zóra minden ízében reszketett, mikor megérezte a denevérember hideg szemfogait nyaka hajlatában. Varázslat tartotta fogságban, mely nem hagyta, hogy felnyissa szemeit, mégis mindent látott. Teste tiltakozásra készen ívben megfeszült, de a delejes erő az ágyhoz szegezte végtagjait. Aztán mintha csak egy rémálom foszlott volna szerte, a szörny váratlanul eltűnt, s a melegség visszaköltözött ereibe. Az ablakot becsukták, a kandallóban felszökkentek a lángok, s egy idegen, cseppet sem fenyegető test simult hozzá hátulról. A tündérlány odaadón gömbölyödött bele a másik lény forró ölébe, mely kemény dióhéjként védte. Izmos felsőtest, hosszú lábak, erős karok vették fel íve vonalát, s a mögötte fekvő egyenletes szuszogása hamarosan elzsibbasztotta a lányka idegeit. Nyakszirtjéből indult ki a bizsergető érzés, bejárta az összes idegvégződést, s végül mély álomba ringatta.

Zóra soha nem aludt még ennyit. A délúton járó nap sugara keltette. Érezte, hogy a mögötte feszülő bőr mögött szív lüktet, s ráébredt, hogy nincs egyedül. A félig leeresztett redőnyszárnyon beszűrődő világosságba hunyorogva felült, s megfordult. Az alvó lény továbbra is mozdulatlanul hevert. Feje egyik behajlított karján nyugodott, míg a másik a lepedőre hullott oda, ahol ő az imént feküdt. A takaró derekára csúszott, s láttatni engedte meztelen, kemény felsőtestét, melynek hasi részéhez közeledvén puha szőrzet váltotta fel a bronzbarna bőrt. Zóra ajkához kapta kezét, mielőtt sikoltott volna. A békésen szunyókáló mintha megérezte volna, hogy figyelik, ugyanabban a pillanatban résnyire nyitotta szemeit.

- Jó reggelt! – üdvözölte vendégét álomittas hangján és lustán hátrébb emelte fejét, hogy jobban szemügyre vehesse hálótársát, akiben a sikoly bennrekedt.

Zóra zafírkék leple egyik válláról egészen karja hajlatáig siklott, s felfedte fehér, rózsaszín bimbójú, ruganyos keblét, melyre a táncoló napsugár aranyló pihét lehelt. A tündérlány a bámuló szempárnak ütközvén, szélsebes mozdulattal helyreigazította a hálóruhaként is jó szolgálatot tett anyagot, s ijedt, tágra nyitott zöld szemekkel leste a férfit. Morgan felnyögött, s odébb csusszant.

- Remélem, semmi sem zavarta meg édes álmát – folytatta, ellenben Zóra remegő ajkára tévedt tekintete. – Csak nem felzaklatta valami? – tudakolta, s felkönyökölt.

A tündérlány szólásra nyitotta ajkát, de hiába a beszédszándék éjjeli látogatójáról, hang nem jött ki torkából. Kelletlen vette tudomásul, hogy a zsaroló bűbájt bocsátott hangszálaira, melyek, ha beszélni kívánt a történtekről, megmakacsolták magukat.

- Tőlem fél? – faggatta tovább a démonkirály. – Amikor elfoglaltam helyemet ön mellett, nem akadékoskodott.

- Nem! – oldott Zóra nyelve. – Nem félek magától! – bizonygatta, de elfordult és kecses lábait kidugta az ágyból.

A vékony, fehér lábszárak jól megformált, hosszú combokban végződtek, melyek az ablakhoz vitték a lányt. Könnyűszerrel elfordította a kallantyút és behunyt szemekkel adta át magát a nyitómozdulat nyomában belibbenő légáramlat, s cirógató napsugarak árjának. Morgan madárcsicsergést vélt hallani, s szédülten zuhant vissza az ágyba. Talán csak hallucinál?

- Ugye, Rabán tudatta önnel, hogy mivel jár döntése? – kérdezte Zórát, aki tettetett közönnyel továbbsüttette arcát. – Az emberek világában a nappal a munka időszaka. Amennyiben a mi világunkban kíván élni, alkalmazkodnia kell a sötéthez, s a világosságot kell pihenésre használnia.

A tündérlánynak hatalmas erőfeszítésébe került, hogy könnyednek látsszon. Legbelül rettegett sorsától. Ma éjjel egy szakadék szélére űzték, ahonnan nem volt visszaút. Előbb vagy utóbb bele kell vetnie magát a mélybe. Ha csak egy ág, Tündérhon varázsa, el nem kapja földet érése előtt.

- A napra vágyom – hagyta el ajkát az öntudatlan sóhaj.

Zóra leküzdhetetlen vágyat érzett a szabad, világos égbolt után. Erőre volt szüksége, melyet csak az aranyló napból meríthetett. Mintha egy bezárt, kétségbeesett lepke verdeste volna szárnyait az ablak meleg fényt ígérő üvegének ütődve, míg ki nem engedik. Ehelyett Morgan smaragdszín szemének ütközött, mely bezárta kincses ládáját.

- Nagyon sajnálom, de nem teheti ki a lábát nélkülem a kastélyból – mondta felülvén ágyán. – Jobban teszi, ha visszatér mellém, s engedi, hogy átálljon szervezete az éjszakai életre. Szüksége lesz erőre, hogy fent tudjon maradni, különben ragadozók áldozatává válhat, ha akkor alszik, mikor mások vadásznak.

A tündérlány bólintott. A démonkirály nem is sejtette, hogy az elmúlt éjszaka már megtanította erre a szomorú igazságra. Látogatójára emlékezvén ismét megborzongott.

- Jöjjön – hívta Morgan. – Foglalja el mellettem helyét – intette az ágyhoz.

Zórában megelevenedtek az éjszakai képek, s az ablakhoz cölöpözték. Támadója rémképét a démonkirály forró testének emléke váltotta fel, mely szintén ijedséggel töltötte el. Soha nem aludt még férfivel egy ágyban, s nem is értette, hogy tölthette békésen, egy másik testhez simulva az éjszaka és a nappal felét. Talán ez is egy bűbáj része volt? Nem, nem akart mások fondorlatainak részévé válni. S bár önmaga is egy országot egyesítő varázslat megvalósítása érdekében volt itt, jelen pillanatban túl zavart ahhoz, hogy józanul gondolkodjék.

- Kérem – nyalta meg kiszáradt ajkait. – Vigyen ki!

Morgan felmordult, s visszadőlt az ágyra.

- Maga a gyámoltalanok legszörnyűbb fegyverét használja ellenem – adózott elismeréssel. – Ezúttal tudatosan próbál szánalmat kelteni bennem vagy lényéből fakadóan ennyire szánni való? – kíváncsiskodott, s könyökével feltámasztotta fejét a párnák közt.

Zóra nem akart gyengének mutatkozni. Odasétált az ágyhoz és visszakucorodott helyére. A démonkirály nagyra nőtt smaragdokkal figyelte ténykedését. A lány váratlan ötlettől vezérelve ujjaival végigsimított a kemény mellkason, mely éjjel óvón hátához tapadt. Érintése alatt megfeszültek az izmok, s Zóra már-már azon kapta magát, hogy szívesen elmélyülne a további érintésben, s félelme végleg megszűnik. Ellenben ujjai Morgan nyakára tévedtek, s felvezette azokat a koromfekete hajba. A puha tincsek között rátalált a férfi hegyes fülére, melynek cimpáját masszírozni kezdte. A démonkirály szemei összeszűkültek. Éleslátásának köszönhető, egyből kitalálta a nő szándékát.

- Mennyit érjen meg nekem kedveskedése? – markolta meg gyengéden a munkálkodó kézfejet és szájához emelte.

- Csak egy órát – könyörgött a tündérlány, mire ujjai sorra eltűntek a várúr szájában.

Zóra arcára pír kúszott, mikor Morgan szopogatni kezdte ujjperceit, akár egy édes nyalókát. Az ujjbegyekben található idegvégződések ingerlésével további idegekre terjedt át a bennük keletkező, bizsergető érzés. Ellenben a férfi nem hagyta, hogy áldozata átadhassa magát a testi örömöknek, elvonta a nedves ujjakat.

- Ha teljesítem kívánságát – akarta tudni -, a következő napfelkeltekor tovább kényeztet?

A tündérlány fellélegzett a kapott haladékra, s beleegyezőn bólintott. A démonkirály érzékien mosolygó ajka hatalmas, elégedett vigyorra váltott.

- Akkor pattanjon ki, milady! – adta ki az utasítást ravaszul villanó szemekkel. – S öltözzön fel melegen, mert Smaragdszigeten ilyenkor hideg van.

®

- Önnek nem árt a napfény? – kérdezte félénken Zóra, mikor megállították lovaikat egy tisztáson.

- Amennyiben hűvös időjárás társul hozzá, nem – volt a felelet, majd Morgan lepattant a fekete telivérről, s a szürkéhez lépett, hogy lesegítse vendégét.

A tündérlány elidőzött a napban megcsillanó, sötét fürtök tömegén, majd a nyílt smaragdtekintetben révedt el. A férfi karja felé nyúlt. Zóra előtt egy pillanatra megidéződött Agaton képe, s szíve elfacsarodott, amiért a segítséget felkínáló mozdulatsor nem tőle származik. Halk sóhaj hagyta el ajkát, majd elfogadta a kezet, mely leemelte a lóról. Morgan mindkét jószágot kikötötte, s azok engedelmesen tűrték, hogy gazdájuk tetszés szerint rendelkezzen velük.

- Nem hittem, hogy Smaragdszigeten ilyen szelíd lovakat tartanak – jegyezte meg a lány, s felhajtotta ingének gallérját, hogy a nyirkos szelet kívül tartsa.

Vendéglátója ideiglenesen férfiruhát tudott csupán biztosítani számára. A kastélyban egyedül a nagyobbacska koboldok viseltek méretben hozzá leginkább illő inget és nadrágot, így kénytelen-kelletlen öltötte magára az egyiktől ura parancsára kölcsönkapott, zöldes ruházatot. A vászonanyag eleinte feszült rajta, de a tulajdonos hálából, amiért a vacsoraasztalnál megvédte hírnevét királyuk előtt, varázslattal bővített a szűk anyagon. A térdig érő nadrág alá harisnyát, hozzá hosszú, barna csizmát húzott, s ugyanilyen színű kabátkába bújt. Immár a vár apró lényeivel megbékélve, hálás szívvel húzta összébb testén meleg kabátját és a lovaglástól kivirult arccal fordította figyelmét a természetre.

- Valóban kivételes esetről van szó – vette fel a beszélgetés fonalát a férfi. – Nálunk a legtöbb lónak szárnya és denevérfeje van, mely a halandók számára nem valami bizalomgerjesztő látvány – magyarázta. – Arion és Jarmila azonban különleges párák – mutatott rájuk. – A földről valók.

Zóra tágra meredt szemekkel mérte fel a lovak izmos testfelépítését, büszke fejtartását, s a karcsú nyak körül örvénylő selymes sörényzetet, mely az oldalakon csillogó szőrzetbe olvadt. Csaknem olyan lélegzetelállítóan szépek voltak, mint otthonában a pegazusok, azt az egyet leszámítva, hogy nem volt szarvuk.

- Ön gyűjti a föld ékköveit? – csodálkozott.

Morgan mellé lépett és elégedetten pillantott vissza a természet festményére, melyet a tündérlány megbabonázva szemlélt. A két ló békés legelészésbe kezdett a rubinmezőn, a smaragdfák alatt.

- Találóan fogalmazott – felelte, majd megvonta tekintetét a mesébe illő képtől, s a lányra szegezte. – Önnek is van kincses ládája? – tudakolta.

Zóra értetlenül bámult rá.

- Tudja, eddig minden hölgyvendégem hozott magával valamit, ami kedves volt számára hazájában – magyarázta. – Bizonyára ön sem üres kézzel érkezett.

A tündérlány megköszörülte torkát. Mivel is bizonyíthatná új eredetét?

- Csalódást kell okoznom – kezdte bátortalanul. – Számomra a föld nem sok kincset adományozott az éltető napfényen kívül – emelte arcát jólesőn a napba, s hagyta, hogy a sugarak tánca enyhe pírt varázsoljon rá. – Nyilván megérti, miért is vágyom oly annyira melegére – sütötte le szempilláit, hogy még jobban átadhassa magát aranyló szeretőjének, az egyetlennek, mely valóban hazáját idézte ebben a sötét világban.

Ellenben a következő percben valami beárnyékolta a fényes napkorongot. Egy óriási vadászsólyom csapdosott feléjük szárnyaival a levegőben, s karmai közt verdeső, fehérlő tollazatú madarat tartott. Látszólag végső haláltusáját vívta, a ragadozó pedig kegyelmet nem ismerve küzdött szabadulni vágyó áldozata ellen, s idegesen dobálta lábait. Zóra öntudatlanul sikoltott fel, mikor közelebb érve meglátta, hogy a fehérgalambnak ezüst csőre van, s Tündérhonból származik. Sorsa egybefonódott a madáréval, s annak jajveszékelése fejében visszhangzott. A démonkirály összeszűkült szemekkel figyelte az eseményeket, s baljóslatúan tekintett le a tündérlányra, akinek arcából kifutott minden szín, s tehetetlenül hadonászott. Hatalmas kíváncsiság fogta el a történések ilyen formájú alakulására, de nem nézhette tétlenül, amint vendége az ájulás szélére kerül. Karját felemelte és célzott. A sólyom felhúzta lábait, s elengedte zsákmányát. Nem vette fel a harcot támadójával szemben, hiszen tudta, hogy az felette áll. Vadászati trófeájáról lemondva továbbrepült. Zóra tudatára ébredvén futásnak eredt és meg sem állt a földre hullott galambig. Az ezüst csőrű madár alig pihegett, de kék szemét még a tündérlányra emelte. Hitetlenül pislantott egyet, de ugyanakkor nyugalom szállta meg lelkét, amiért megtalálta őt. Egyik lábát megemelte, s kis csomagot nyújtott oda neki. Zóra leoldozta róla a terhet, és zsebre dugta. Óriási vágy fogta el, hogy megmentse hírhozóját, de Morgan közeledett. A galamb lehunyta szemét, s megadta magát a jótékony halálnak. A tündérlány szemébe könny gyűlt.

- Még nem találkoztam ilyen érzékeny emberrel – guggolt le mellé a démonkirály, s gyanakvó pillantásokkal illette a lányt.

- Hát ennyire hidegszívűek volnának a földön élők? – pattant fel dacosan Zóra.

Ám hiába a távolodás, a démonkirály még guggolva is csaknem kebléig ért.

- Ön minden bizonnyal szerető családban nőtt fel – volt a kimért következtetés, s a tündérlány ráhagyón pislantott. – Annál inkább érthetetlen számomra, miért jött ide a vadászsólymok közé – tette hozzá, s kérdőn fürkészte orcáját.

Zóra elámult a húzott párhuzamon, de fékezte nyelvét.

- Ezek szerint a ragadozók jobb szeretik, ha erejükhöz méltó ellenfélre találnak.

Morgan elmosolyodott.

- Mint láthatta, milady, a gyenge lehet akár szép is, a természetben mégis alulmarad – jött kétértelmű felelete.

- Nos, engem arra tanítottak, hogy a szeretet segít továbbélni – szegte fel állát.

A démonkirály felegyenesedett.

- Nadin! – szólította álnevén vendégét. – Amennyiben ebben a világban óhajt tartózkodni, kérem, felejtse el az efféle tanokat, különben könnyen csalódás érheti – figyelmeztette. - Csak egy dolog felől tudom biztosítani – tette hozzá. – Az pedig az én vendégszeretetem – hajolt meg gálánsan. – Ezt mindaddig élvezheti, amíg vissza nem él vele – csillantak ravaszul smaragdjai. – A gyenge nők pedig nem az eseteim.

®

- Mi az, hogy nincs a méretében női ruha? – dörrent a démonkirály vészjósló hangja. – Melánia! Mit műveltél eddigi vendégeim ruhatárával? – fordult a démonlányhoz, miután kiadta mérgét a háromfős szolgacsoporton.

Zóra ijedten bújt meg a hall fogasa mögött. Morgan kialvatlan gyermekként tombolt. Nem hitte volna, hogy a naplemente így felborzolja kedélyeit.

- Ha nem emlékezne, kérésére elégettettem – állta a felelősségre vonó tekintetet a topázszem, s merész indulattal hozzátette: - Azt mondta a legutóbb történtek után, hogy több ágyast már nem kell gardíroznom!

- Valóban – halkult el a várúr. – S ez most sem lesz másként – büntette elsötétült szemekkel. – Delila! – szólított egy másik szolgálót, mire egy mézszőke hajú, barna szemű hajadon lépett elő. – Te leszel Nadin gardedámja – adta ki posztját. – Egy órátok van előkészülni az estre. Akkor érkezik meg Rabán és kísérete. Időben az étkezőben akarom látni mindkettőtöket. Gondoskodj megfelelő öltözetről!

- Úgy lesz – hajolt meg a fekete ruhás szolgáló és elvezette Zórát.

A tündérlány engedelmesen, fejében kérdőjelekkel követte a lányt. Milyen legutóbbi esetre utalt Melánia? Miért égették el a vendégek ruháit? Hogyan váltak meg a kastélytól a korábbi ágyasok? Élve távoztak-e egyáltalán? Ami pedig legfőképp nyugtalanította, az Rabán közelgő megjelenése volt. Még a csontjaiban érezte a sötét denevérember éjjeli látogatásának hatását, nyaka pedig előre sajgott a rá váró megpróbáltatástól. Pontosan tudta, hogy a hollóból átváltozott lény ő volt. Milyen viselkedésre számíthat részéről?

- A fürdője! – tessékelte Delila a kisebb helyiségbe, melynek közepén egy fakádból forró gőz csapott a magasba.

A páracseppek halk kacajokkal hullottak vissza a kád peremére és édes nevetgélésükkel csábították közelebb a fürdőzni vágyót.

- Üljön le – irányították egy kisebb sámlihoz Zórát. – Megszabadítom csizmájától – állt buzgón szolgálatára a mézhajú lány.

- Ó! Nem szükséges! – tiltakozott a tündér. – Úgy értem, majd én…

- Rendben – egyezett bele Delila megkönnyebbülve. – Addig kerítek magának ruhát – ragadta meg az alkalmat. – Mire megfürdik, máris itt vagyok – tette kezét a kilincsre, s elhagyta a szobát.

Zóra magára maradt. Zekéje zsebébe nyúlt és elővette a fehérgalamb hozta csomagot. Fürge ujjakkal bontotta ki. Egy kis levélkét talált benne és egy hollóformájú medaliont. „Lányom! – olvasta anyja sorait. – Rabán jelét küldtem el neked, Médea készítette. Nyomd a nyakadra, s bőrödbe ivódik mintázata. A démon ebből emlékezni fog a földön veled kötött alkura, s emberi mivoltodat illetőn megszűnik kételye.” Ahogy végigfutotta a sorokat, az írás eltűnt, a papír pedig eggyé vált a párával. Zóra most már értette, hogy Rabán miért pont nyakát vette éjjel célba. Harapása nyomán, alkukötésük megpecsételéséül ennek az alakzatnak kellett volna kirajzolódnia. Pontosan ahhoz a bőrfelülethez préselte a parányi medáliont, ahol még érezhette szemfoga nyomát. A nyakán keletkező, égő viszketés hamar elillant, a medalion pedig használata után szétmállott a vízgőzben. A tündérlány tétován foglalta el helyét a kádban és a nyakán termett, lencseszerű hollómotívumot tanulmányozta a levegőben megjelenő kis tükörben. Az éjjeli Rabánra gondolt, akiről elképzelhetetlennek tűnt, hogy egy tündérvarázslat befolyása alá kerülhet. De nem adhatta fel a reményt. Talán még nem volt késő.

- Itt a ruhája – jelent meg Delila az ajtóban, a tükör pedig eltűnt Zóra elől.

A tündérlány villámgyorsan szappanozta be magát és úgy tett, mint aki iparkodik.

- Ne aggódjon, van még idő – nyugtatta a szolgáló és beljebb lépett.

A karján átvetett, vérvörös színű ruhaanyag élesen elütött sápadt arcbőrétől.

- Hogy tetszik? – terítette szét a levegőben a szaténszalagokkal díszített, leheletfinom ruhát.

- Nem túl kihívó? – ütközött meg Zóra.

Alig találta a megfelelő szavakat. Tündérhonban mindig zárt, hosszú tölcsérujjú, földig érő ruhába öltöztek. Ez itt viszont röviddel térd alatt érő, félujjas, mély dekoltázsú, ruhának alig nevezhető, átlátszó öltözet volt.

- A démonlányok kedvence, ha uruk elhódításáról van szó – kommentálta Delila. – Egy kicsit átalakítottam.

- Á! Tényleg? – váltott színlelt szórakozottságra Zóra.

- Morgan ágyasai mind hasonlót hordtak – jegyezte meg a szolgáló.

A tündérlány tovább nem rejthette el undorát.

- Nem hittem, hogy a démonkirály a giccsre és a meztelenségre utazik – grimaszolt.

- Pedig higgye el, hogy ezzel nyílt út vezet ágyába – győzködte Delila, és tudtán kívül emlékeztette Zórát ittlétének miértjére.

- Rendben van – adta be derekát a kádban ülő, s határozottságot öltött magára.

Ha Morgan ily módon kívánja próbára tenni bátorságát, akkor majd ő megmutatja. Miután megtörölközött, s belebújt a vérvörös ruhába, utasításokat osztott gardedámjának.

- Hasítsd fel a szoknyát egy-két helyen! Az ujjakat szedd le, a szalagok pedig nem kellenek!

Delila hüledezve követte a parancsot.

- Na, de a vendégek! – szörnyülködött.

- Ha a démonkirály beleegyezését adta egy ilyen ruhához, akkor ez ellen sem lehet kifogása! – védekezett Zóra, s a szolgáló megszólalni sem mert.