18. fejezet
Catttt 2008.10.07. 17:05
Tripla veszteség: A játszmának vége?
18. Tripla veszteség: A játszmának vége?
Fullasztó hőség tombolt a metróban, amivel Donna utazott. Csorgott róla a verejték, őt viszont úgy tűnt más foglalkoztatja. Gondolataiba merülve ült, már amióta elindultak. Az alagút sötétjét, csupán a szerelvény fénye világította meg, egészen addig, amíg átszaladt a helyen. A hangosbemondón bejelentették, hogy a közeli megállón csupán áthaladnak és nem állnak meg. Donna jóformán erre sem lett volna figyelmes, ha egy tömény szeszes italtól bűzlő egyén le nem ül mellé, és félreérthetetlen mozdulattal rá nem tenyerel a lány combjára. Donna leseperte magáról a kezet, veszekedni nem akart egy olyan fazonnal, azonban a részeg úgy tűnt még nem itta magát le eléggé, és még csak a „sarmos vagyok” fokozatban van, nem pedig a „láthatatlanban”. Egész addig közeledett Donnához, amíg az fel nem pattant helyéről.
- Mi ütött magába?! – dörrent fel a lány.
- Fene szereti a csirkéket szépségem, nekem csak a tyúkok jönnek be, minnél vénebb annál szebb.
„Az anyád jó istenét – futott át Donna agyán a gondolat – úgy pofán csaplak, hogy a fogaid körmérkőzést fognak játszani a bentmaradásért. Pont egy ilyen részeg majom köt belém? Bárhogy is, jobb ha csak elmegyek, még a végén lehányja a rucimat és Sanchez mentés helyett mehetek a mosodába.”
Szerencsére előbb az agya járt és nem a keze. Azonban hiába a nyugodtság, és visszavonulás, a részeg pali úgy gondolta, hogy őt bizony nem lehet csak így lekoptatni. Felállt és a gravitáció vonzásával egy irányban elindult a lány felé. Persze útja nem volt egyenes, azonban a lendület vitte rendesen. A többi utas közül az egyik kivált a tömegből (akik közül egyetlen ember sem sietett a védtelen nő segítségére) és elindult a két személy után. Donna reménykedve benne, hogy valahogy csak sikerül lekoptassa a fickót áttolatott egy másik kabinba. Elérte a metró hátulját, de a fickó még mindig követte. Donna ekkor ledobta a földre táskáját és felgyűrte blúzának ujját.
- Gyere te kanos kiskakas, olyan verést kapsz, hogy egyből kijózanodsz! – szólt dühösen a lány.
Elszántan várta, hogy eléérjen a pasas, azonban mielőtt odaért volna valaki meghúzta a vészféket. A szerelvény szikrázva és nem épp hangtalanul állt meg. Az ajtók autómatikusan kinyíltak. Csak néztek egymásra az emberek. Nem tudták, hogy miért álltak meg ilyen váratlanul. A nagy zavargásban két lövés dördült el. Egy bézs színű tréningben levő férfi adta le a lövéseket, akinek az arcát baseball sapka takarta. Pont a kiterült részeg hátamögött állt fegyverét még mindig a magasba tartva.
- Hölgyeim és uraim végállomás. Szálljanak le azonnal. Kapnak 15 másodpercet, aki nem tűnik el, mire a nullához érek, az még ma találkozni fog halott ismerőseivel.
Az emberek fejvesztve rohantak kifelé. Donna is elindult az ajtó felé, azonban valahonnan úgy érezte, hogy bizony neki végleg ott a végállomás. Nem tévedett, a lövöldöző figura rászegezte a pisztolyt és álljt parancsolt neki. 15 röpke másodperc múlva mindenki kiért a szerelvényből. Donna az alagút végén látta fényleni az állomást, amin elméletileg csak átfutott volna a metró. Érezte, hogy emberünk is ott akar elvegyülni a tömegben, ha végzett feladatával. Szép lassan leengedte felemelt kezeit és próbált a sapka alá nézni, de sehogy sem sikerült neki. Gondolta ideje lesz kinyissa a száját, de váratlanul a hullarészeg pasas feltápászkodott a földről. Még mielőtt bármit is mondhatott volna, a fegyveres fickó hátulról fejbe lőtte. Donna ijedtében hátraesett, egyenest az egyik székre.
- Maga... – szólalt meg nagy nehezen – maga volt, aki megölte anyát?
- Tehát tudja ki vagyok?
- Egy kaszás...ha jól gondolom.
- Maga meg egy szívós angyalka, aki ma megismerkedik munkaadójával.
A férfi ismét rácélzott a lányra.
- Miért...?
- Mit miért Mazill kisasszony?
- Miért öl ártatlanokat?
- Mert csak így őrizhetjük meg az egyensúlyt. Minden megmentett lélek egyre nagyobb szakadást eredményez az univerzumban. Egyre közelebb visz minket az apokalipszis felé. Nem én állok a rossz oldalon hanem ön. Maga is csak egy jótétlélek, akit csakis a felszín érdekel.
- És maga ilyen marhaságokért gyilkol? Apokalipszis, azt mondja? Furcsa, én még egy fekete lyukkal sem találkoztam életemben, ahogy egyetlen démonnal, vagy természetfölötti élőlénnyel, hát miért hinnék pont a világvégében?
- Tehát egyetlen természetfölötti lénnyel sem találkozott? Ideje lenne magába néznie kisasszony, maga is egy démon.
- Tényleg? Nincs semmilyen erőm, nem tudok varázsolni, és az, hogy halottak testében álmodom végig ezeket a pokoli rémálmokat, nem hinném, hogy holmi varázslat lenne. Egyszerűen pech, egy áldás és egyben átok, amit nem tudok magamról levenni.
- Hát ezért fog meghalni ma, Donna Mazill!
- Miért kellett megölje anyut?! – kiáltotta Donna, azonban a férfi válasz helyett felhúzta a ravaszt és lőni készült.
Donna ijedten az arca elé emelte kezét. Azt hitte, hogy ütött az utolsó órája, amikor eldördült a lövés. Semmit sem érzett, csak mintha egy szűnyog csípte volna meg a derekát, majd érezte, hogy valami csorog belőle. Elvette kezét az arcától és rádöbbent, hogy még él, és már nem a kaszás áll előtte, hanem annak védence, egy véres golfütővel.
- Köszönöm... – habogta, nem értve, hogy mikor került oda a férfi.
- Donna, nem érzed? – kérdezte a halálangyal ledöbbent arccal.
A lány felvonta szemöldökét, majd lehúnyta szemeit és eszméletlenül lecsúszott a székről, egyenest a padlóra. Jobb oldalt tiszta vér volt világos színű blúza. A halálangyal majdhogynem későn érkezett. A gyilkos épp elsütötte fegyverét, amikor a fiú odaért és leütötte. A fiú eldobta a golfütőt és a lányhoz sietett. Egy sötét kosztümkabát válla ment neki, és lökte a székeknek.
- Sanchez... – szólalt meg a halálangyal – lehetne hálásabb is... Ha nem érek ide időben, a kedves védence már halott lenne...
- Pont maga az oka annak, hogy erre a lányra úgy vadásznak, mint egy állatra. – felelte a nő ingerülten.
- Nincs mit hölgyem. Ha én nem vagyok, a bájos mentőangyala már alólról szagulná az ibolyát. Máskülömben is, miért nem védték jobban? Szegény lány nem elég, hogy az anyja testében ébredt, de még magukat sem tudta utolérni.
- Senki sem gondolta, hogy pont Claudiába költözik!
- Azt mondta, hogy nem felelt neki senki a bázisukról!
- Nyomós oka van annak, hogy Illert nem tűrjük meg a lány közelében! De ugye tudja, hogy elkezdődött.
- Mi?
- Vége az álmoknak barátom. Kétszer ugyanoda nem kerül semmilyen angyal, ti azonban már másodjára kerültetek a jelenünkbe, ez azt jelzi, hogy eljött a vég kezdete. A baj csak az, hogy Donna áll vesztésre, de gondolom ezt maga is tudja.
A halálangyal szája tátva maradt. Érezte, hogy valami megváltozott, és talán tudta is, de mostmár tényleg eljött az utolsó harc, amit Donnának kell megküzdjön... csakis neki, ha kudarcot vall, annak előreláthatatlan következményei lesznek.
- Azt mondja, hogy ez volt a jel? – kérdezte a fiú.
- A mentő hamarosan itt lesz, maga tűnjön el innen.
A halálangyal vállat vont, és ezzel együtt megbizonyosodott affelől, hogy bizony nem tévedett. Sarkon fordult és elindult a kijárat felé. Váratlanul megállt. Egy lövést hallott a hátánál. Hátrapillantott és meglátta a padlón fekvő tréninges támadót, ahogy kiejti kezéből a fegyvert és visszaesik a földre. Ezután felnézett, majd elvesztette eszméletét. Az ágyában fekve tért magához. Húga, az ágya szélén ült. Amikor észrevette, hogy a bátyja kinyitotta a szemeit, zokogva a nyakába borult. A halálangyal egész testén végigfutott a hideg. Felült és átölelte zokogó testvérét.
- Bocsáss meg nekem Donna, nem akartalak megbántani... – mondta halkan.
A lány könnyeitől még felelni sem bírt, csak még erősebben belekarolt bátyjába. Hosszú perceket töltöttek úgy. A halálangyal az örökkévalóságig ölelte volna húgát, de sajnos minden nyugodalmas percnek vége lesz egyszer. Ez nálluk sem volt másképp. Előttük állt még egy fájdalmas teendő, méltón búcsúzni apjuktól. Szeles, felhős napon került megrendezésre a temetés. Sokan mentek el a temetésre, rangtól és nemtől függetlenül, azonban a koporsót csupán a család jelenlétében vitték le a családi kriptába. Hátborzongató látványként tárult az emberek szeme elé, a kripta lezárása után azonnal a teljes napfogyatkozás, ami a felhők miatt még kísértetiesebbé vált. A sötétségben még az eső is eleredt. Azt se tudták az emberek, hogy merre meneküljenek a hirtelen feljött ítéletidőt látván. Ilyen módon vetett véget az idő a temetésnek. A temetés után hónapok teltek el. A világ megváltozott, és ezt mindenki észre vette. Egy napon a halálangyal kijelentette, hogy ő is a csatafrontra megy, átvenni apja helyét. Donna, a húga nem akarta, hogy elmenjen, és ezt többször is megemlítette bátyjának, azonban hiába minden, nem tudta sehogy sem meggyőzni a fiút, hogy maradjon. Utolsó reménye, a fiú mesterében és egyben legjobb barátjában rejtőzött, akit szintúgy megriasztott a gondolat, hogy a fiú elmegy. Kivárta a pillanatot, hogy kettesben maradhassanak a halálangyallal. Mint legtöbbször, most is a patak partján, itatás közben sikerült elbeszélgessen a fiúval.
- Tudod jól, hogy én sem vagyok amellett, hogy ilyen gyorsan távozz innen.
- Donna kért meg rá, hogy kezdj neki a könyörgésnek?
- Tudod jól, hogy nem. Én csakis az egészséged miatt izgulok, és persze a gyászidőszakot sem kéne megsértsd egy ilyen úttal.
- Apámat tiszteltem és fogom is amíg élek, azonban nem maradhatok tovább. Ideje a nyomdokaiba lépjek.
- Az apád viszont nem volt halálangyal...
- Óh, tehát ez a valódi oka a nagy féltésednek. – mosolygott a fiú – Mint tudod már két hónapja nem álmodtam semmit. Képzeld, kezdem magam embernek érezni.
- Azonban épp ezért kéne óvatosabbnak légy, most még valószínűbb, hogy álmodni fogsz.
- Nem fogok. Apám temetésén még csak sejtettem, de ma már bizonyos vagyok benne. A rémálomnak vége, a mentőangyal halott...
|