5.fejezet

Elmélyülten néztem, ahogy Zoé előkészíti a műszereket.
- Nagyon fájni fog! –kérdeztem aggódva.
Szokás szerint, remegett a gyomrom. A banda már befogadott, de ennek most a jelét is meg kellett kapnom. A felrepedt számon kívül.
Immár mindenki elismerte, hogy tehetséges vagyok, nemcsak valami kispolgár, aki újdonságra vágyott. Csak Valerie nem tudott nekem megbocsátani. De hát ez van, az embert nem szeretheti mindenki.
Most, hogy jobban megismertem őket, a Forradalmárokat, rá kellett jönnöm, nincs köztük két egyforma. Mindenki egyedi volt, és különleges. Ha nem is eredetileg, akkor segített magán. Festékekkel, pirchingekkel, tetoválásokkal, és minél különcebb ruhákkal.
- Ezek a rongyok régen egy-egy zenei, vagy egyéb stílusirányzatot képviseltek. –mesélte Zoé.
Rengeteget tudott a régi időkről. Még a Kormány, és az egyenlőség előtti időkről.
- Punk-oknak, Rockereknek, Hippiknek, vagy esetleg Goht-oknak nevezték magukat. Voltak persze vallásfanatisták, cicababák, stb. De mind mások voltak, mind egyedik. És mi ezt próbáljuk követni.
Engem is ki kellett egy kicsit kupálni, ahogy ő mondta. A hajamat nagyon-nagyon apró fonatokba fonták, amiből minden második olyan vörös volt, mint a szemem. A körmeimet megnövesztettem, és feketére festettem, amihez egy szintén fekete nadrágot vettem, azt betűrve a már megintcsak fekete acélbetétes bakancsomba. Mindéhez szereztem egy vörös, mélyen dekoltált pólót is. Hát mit ne mondjak, teljesen lázadóvá váltam. És mint azt a többiek meg is jegyezték: Kurva jól néztem ki!
- Mik azok a vallás valamik? –kérdeztem értetlenül.
Nagyon megszerettem Zoét. Igazi erős, vezető típus volt. Mindig ott volt mindenkinek, a lelki nyomorokkal hozzá fordultunk. Olyan volt, mintha mindenkinek a nővére, nagynénje, anyja, és nagyanyja lenne egyszemélyben. Rengeteget tudott, jól harcolt, (főleg a lőfegyverek volt a specialitása) és remek tetkókat készített.
- Régen az emberek Istenekben hittek. Volt akinek több, volt akinek csak egy istene volt. Tőlük kértek segítséget, nekik siránkoztak, és haláluk után hozzájuk akartak kerülni. A Paradicsomba.
- Milyen volt az a Paradicsom? –kaptam a témán.
- Egy olyan hely, ahol mindenki boldog, egyenlő, és szeretetben él. –válaszolt komoran.
Elgondolkoztam a hallottakon.
- Jó lenne tényleg így élni… - mondtam elábrándozva.
- Úgy gondolod? –csattant föl dühösen.
Épp a lábamon tűrte fel a nadrágot, de olyan erővel, hogy attól féltem elszakad.
- Hé nyugi! –szóltam rá. –Nem akartalak felhúzni!
Úgy látszott kissé megnyugodott, bár szerintem a kelleténél nagyobb erővel látott munkához.
-ÁÁU! –kiáltottam.
- Jaj ne nyivákolj már! –szólt rám.
Láthatóan még mindig az előbbi mondatom miatt mérgelődött.
- Zoé mond mi rossz van abban, ha egy olyan helyen akarok élni, ahol mindig boldogok az emberek?
- Szerinted ez lehetséges? –nézett rám azokkal a nagy, bölcs szemeivel. –Szerinted lehet az, hogy valaki mindig csak boldog legyen, és sose érezzen szomorúságot, vagy fájdalmat?
- Mért ne?! –válaszoltam hevesen. –Ha mind együtt dolgozunk, akkor lehe…
- Ne légy már ilyen ártatlan! –csattant fel. –Idefigyelj! Képzeld el, hogy mindenki egyfomán jól él, szereti egymást, mindig van pénze, mindig van ennivalója. Milyen lenne az az élet? Honnan tudnád hogy boldog vagy, ha sose voltál szomorú? Honnan tudnád hogy jóllaktál, ha sose voltál éhes? Honnan tudnád, hogy szeretsz, ha sohase gyűlöltél?
- Nemtudom. –sütöttem le a szemem.
- Na ugye. Ilyen világ nincs. –most megint csak a lábamra figyelt. –Az emberek gyengék, ezért kitalálnak maguknak ilyen támaszokat. Ebbe kapaszkodnak. De ha megpróbálnák megteremteni, akkor csak ez lenne belőle. Nézz csak körül Odafönt!
Teljesen megdöbbentem. Igaza volt. De ez nekem magamtól sose jutott volna eszembe. Pedig ott volt az orrom előtt. A „Földi Paradicsom”.
- Zoé? –kérdeztem félve.
- Hm? –fel se nézett, csak folytatta a munkáját.
- Neked van istened?
Elkerekedett tekintettel fordult felém. Nyilván még sose kérdezte tőle senki. Majd elmosolyodott. Ez ritka pillanat volt nála, értékelni kellett.
- Igen van! –mondta. –De a nevét nem árulhatom el! Ő csak az én istennőm, én találtam ki. Ő az én támaszom.
- Nekem nem kell Isten! –mondtam magabiztosan.
Sajnos Zoé arca megint elkomorult.
- Itt mindenkinek van valami, vagy valaki, amiben hisz!- mondta komolyan. –Te miben hiszel?
A szavai mélyen érintettek. Hirtelen azt hittem nem fogok tudni mit felelni rá. Kerestem a választ, mért is vagyok itt, mit is akarok elérni. Majd végül lassan megszólaltam:
- Amiben én hiszek az a bosszúm! –válaszoltam. –És a Szabadság! Más nem kell. Ez erőt ad minden elhatározásomhoz.
Zoé először csodálkozva, majd büszkén nézett rám.
- Nem hiába nevezheted Lucyt a barátodnak! Nagy lehetőségek rejlenek benned!
Az arcom felragyogott a boldogságtól. Zoé szinte sose dicsért meg senkit, ha mégis, annak súlya volt.
Szótlanul folytatta tovább a munkát. Körülbelül 10 perc múlva megszólalt:
- Kész!
Lenéztem a jobb bokámra. Egy gyönyörű, kiterjesztett szárnyú sas volt rajta. A szabadságunk, a célunk jelképe. Határtalan büszkeséggel tettem rá a kötést.


Már egy hét is eltelt azóta, hogy megkaptam a tetoválásom. A fenti világról, mióta itt vagyok, nem tudok semmit. Hannibál, és még pár ember ilyenkor fent jár, és információkat gyűjt, és élelmet szerez. Azóta nem láttam őt. Néha ugyan megjelent álmaimban, de ezt senkinek, még Zoénak sem árultam el. Igaz, nekem borzasztóan tetszett, de már akkor láttam a szemében, hogy utál. Azokban a gyönyörű, hideg, szürke szemekben.
Most, hogy Zoé pártfogoltja lettem, senki nem mert belémkötni. Sőt, ahogy észrevettem, egyre jobban megszerettek. Csak Valerie tartotta magát távol tőlem.
Épp a tányéromon lévő zsömlét néztem, amiben valami sült gombóc volt.
- Mi ez? –kérdeztem Macostól gyanakodva.
Ő volt az a lilás hajó fiú, akit bordánvágtam pár hete. Most hogy megismertem, már nagyon bírom. Nagy Casanova, de amúgy rendes srác. Senkit sem szeret jobban, mint a rózsaszínes hajú húgát, Gloriát. Általában ő az aki rendbeszedi, kissé kanos bátyát.
- Patkányhús! –válaszolta közömbösen. –Edd meg, nagyon finom!
Becsuktam a szemem, és lesz ami lesz alapon, beleharaptam. És, Isteni volt. Mit ne mondjak, a patkány egyszerűen fenséges.
- Régen hamburgernek hívták! –lépett oda hozzánk Zoé is.
Sokszor voltak ilyen megszólalásai. El se tudtuk képzelni honnan van ez a rengeteg infója a múltról, de láthatóan biztos volt a dolgában.
- Sheila velem jönnél? –kérdezte. –Bemutatnék neked valamit.
Furcsán néztem rá. Azt hittem, aki fontos, azt már ismerem. Úgy látszik valaki kimaradt.
- Persze! –rúgtam hátrébb a székem.
Elindultunk ki a Nagycsarnokból, egyenesen délnek. Fogalmam se volt hova megyünk, a folyosóknak ezen részén még nem jártam.
- Itt mik vannak? –kíváncsiskodtam.
- Az edzőtermek. De gyere!
Tovább haladtunk, de nem bírtam megállni, hogy be ne kukkantsak egy-két boltíven. Volt ahol simán bunyóztak egymással, máshol pisztolyokkal, vagy puskákkal lőttek, megint máshol fura ketyeréket szereltek.
- Itt vagyunk. –lépett Zoé egy ajtó elé.
Ez volt az egyetlen ajtós helység. A többit mind boltívek választották el egymástól.
Benyitott. Minimum egy emberevő óriásra számítottam egy barlanggal, ehelyett egy nagyon alacsony, kb. 150 cm-est, lányt láttam a különös illatú, furcsa szobában.
A lány észrevette hogy bejöttünk, és felénk fordult. Most, hogy jobban szemügyre vehettem, magamban megállapítottam, hogy gyönyörű. Igaz nagyon kicsi volt, és ahogy elnéztem idomokban sincs olyan bőven megáldva, mint én, de az arca valami káprázatosan szép volt. A szemei furcsa, mandulavágásúak, orra pisze, a szája, meg mint egy cseresznye. A haja kékesfekete volt, hátul tüsire nyírva, elől viszont két-két tincs egészen a melléig lelógott.
- Üdvözöllek Joru! –köszönt szertartásosan. –Ez az a lány, akiről beszéltem neked.
Most felém fordult.
- Sheila hadd mutassam be neked Jorut! Tőle fogsz tanulni.
A lány nem szólalt meg, csak némán végigmért. Az előbb talán épp imádkozott, ugyanis mikor benyitottunk egy oltár előtt térdelt, és két füstölő pálcikát gyújtott meg.
- Mit fogok tőle tanulni? –néztem kérdőn Zoéra.
- Az ő harcművészetét karaténak hívják. Abban ő a legjobb. –mondta tárgyilagosan. –Amit te a többiek ellen használtál, szintén a karate alapjai. Joru majd felméri, mennyire vagy tehetséges, és érdemes-e vesződnie veled.- azzal elindult kifelé.
- Sok sikert. –mondta még az ajtóban állva. –És ne becsüld alá, kemény kiscsajszi!
Azzal kiment. És magamra hagyott, ezzel a pöttöm porcelánbabával.
Joru lassan elindult felém, majd körbe sétált.
- Úgy járkálsz, mint egy keselyű! –szólaltam meg. –Mit nézel?
Először azt hittem, válaszolni se fog.
- Kurva sokat beszélsz. –ez volt az első mondat, amit hallottam tőle.
Mit mondjak, nem lopta be magát vele a szívembe.
- Szar nekem! –válaszoltam. – Na és milyen az a te karatéd?
Erre, mintha valami szentségtörést mondtam volna, mérgesen összezárta a száját.
- Először is, nem az én „karatém”, hanem mindenkié, aki használni tudja ez a bonyolult sportot. –flegmán nézett rám. –Ahogy elnézlek, a tied nem lesz…
Azt hittem megütöm. Vagyis, hogy sikerülni fog, de a kis nikkelbolha leguggolt, és kigáncsolt. Félelmetesen gyors reflexei voltak.
- Auu! –nyögtem, miközben feltápászkodtam.
- Most pedig öltözz át, lassú barátnőm! Nem szeretném, ha tönkremenne a szép ruhád.
Így kezdődött ismeretségem, a harcoktatómmal, a „nagy” Joru Ichioval.