- Hol vagyok? –ez volt az első kérdésem, ahogy magamhoz tértem.
Szédültem, és mindem fáj. Úgy éreztem, mintha éveket aludtam volna. Először homályosan láttam, majd valamelyest tisztult a kép. Döbbenten láttam, hogy Hannibál ül az ágyam mellett.
-A szobámban. –válaszolta.
Megpróbáltam felülni, de hirtelen éles fájdalom hasított az oldalamba. Hannibál gyengéden visszanyomott.
- Még ne! Csak súrolt a golyó, de időbe telik, míg jobban leszel! –a hangja olyan gyengéd volt, mintha nem is az övé lenne.
- Mi van a többiekkel? –kérdeztem elszoruló torokkal. –Hányan haltak meg? Mekkora a sebesültek létszáma?
Elkomorodott. Düh szikrázott fel a szemeiben, de próbálta visszatartani. De a hangja most nagyon komoly lett.
- Még nem izgathatod fel magad. Pihenj!
- Kérlek! –érzem a sírás fojtogat. –Tudnom kell!
-A halottak száma 185, a sebesülteket még nem számoltuk meg, de majdnem 200-an vannak.
- Úristen! És mindez az én hibám!
A kezembe temettem az arcom. Hannibál nem próbált vigasztalni, nem mondta, hogy: Ugyan, dehogy! Nem mondott semmit. És ez a halhatás talán rosszabb volt, mintha üvöltött volna.
Mély levegőt vettem, megpróbáltam összeszedni magam.
- Zoé-ék? –nyögtem ki.
- Ők jól vannak. Zoé csak könnyebb sebet kapott, Yoru-hoz pedig hozzá se tudtak érni. A csapatvezetők közöl egyedül Janice sérült meg. A lábába kapta a golyót, és az elfertőződött. Le kellett vágni.
- Úristen! –suttogtam, és újra megeredtek a könnyeim.
Az agyamban egyetlen mondat zakatolt. „Te tehetsz róla! Te ölted meg őket!”
A jeges rémület lecsúszott a gyomromig. Tudtam mit kell tennem, mégis fájt. És nem csak testileg.
Felültem, majd leraktam a lábam a padlóra. Hannibál ijedt arccal nézett rám.
- Mit csinálsz? –kelt ki magából. –Meg akarsz halni?! Azonnal feküdj vissza!
- Elmegyek! –néztem keményen a szemébe.
- Nem mehetsz el! –ragadott meg a vállamnál fogva. –Nem hagyhatsz itt minket!
- De igen! –kiabáltam elkeseredetten. –Mióta csak idejöttem bajt okozok! Valld be nyugodtan, tudom, hogy te is erre gondolsz! Mindenkinek jobb lesz, ha elmegyek…
- Szóval csak úgy itt hagynád őket! –nézett rám lesújtóan. –Cserbenhagynád őket, azután amit érted tettek… Gyávább vagy, mint gondoltam!
Azzal elindult kifelé. Én is menni akartam, de amit mondott szíven ütött. Hannibál visszafordult az ajtóból.
- Mindenki követ el hibákat. Én is! De nem menekülhetsz el a következmények elöl! Emelt fővel viseld a sorsodat! –és elmosolyodott. –Most pihenj! Szükséged lesz az erődre, ugyanis később még számolunk!
Ezzel magamra hagyott. Fáradtan rogytam vissza az ágyra.
- Valahogy olyan más volt most. –töprengtem. –Olyan emberi…
Visszafeküdtem az ágyra, és lehunytam a szemem. Hannibál csak percekre tudta elterelni a gondolataim, de a bűntudat újra visszajött. Újra és újra végigéltem a csatát. Ahogy hullottak el mellőlem a többiek. Mikor elindultunk, még nagy vezérnek éreztem magam. De be kellett látnom, hogy nagyon is gyerek vagyok. Egy gyerek, akire hallgattak a barátai, és ő a halálba sodorta őket. Ha Hannibál nem jött volna…
Erre gondolni is rémes! Mind ott pusztultunk volna! Az én ostobaságom miatt!
Az önvád egyre durvább és durvább formákat öltött. A végén már úgy éreztem magam, hogy én tehetek arról, hogy elvesztettük a harcot. Az valahogy nem merült fel bennem, hogy háromszoros túlerőben voltak, és valószínűleg számítottak az érkezésünkre. Felelősnek éreztem magam, és az is voltam!
Ilyen gondolatokkal aludtam végül el…
Hetek teltek el így. Senkivel nem akartam találkozni. Nem mertem a szemük elé kerülni! Egyedül Hannibál volt akivel beszéltem. Vagyis nem beszéltünk, csak ott volt mellettem. Nem avatott be a titkaiba, nem vígasztalt, de mégis ott volt. Ha nem akartam enni, maga etetett meg, ha sírtam odaült mellém, és átkarolt. Igaz nem tudtam meg többet róla, mint eddig, mégis közelebb kerültem hozzá, mint valaha.
- Nem bujkálhatsz tovább! –szólt rám egyik nap.
A sebeim már elég szépen gyógyultak, és fel is tudtam kelni. Nem hivatkozhattam többé az állapotomra.
- Még nem érzem jól magam! –tettem egy kósza kísérletet.
- Nekem ne próbálj meg hazudni! –nézett Hannibál keményen a szemembe. –Ha el akarnak taposni, csak rosszabb lesz, ha halogatod! Igazán megérdemelnek legalább annyit, hogy kiállj eléjük!
Igaza volt. Tényleg megérdemelték, hogy ha akarják, arcul köpjenek. És én nem tiltakozhattam, hisz jogos lett volna.
- Segítsek felöltözni? –kérdezte.
Felhúzott szemöldökkel fordultam felé. Most viccel? Vagy ilyen perverz lenne?
- Mit izgulsz, úgyis láttalak már így! –nézett flegmán.
- Remek! –gondoltam. –Meggyógyultam, és megint visszatér az elviselhetetlen, bunkó Hannibál.
- Kössz kihagyom! –vágtam rá mérgesen. –Azt az esetet pedig ne emlegesd!
- Mert? –vigyorodott el gonoszan. –Zavarba hoz?
Újra bevillantak a képek, melyeket eddig sikeresen száműztem. A nyelve, a csókja, ahogy a paplanra dönt. Elvörösödtem.
- Ezek szerint igen! –egyre gonoszabbul mosolygott.
- Semmi közöd hozzá! –kiabáltam. –És különben is, te támadtál le!
Felbosszantott. Olyan iszonyú mérges voltam, hogy legszívesebben nekiugrottam volna. Azt nem vettem észre, hogy mindezt szánt-szándékkal csinálta. Tudta mennyire félek, és el akarta terelni a figyelmemet.
- Ezt nem tagadom! De most indulás!
- Te nem jössz? –kérdeztem ijedten.
- Nem! Az oroszlánok barlangjába már egyedül kell bemenned! –azzal kitessékelt az ajtón.
És én reszketve elindultam.
Ahogy áthaladtam a tanácstermen, láttam, hogy egy ágy van odakészítve. Nyilván itt aludt Hannibál, amíg én elfoglaltam az ágyát.
Megfogtam a kilincset. Lepergett előttem, mit is fogok kapni a többiektől. Majd eszembe jutott, mit is mondott Hannibál.
- Emelt fővel viseld a sorsod!
Igen! Én is ezt fogom tenni. Kihúztam magam, felemeltem a fejem, és kiléptem az ajtón…
Először Zoé vett észre. Majd egyre többen, míg végül már minden szem rám szegeződött. Akik eddig ültek, most felálltak.
Zoé lassan elindult felém. Őt követte, Yoru, Lionel, Janice, Valerie, Gloria, Marcos, és még sokan. Egy körbe fogtak.
Zoé elém lépett. Éreztem a dühöt, ami csak úgy sugárzott belőle.
Felemelte a kezét. Nem védekeztem. A pofon csattanása visszhangzott a csarnokban.
- Mégis mit képzelsz magadról, hogy csak úgy elküldetsz minket Hannibállal? –ordította. –Van fogalmad mennyire aggódtunk miattad?!
Először fel se fogtam a szavait. Még mindig csengett a fülem a pofontól. Majd lassan eljutott a tudatomig, hogy mit is mondott. Aggódott? Azok után?
Annyi kérdésem lett volna, de csak egyetlen sírós mondat jött ki a torkomon. Olyan gyenge vagyok!
- Nem utálsz? –kérdeztem rekedten.
Zoé elmosolyodott, és magához ölelt. A fejem szinte eltűnt a nagy, puha mellekben.
-A családod nem fog kitagadni, mert hibázol! És mi a családod vagyunk! –simogatja a fejemet. –És azt hiszem, már eléggé megfizettél érte!
Kérdőn néztem rá.
- Nem Hannibálnál laktál, amíg lábadoztál? –kérdezte cinkos mosollyal. _most pedig beszélj velük!
A gyomrom megint összeszorult, a hangom enyhén remegett. Szembenéztem a rám emelt tekintetekkel. Nem tudtam semmit kiolvasni belőlük.
- Ha most utáltok, megértem! –itt páran felhorkantak. –Ha el akartok zavarni azt is! Az egész az én hibám volt, és el se tudjátok képzelni, mennyire sajnálom! Tudom, nem szabadna ilyet kérnem, de kérlek bocsássatok meg!
Janicet láttam előbukkanni. Ő eddig hátul állt. Most, hogy megláttam a mangóit, és hogy a jobb lába helyén csak egy apró csonk van, elfogott a hányinger. Erről is én tehetek!
Elém bicegett.
- Az éremnek mindig két oldala van! –mondta. –Ha nem akartunk volna menni, nem tudtál volna odakényszeríteni minket. De mi menni akartunk, te csak a lehetőséget adtad! Hiba volt, de nem tudhattuk mi lesz! Én megbocsátok!
Itt sírtam el magam. Most látszott csak igazán milyen fiatal is vagyok, és mennyire szükségem van a barátaimra. Mindig erősen tartottam magam, de most olyan jó volt egy kicsit gyengének lenni.
És így a családom feloldozott a bűntudat alól. De el soha nem felejtem…
AJÁNLOM AZ OLDALT
