Tovább
Zsuzsee 2008.09.13. 14:11
Lépteim visszhangzottak a csendes folyosón. Futottam, sós könnyeim arcomat mardosták, szívem zakatolt, én pedig csak rohantam. Menekülni, gyerünk, menekülni! Éreztem ahogy lábaim egyre gyengülnek, de én nem álltam meg. Tudtam, ha megállok, elemészt, magába szív és nem ereszt többé... Mi a fene ütött belém? Miért menekülök? Megállhatnék, szembenézhetnék vele! De nem... Én csak futok tovább... Befordulok a folyosón, megbotlok, de már állok is fel és rohanok tovább. Mint egy őrült, tépem fel az ajtót. Senki. Tovább... Következő folyosó, ugyanolyan ajtó. Senki. Tovább... Következő ajtó. Végre.
Csendesen megnyitom a csapot, majd összeesem. Zihálok, levegőért kapkodok, fejemben egyre csak dübörög az a dög: tedd meg!
De nem akarom! Tudom, hogy nem helyes, tudom hogy nem szabad! Hagyj békén!
Tedd meg...
Hangja negédesen cseng, nem tudok neki ellenállni... Elzárom a csapot. Megpróbálok felállni, de lábam összecsuklik. Újabb próbálkozás- hasztalan. Rátámaszkodom a kádra, nehezen felküszködöm magam egy olyan pózba, amit jóindulattal sem lehet állásnak nevezni. Összegörnyedve leszenvedem magamról szakadt ruhám. A szoba sarkába hajítom. Óvatosan felemelem a lábam, és belecsúsztatom a forró vízbe. Felszisszenek. Testemen megannyi karcolás, vágás és seb- a szerelem emlékei. Egész testem elmerül a vízben. Vizes hajam szétterül hátamon, izmaim ellazulnak. A kis hang újra felcsendül fejemben: itt az idő. Igen. Gyerünk.
A víz vörösre színeződött. A penge szép lassan kicsúszik kezemből, s némán ér földet a fürdőszoba padlóján...
|