A napfelkelte, mint mindig, ma is gy�ny�r� volt, � pedig ma is ott �lt, a domboldalban, a barlangja bej�rat�n�l �s n�zte. Ha valaki valaha is megk�rdezte volna t�le, melyik a kedvenc napszaka, vagy ak�r azt, mi�rt �rdemes �lni, azt mondta volna, a hajnal miatt. Ahogy a nap el�sz�r kiss� s�padt sugarai beragyogj�k a hegyeket, f�nybe vonj�k a d�s f�v� r�tet, arannyal festik be a h�s viz� tavat. De �t soha, senki nem k�rdezte err�l, s�t, semmir�l. Egyed�l volt �vsz�zadok �ta, s�rk�ny�let�t egyed�l �lte, t�vol mindenkit�l, �s m�r tal�n nem is tudna ezen v�ltoztatni. Nem volt senki, aki megsimogatta, aki r�mosolygott volna, aki szeretettel n�zett r�. � az utols�. Az utols� s�rk�ny.

Egy ideig pr�b�lta keresni az �llatok t�rsas�g�t, de �k f�ltek t�le, pedig akkor m�g fiatal volt. Ez f�jt a legjobban. Nem kapott es�lyt r�, hogy megismerj�k, hogy a bar�tai legyenek itt is, pedig szerette a sz�pet �s a j�t. Mint a napfelkelt�t. A madarak �nek�t. Szerette az �letet, pedig semmi j� nem jutott neki. Csak a mag�ny. �vek, �vsz�zadok �ta �lte �gy �let�t, hogy csak gondolkozott, eml�kezett. Arra az id�re, mikor kicsi volt, amikor m�g nem volt mag�nyos, amikor volt egy bar�tja.

Egy kisfi�. Azt�n ebb�l a kisfi�b�l sz�p lassan feln�tt f�rfi lett, a s�rk�nyt pedig nem l�togatta meg t�bbet. Sok�ig v�rt r�. Sokszor hitte azt a k�nny� l�ptek alatt megroppan� �gra, hogy itt van, �jra elj�tt, �jra mes�lni fog neki, �jra j�tszani fognak, mint akkor…

Ma azonban nem egyed�l n�zte a nap f�nyeit. Valaki, egy fa �rny�k�b�l szint�n az el�bukkan� csod�t figyelte, �s �t is. �rezte, hogy n�zik, de nem fordult h�tra. �reg volt m�r, megkeseredett. Hol is voltak azok az id�k, amikor szaladt a k�v�ncsi szemek el�l! Elsz�lltak, csak�gy, mint a b�r�nyfelh�k. Hideg, nagyon hideg fuvallat lebegtette meg a kis fa �gait, aminek a h�t�t t�masztotta. Borzong�s futott v�gig a gerinc�n, de nem n�zett k�r�l. Nem akart lemaradni arr�l a pillanatr�l, ami ezen a napon mindig bek�vetkezik. Ha egy bizonyos pontb�l n�zte a napsugarakat, egy s�rk�ny b�bit rajzoltak ki a tavacska f�l�tt, olyat, amilyen � is volt valamikor. Soha nem �rtett az ilyen dolgokhoz, nem is �rdekelte volna, ha valaki magyar�zatba kezd, milyen t�nyez�k j�tszanak �ssze, hogy ez a k�p l�tsz�djon.

Fekete suhan�st l�tott a szeme sark�b�l, de nem n�zett fel, nem vette le a szem�t a t�jr�l. Pontosan tudta, mit jelent, hogy elj�tt �rte az, aki el�l egy haland� sem menek�lhet. A szem�b�l egy k�v�r k�nnycsepp buggyant ki, �s folyt v�gig szomor� arc�n, le a nyak�n, a mellkas�n. Siratta azt, amit elvesztett, ami soha nem lehetett az �v�, �s m�r soha nem is lesz. Bar�tokat, szeretetet, boldogs�got, a fi�t, aki soha nem j�n m�r vissza… a szavakat, amiket nem mondott, mert nem mondhatott el, hisz nem volt kinek. Az �let�t.

Az utols� s�rk�ny azon a gy�ny�r� hajnalon csatlakozott a t�bbiekhez, egy m�sik, boldogabb helyen. Nem vette �szre senki, hogy nincs m�r, mint ahogy azt sem tudt�k soha, hogy ott volt. Tal�n csak a Napnak t�nt fel, hisz annyira megszokta azokat a zaf�rk�nt ragyog�, boldog szemeket, amiket minden reggel megcsod�lhatott �s a hi�nyuk tal�n neki f�jt egyed�l a vil�gon.