Majdnem egy év eltelt, mióta elment, és itt hagyott Velük. Azóta, ha érkezett is levél tőle, csak nagy ritkán, és teljesen személytelen dolgokról szólt. Nem gondoltam volna, hogy ennyire fog hiányozni.
Gyűlölök itt lenni. Ez lenne az egyetlen szabad órám, de Viktória még ezt is megpróbálja kitölteni. Most épp azt találta ki, hogy gyakoroljam a történelmet, mert szerinte én semmit nem tudok a világunk múltjáról.
Még ha a tanaim is így gondolnák, megérteném. Mióta Alex elment, minden áldott nap van zongora, történelem, biológia, fizika, matematika, rajz, ének, hárfa, társastánc, lovaglás, etika, illemtan, és balett-órám. Már felsorolni is sok. És mindenből kitűnő is vagyok.
Persze ez is inkább Alex miatt van. Egyre több dolgot tudok a múltjáról.
Történelem órákon például a nagyobb események, csaták, melyeken ő is ott volt, zongoraversenyek, amikor tudósokkal beszélgetett, az ő tanulmányai jutnak eszembe. És persze az átadott tudása. Van, mikor előbb be tudom fejezni a mondatot, mint a tanáraim. És rengetegszer megjelenik, egy gyönyörű, ezüsthajú lány arca is. De fogalmam sincs, hogy ki lehet az.
A nyelveket, amit beszél, én is rögtön értem, és használni is tudtam, tehát ezzel nincs bajom. De Viktória szerint ez nem elég, tehát minden tantárgyam, más-más nyelven van. A matek, fizika, kémia németül, a biológia latinul, az etika, illemtan angolul, a tánctanárom olasz, az ének, rajz, zongora, lovaglás francia.
Ez alatt az egy év alatt többet tanultam, mint eddigi életemben bármikor. Viktória az utálatát azzal próbálja kielégíteni, hogy hibákat keres bennem. És amikor ez nem sikerül, akkor kitalál valamit, mibe vagyok ügyetlen.
De nem csak az életstílusom, és a hangom változott meg, hanem a kinézetem is. A hajam teljesen ezüstszínű lett, és már bőven a fenekem alá ér, a szemem pedig olyan fekete, hogy a pupillám szinte nem is látszik. Niki szerint ijesztő vagyok és csúnya, de lehet, hogy inkább csak ő féltékeny. A mellem is megnőtt, most már szép nagy, és kerek. A rengeteg sportnak köszönhetően, pedig hihetetlenül karcsú lettem.
Kíváncsi vagyok, anyáék mit szólnának, ha így állítanék haza. De persze tudom, hogy ez úgy sem lehetséges.
De azért kíváncsi vagyok, mi történhetett velük. Vajon hiányzom nekik? Gondolnak még rám?
Ahányszor eszembe jutnak, legszívesebben elbőgném magam. De nem szabad…
Felálltam, most úgysem tudok a törire koncentrálni. Bezártam az ajtót, gyorsan feltűrtem a szoknyám, és elővettem egy doboz cigit. A harisnyámba kell tartanom, mivel ha Viktória észrevenné nagyon megverne. Nem ez lenne az első eset. Odamentem az ablakhoz, kinyitottam, és körbenéztem, nincs e kint valaki. Aztán végre rágyújthattam. Már nagyon hiányzott!
Van egy cigaretta, kifejezetten vámpírok számára. Csak nagyon kevés helyen lehet kapni, és ott is csak úgy adnak, ha jól kéred. Hosszú, vörös szálak vannak benne, és mindegyiken egy kicsi, fekete rózsa. Vér van benne, és ha ezt szívom, tovább bírom nélküle.
Azóta sem voltam hajlandó emberből inni. Így is elég undorítónak tartom magam. Hiába a szépség, a tudás, ha nem lehetsz együtt azokkal, akiket szeretsz, és mások vérén kell élned…
Bár azt hiszem, már beletörődtem.
Június volt, egy meleg, vasárnap reggel. Álmosan kászálódtam ki az ágyból, majd csengettem Rosenak a kávémért.
- Kisasszony, nem megy le reggelizni? Megérkezett az Úr! –mondta, egy nagy tálcával a kezében.
Hirtelen felragyogott az arcom, és úgy rohantam lefelé, hogy majdnem feldöntöttem szegény kislányt. A lépcsőnél lelassítottam, mert hallottam, hogy a hallban beszélgetnek. Lassan elindultam lefelé.
Viktória és Niki épp háttal álltak nekem. Így nyugodttan nézhettem őket, bár majd kiugrott a szívem, amikor megláttam.
Szebb volt, mint valaha, a haja megnőtt, körülbelül a válláig érhetett, de összefogva hátul. A bőre sápadt, a szeme ezüstszínű, és természetesen most is, mint mindig feketében volt. Megérezhette, hogy nézem, mert felemelte a fejét, és mikor észrevett…
Láttam az arcán, hogy megdöbbent. Nem csoda, hisz mikor elment, nem így néztem ki. Csak most eszméltem föl, hogy hogy nézek ki. Egy vékony, kék selyem hálóingen, és köntösön kívül semmi nincs rajtam. Ha a magas sarkú kék selyempapucsot nem számítjuk, amibe gyorsan beleugrottam. A hajamat még csak meg sem fésültem, szabadon röpködött a derekam körül.
Mikor magához tért első döbbenetéből, elmosolyodott, és intett nekem, hogy menjek le. Nem is emlékeztem, hogy ilyen szép a mosolya. Boldogan szaladtam le, bár tudtam, hogy utána még kapni fogok ezért. Mikor leértem, olyan boldog voltam, hogy megöleltem. Végre vége a szenvedésnek! Szabad leszek!
Hallottam a hátam mögött, hogy Nikinek elakadt a lélegzete, és Viktória is rosszallóan sziszegni kezd. De akkor már semmi nem érdekelt.
- Ohh, ennyire hiányoztam? –kérdezte mosolyogva Alex. –Engedj el Aliciám, mert megfojtasz!
- Alicia azonnal menj fel a szobádba! –parancsolt rám szigorúan Viktória. –Ha tisztességesen felöltöztél majd lejöhetsz, de addig ne kerülj a szemem elé!
Segélykérően néztem Alexre, de ő már nem rám figyelt. Csalódottan ballagtam fel a szobámba.
De mikor Rose megkérdezte, hogy mit veszek ma föl, nyomban elillant a rosszkedvem. Gyönyörű akartam lenni! Kiválasztottam egy hófehér selyemruhát, ami nagyon jól illett az ezüstszínű hajamhoz, és enyhén barna bőrömhöz. (Igaz, hogy félig vámpír voltam, de nekem nem ártott a nap. Csak a szemem fájdult meg tőle.) A hajamat kiengedtem, bár tudtam, hogy Viktória megint hisztizni fog. De nem érdekelt. Megnéztem magam a tükörbe, és tényleg gyönyörű voltam.
A ruhának mély dekoltázsa volt, és mell alatt egy kis rózsaszín szalag fogta át. Onnantól szabadon hullott le egészen a combom közepéig. Ha nem lett volna itthon Alex nem mertem volna felvenni ezt a ruhát. Ugyanis Madam Zsarnok elvárak, hogy úgy öltözzek, mint ő. Niki bezzeg mindig azt vett fel, amit akart. Bár sejtettem, hogy ez után a húzásom után, nem úszom meg pár pofonnal. De Alex arcának látványa kárpótolt mindenért. A félreismerhetetlen csodálat ott csillogott a szemében. És még valami más is…
- Gyönyörű vagy ma petite! –mondta, és megfogta a kezem. –Gyere sétáljunk.
- De Alex süt a nap! –szóltam rá.
Ő csak nevetett. Majd elmagyarázta, hogy bár ő is jobban kedveli az éjszakát, tisztavérű vámpír lévén a nap sem árt neki. Csak a szemét bántja. Úgy, mint most nekem.
- De ha te is teljes értékű vámpír leszel, akkor többé nem mehetsz ki a napfényre! –folytatta. –Ugyanis téged megharaptak, és nem vámpírnak születtél.
Igazságtalanságnak tartottam.
- És mikor leszek teljesen vámpír? –kérdeztem.
- Azt majd úgyis megtudod. –mondta, és közben sejtelmesen mosolygott.
Nem érdekelt tovább a téma, inkább megkérdeztem, amit már az elején fel akartam tenni:
- Alex, mikor mehetek haza?