha nem hordtam volna fönn olyan magasan az orromat a szurkolólányok között. Külső szemmel bezzeg úgy tűnt, én vagyok a sztár, a kosárlabdacsapat kapitányának a csaja, akit mindenki irigyelt a külseje, a népszerűsége és a vagyonos apja miatt. És mindezt én is szépen elhittem, jobbnak, felsőbb rendűnek tartottam magamat a többieknél, mivel ők nem mertek nekem visszavágni. Pedig semmi irigylésre méltóval nem rendelkeztem.
Rettenetesen vékony voltam, mellem, fenekem alig, szép, formás csípőről még csak nem is álmodhattam, és mégis… mégis féltékenyek voltak rám. Azt hittem ez a „menő”, „én vagyok a császárnő”, és mindenkinek hozzám kellett igazodnia. A fodrásznak, aki időről időre, szőkére festette a hajam, majd begöndörítette, elrejtve ezzel vörösesbarna, egyenes hajkoronámat; a szoláriumot üzemeltetőknek, mivel rendszerint soron kívül mentem barnára süttetni magam; a barátomnak, akinek szinte minden szabad percét én osztottam be, és ehhez mérten kellett velem lennie. Igazi barátnőim nem voltak, csupán nyálcsorgatva követő csatlósaim, szolgák, akik ugrottak, ha úgy kívántam. Jól hangzik? Jónak tartottam, mindennel meg voltam elégedve, a világ körülöttem forgott, én pedig hagytam, hogy mindenki a ragyogásomon fáradozzon.
Amint a meccset lefújták, és kikiáltották a mi iskolánkat bajnoknak, odarohantam a barátomhoz, a nyakába ugrottam - és ahogy akkoriban mondani szoktam –, lesmároltam. Alig három hete jártunk akkor, viszont már lefeküdtem vele. Bármelyik fiút megkaphattam, amelyiket csak akartam, szó nélkül jöttek, sőt, egyenesen megtiszteltetésnek tartották, hogy kitüntettem őket a figyelmemmel. A négy év alatt több pasim volt, mint ahány ajtóval és ablakkal rendelkezett a gimnázium. Az iskolába pedig majd’ ezren jártunk, és mind kényelmesen elfértünk.
A merész felsőim, amikben közzé tettem semmi dekoltázsom, a márkás farmerjaim, a méregdrága Jaguar, amit a ballagásomra kaptam, valamint lekezelő, flegma stílusom mindenkivel elhitették, hogy bizony magasan a többi „halandó” felett állok… mintha én nem lettem volna az. A látszatnak saját magam is bedőltem, s mivel senki sem nyitotta fel a szemem, ezért éltem tovább az életem, rózsaszín felhők közt lebegve, messze a valóságtól elrugaszkodva.
A helyzet, egészen addig ilyen maradt, amíg a nyár elteltével másik városba nem költöztem az egyetem miatt. Rettenetes jegyeim voltak, az érettségim sem sikerült fényesen, apám viszont el tudta intézni a kapcsolataival, hogy felvételt nyerjek egy kiváló művészeti egyetemre, festés szakra. Apám úgy gondolta, ott jó helyem lesz, és ha nem is tudok festeni, összemaszatolhatom a vásznat, majd ráfoghatom, hogy elvont művészlélek vagyok. Nekem akkor teljesen mindegy volt, hatalmas örökség várt rám, a jövőm anyagilag teljesen be lett betonozva, hála apám szakadatlan üzleti útjainak, munkamániájának és a neve alatt futó szállodaláncolatnak.
A barátomat addigra már dobtam, két nyári kalandon is túlestem, végül a család cselédjeivel beköltöztettem magam az új lakásomba, ami alig egy saroknyira lehetett az egyetem épületétől. Amiben legalább négyen elfértünk volna, azt én egyedül uraltam. Az egyetlen, ami zavart, az a város volt. Jobban mondva annak terjedelme. Régi otthonomnak, ha a felét elérte, ráadásul az új iskola is inkább a település széle körül, a kertes házak közelében kapott helyet, ami zavaróan közel esett az erőhöz. A nappali hatalmas ablakán át kitekintve pont a gyűlölt rengetegre láttam a hegyoldalból, amibe a város települt.
Már a legelején untam az egészet, kizárólag annak örültem, hogy mindössze három évet kellett kibírnom, ügyetlenül festegetve. Apám kissé túlzásba esett, még a lakásomra is hozatott állványt, meg vásznakat, mintha ugyan szabad akaratomból bármit is alkotnék! Nevetségesnek tartottam ezt a bohóckodást, minden arra ment ki, hogy elmondhassam magamról: van diplomám. „Az már mellékes, hogy soha az életbe nem lesz rá szükségem.” Borzasztóan el voltam telve magamtól.
Azon az augusztus végi napon – a beköltözésem napján -, még semmit sem sejtettem. Az erdő csak egy helynek tűnt, amibe önszántamból be nem tenném a lábam, az egyetem egy épületnek, amiben nap-nap után úgy kell tennem, mintha fikacnyit is érdekelne a festészet, vagy a művészet úgy általában. Az eleredt eső tovább fokozta kedvetlenségem, a lakás kongott az ürességtől, csak úgy, mint én magam. Tartalom nélküli voltam, aki úgy tett, mintha bármit is érne. Semmit nem éreztem, ami kicsit is utalhatott volna az elkövetkezendőkre, teljes nyugalommal vártam a szeptember elsejét, és már előre tervezgettem, hogy itt is – csakúgy, mint otthon - én leszek a ranglétra tetején.
Beképzeltségből, rátartiságból, valamint nagyképűségből világelső lehettem volna, mindennemű erőlködés, vagy protekció nélkül. Úgy gondoltam, velem minden a lehető legnagyobb rendben, ilyennek kell lennem, így kell viselkednem… Aki pedig mást gondolt, annak baj volt a fejével.
Így utólag visszaemlékezve, fogalmam sincs róla, hogy miért nem nyugtalankodtam egy percig sem. Annyira nyilvánvaló volt, hogy semmi sem mehetett tovább a régi megszokott kerékvágásban, hogy a stílusommal semmi komolyabb célt nem érhetek el, hogy a név és a származás egyáltalán nem mindegy! A saját álomvilágom vakította el előlem a valóságot, s mindazt, ami annak a része volt.
Két napot azzal töltöttem, hogy autómmal bejártam a város, szemügyre vettem a szórakozóhelyeket, és azt, hogy mennyi idő az út odáig, illetve vissza gyalog. Amit fontosnak tartottam, megnéztem: fodrászüzlet, pláza, butikok, autószerviz, szolárium. A város, méretéhez képest meglehetősen jól felszereltnek bizonyult igényeim kielégítéséhez, ezen kívül semmi más nem foglalkoztatott. Pedig mennyi mindennel tisztába kellett volna jönnöm, ha nem is az egyetem kezdetéig, de mindenképpen az első pár hónapban. Túlzottan talpraesettnek tartottam magam, ami egyáltalán nem voltam. Alaposan megjártam, ennél keményebb leckét nehezen kaphattam volna.
A jövőm viszont csak annyiban izgatott, hogy mit kellene fölvennem a következő nap. Komolyan szánalmas alak voltam, az erényesség legcsekélyebb jele nélkül. Talán pont ez volt az, ami végül megpecsételte a sorsom, s végérvényessé, megváltoztathatatlanná tette a végzetem. A végzetem pedig több ember képében érkezett… egy egész falkányiéban.
AJÁNLOM AZ OLDALT
