Alicia Kingsdale vagyok. 17 éves elmúltam, néhány hónap múlva töltöm be a 18.-at. Gimnáziumba járok,
ha végzek, egyetemre megyek tovább. Észak-Angliában, egy kis településen lakom, hegyek és erdők között.
Mások által csinosnak mondott, magas, vékony lány vagyok, hosszú, barna hajam különlegessége egy fehér tincs
bal oldalt a homlokomnál, ami születésem óta így van... már megszoktam. Állítólag vonzza a fiúkat...én nem
így vettem észre - legalábbis az utóbbi időben... Világoszöld szemeim kissé macskaszerűek.
A házunk tágas, emeletes, régi épület. Kényelmesen elférünk benne hatan - 5 családtag és a házvezetőnő.
Apa a nem messze lévő kisvárosban dolgozik, az ott található gyár igazgatója. Anya általában itthon van,
de sok az elfoglaltsága. Felkapott kerttervező. Két bátyám már egyetemista. Bírom őket, de van, amikor az
idegeimre másznak... Elli, a házvezetőnőnk olyan, mint egy pótnagyi. Sokat vigyázott rám, míg kicsi voltam.
A gimi a kisvárosban van, minden nap bejárok. Most éppen szünidő van. Nem kell tanulnom. Élvezem a pihenést.
Úszni viszont most is járok mindennap, mint suliidő alatt.
Élményeimet, gondolataimat papírra szoktam vetni, vagy egyenesen begépelem a számítógépembe. Ilyenkor úgy érzem,
mintha valami belülről hajtana, írjam le, mit gondolok... vagy kicsit mintha láthatatlanul kívülről figyelne...
Ezt a bennsőmben lévő valamit elneveztem Démonnak.
Ma viszont rossz a kedvem. Két napja összevesztem a barátommal. Tudom, hogy a szakítás végérvényes. Szép este van,
kint a kertben szomorkodom. Nem akarom, hogy a családomból bárki is meglássa, hogy sírok. Anya vigasztalni kezdene,
meg Elli is... Apa csak hümmögne... A bátyáim meg vigyorognának, vagy csipkelődnének... Sohasem szerették
Philt... és nem értenének meg, milyen kínt állok most ki.

Tehát szomorkodom, egyedül, a kertben, a jótékony sötétben.
Fáj a lelkem, halódik. Életének kicsiny lángja még pislákol, de hamarosan utolsót lobban... Vidd, Démon, a Tiéd!
Ne legyenek többé érzéseim, mert a gyötrelmet, amiket okoznak, ki nem állhatom. A gyűlöletet is gyűlölöm. Megpróbáltam
a szeretetemet, szerelmemet odaadni valakinek, de nem kellett. Kihasznált és eldobott.
És Te közben hajtottál, Démon! Addig égetted, kínoztad bennsőmet - Phillel együtt - míg üres lett. Szerettem volna
jobbá válni, de csak rosszabb lettem a csalódástól.
Hátha majd így, lélektelenül jobban elviselnek...
És- mivel nem lesz már mit gyötöni és elvinn - Te is el fogsz hagyni, Démon! Ihlető lényedet többé nem fogom a szívemben,
lelkemben érezni. Csak azt fogom sajnálni, hogy többé nem leszek képes írni...
A bennem égő tűz lassan kialszik. Nincs, ami táplálja. Kihuny a parázs, csak egy kevés hamu marad belőle, amit elmosnak
könnyeim, majd azok is elapadnak-örökre.
Üres tekintetemet a többi- szintén semmitmondóan üres - tekintetre vetem, majd elsiklik mellettük a pillantás...
Nincs már mit mondanunk egymásnak...
Még itt vagy, Démon?! Mégsem kellenek lelkemnek roncsai, hogy magaddal vidd a Sötétség feneketlen bugyraiba? Hiszen még
mindig írok, még mindig marnak a kínok, még egyre csak zokogok... Vagy én magam vagyok a Pokol, ahová a lélek
száműzetik?!
Nem akarok azzá válni, Démon! Gyönyörű érzések is vannak a világon. A csalfa remény cseppnyi mézét ízlelteti - hogy
mindig többet és többet akarj belőle...és annál kevesebbet kapj... Édes gyötrelem. Még érezni akarom. Maga az élet.
Élni akarok!
Teliholdas nyári éjszaka... Fúj a szél, megreszketteti az ágakat. Éjfél van, valahol kondul egy harang. Kissé megnyugodott
fájó lelkem. Beletörődtem a megváltoztathatatlanba. Felemeltem a fejemet, az égre néztem, ahol ezernyi apró szikra ontotta
távoli fényét. Furcsa érzés lett rajtam úrrá. Hirtelen minden néma lett, és elsötétedtek a csillagok, a Hold is eltűnt.
Mi ez a bennsőmet szétszaggató érzés?! Már a földön fekszem, lábaim nem tudnak megtartani.

A semmiből üvöltő orkán támadt hirtelen, ami lecsapott rám. elveszítettem az eszméletemet. Hirtelen megszűnt a kín, és
teljes lett a csönd. Azaz mégsem... éji erdő neszeit hallottam. Kinyitottam a szemeimet. Fekvő helyzetben, a sötétség
ellenére ki tudtam venni, hogy tényleg az erdőben vagyok... Az orkán felkapott, és arrébb dobott a kertünkből... Még jó,
hogy nem történt nagyobb bajom, csak a bal karom fáj... Ahogy megmozdítottam, felszisszentem. Eltört?! Nagy nehezen felültem.
A Hold éppen kibújt a felhők közül, és nagy döbbenetemre pont előttem megpilantottam két izmos lábat, fekete, rövid csizmában.
Csizma-nyáron?! Feljebb emeltem a tekintetemet. Elállt a lélegzetem, még a fájós karomról is elfeledkeztem egy pillanatra.
Egy magas, vállas, arányos testalkatú, észbontó férfi állt előttem. Álljon meg a fáklyásmenet! Miféle durva tréfa ez, Démon?!
Alig két napja hagyott faképnél a pasim, és most úgy bámulok egy másikat, mintha csodát látnék?! Tényleg egy csoda volt.
Smaragdzöld szemei íriszében aranyszín sugarak csillantak. Nemes arcvonásai a tökéletességet sugallták. Combközépig érő
ezüstszín hajában bal oldalon két aranyszínű tincs ragyogott. Arcán kétoldalt szemszínéhez hasonló zöld-arany csíkpár futott
elvékonyodva arca közepéig. Homlokán egy aranyszínű lángnyelv, amit előreomló haja takar, csak ha a szél meglebbenti a
tincseket, akkor lehet észrevenni.
Ruhája harchoz és vándorláshoz egyaránt célszerű és kényelmes. Harchoz?! Igen, jól láttam...köpenyétől félig takartan,
oldalán remekmívű egyenes kardot hordott, és felsőtestét ruhája fölött könnyű páncél borította... Fekete, rövid csizmát,
fekete inget és nadrágot viselt, páncélja mély sötétzöld, arany díszítéssel. Ugyanilyen zöld volt csuklyás köpönyege is.

Arany sugarakkal átszőtt zöld szeme kutatóan nézett rám. Szája halvány mosolyra húzódott, majd felém nyújtotta kezét, hogy
segítsen felállnom.
Döbbent csodálkozásom bénultsága kissé felengedett. Odanyújtottam a jobb kezemet. Karmos(?!) ujjai óvatosan kulcsolódtak
az enyémekre. Ültömből máris álló helyzetbe húzott.
- Üdvözletem, szép hölgy! - szólalt meg mély, zengő hangon, mely hallatán kellemes borzongás futott végig rajtam.
- Légy ...üdvözölve...- válaszoltam zavartan, majd folytattam:
- Hol vagyok? Te ki vagy? Mi ez az egész?!