Sosem késő
Veronica von Krolock 2008.10.28. 21:26
Novella, befejezett történet
Volt időm gondolkozni az elmúlt éveken. Lehet, hogy sok dolgot rosszul csináltam, de a legfontosabbra talán csak most jöttem rá. Örülök, hogy felnyílt a szemem. Talán máskor már túl késő lenne. Sőt, biztosan.
Annyi csoda van a földön. Innen, az ablakból pont rálátok egy rétre. Nem szép, nem hihetetlenül zöld a fű, mint azon a farmon, ahol felnőttem, mégis, nekem ez is gyönyörű. Ahogy a szél hintáztatja a fűszálakat, a nyuszi puha tappancsai alatt alázatosan meghajolnak, majd újra felszegik büszke kis fejüket. Rejteket nyújtanak az apró állatoknak, egereknek a nagy baglyok elől… mennyi minden csodás dolog történik velük, mennyi mindenben részt vesznek, és gondoljunk csak bele… a kis fűszálakról beszélünk.
Szeretem nézni a napot. Mostanában ez az egyetlen állandó dolog volt az életemben. Ez az óriási, meleget adó égitest. Furcsa belegondolni, hogy nem is lenne élet nélküle… legalábbis nem ilyen. Egy sokkal szegényebb, sivárabb, csoda nélküli, szinte állatias élet lenne az. Emlékszem, pár éve szaladtam a folyóval, énekeltem a madarakkal, ez akkor természetes volt. Gyerek voltam. Később a csodák eltűntek az életemből, mostanában kezdek újra rájönni, mit veszítettem el a felnőtté válásomkor.
Vidéken nőttem fel, egy kicsi faluban. A tenger egy domb mögött zúgott, a szél mindig sós volt és friss. Sokszor játszottam a parti köveken, vártam a férjemet, vagy a kalózok kapitányát, – akkor mindegy volt, kit - hogy jöjjön értem, hogy szeressen. Csak ültem a mólón, és néztem a messzeséget.
Pár év múlva, mikor visszatértem oda, már nem találtam meseien szépnek a partszakaszt, csak a halak szagát és a koszos falut vettem észre, a benne rejlő csodákat, meséket elfelejtettem. Azokat láttam csúnyának és öregnek, amikért kicsi gyermekként úgy rajongtam. Megijedtem magamtól azon a hajnalon. Féltem, már örökre elvesztettem az álmodozás képességét. De most újra rátaláltam a békére, a megnyugvásra, amit a kicsi rigó éneke jelenthet, újra csodálom a fűzfa ágainak táncát a lágy szélben.
Újra rátaláltam az élet csodáira, Atyám. Furcsán néz rám, és igazat kell adnom Önnek. Nem minden nap hallhat az ember olyat egy halálraítélttől, hogy boldogságra lelt magánzárkájában. Velem mégis ez történt. Ne imádkozzon értem, Atyám, nincs rá szükségem. Holnap, ha ott állok fent az emelvényen, kérem, ne engedje, hogy bekössék a szemem. Büszkén akarok meghalni, úgy, hogy a fülemüle énekét hallom és az arcomat éri a friss szellő. Ez mindennél többet ér. Ez az utolsó kívánságom, Atyám, ami minden embernek, még a legszörnyűbbnek is jár. Szabadon akarok meghalni.
|