|
4. fejezet
Elina 2008.10.06. 19:24
Kirohantam rejtekemből, általános megdöbbenést keltve. Ösztönösen cselekedve az egyik támadó felé csaptam, mire karmaim
végeiből tűzgömbök lövelltek ki. A démonnak mozdulni sem volt ideje, máris semmivé lett. Időközben az ellenfelek közül
egy másik is az enyészeté lett, a tigrisdémon jóvoltából, aki kihasználta a megjelenésem miatti meglepetést.
- Hercegnőm, ülj fel a hátamra!- nézett rám várakozón. Én már ugrottam is. Az aranyszín aura most már mindkettőnket
beborított. A levegőbe emelkedve újabb tűzgömböket engedtem útjukra, miközben Sébastienne néhány késszerű karmát hajította
a démon felé. Az a tűzgömböktől elugrott ugyan, de a kések közül kettő eltalálta. Mégis támadni próbált, de az aranyszín
védőburkon nem tudott átjutni. Sérülten lassabban mozgott, így újabb tűzesővel árasztottam el. Beborították a lángok.
Üvöltve égett egy kupac hamuvá. Megnyugodva borultam tigrisem nyakára, belefúrva fejemet illatos sörényébe.
Közben a völgykatlanban is véget ért a harc. Bátyám ellenfele súlyos sebekkel megfutamodott, ahogy megérezte, egyedül maradt
hármunkkal szemben... Sajnos Arestin is megsérült. Amint Sébastienne földet ért, máris bátyámhoz rohantam. Lovagom átváltozott és követett. Amikor meglátta barátja sebeit, kissé megkönnyebbülten szusszantott:
- Szerencsére nem túl súlyosak, csak legyengült. Beviszem a barlangba, ott ellátom.
- Tigris! Hol a húgom?!- nyögte testvérem, miközben barátja fölnyalábolta.
- Itt vagyok!- fogtam meg gyengéden bátyám kezét. Már az átalakulásomtól és a harctól kezdve világosan éreztem, csakis ő
a testvérem, senki más... Az én - észak-angliai - családom /bár szerettem őket/ mintha álom lett volna... Igazából ide
tartozom. Néhány kisgyermekkori emlékem is halványan visszatért.
Bátyám megnyugodva sóhajtott, ahogy keze az enyémre kulcsolódott. Visszatértünk előző éjjeli szállásunkra, ami nagy
meglepetésemre otthonosabb volt, de ezt az előbb észre sem vettem... Testvérem érkezésekor elég sok holmit hozott magával,
például 3 könnyű, de meleg és puha takarót. Gyorsan kényelmes fekhelyet készítettem belőlük, amin Arestin zavartalanul
pihenhetett. Melléültem, elsimítottam arcából hosszú, fekete, kissé csapzott haját. Gyengéd szeretettel nézett rám:
- Végre, újra itt vagy közöttünk, démonhercegnő!
- Mert már tudom, hogy idetartozom... de nem emlékszem még mindig szinte semmire - néztem rá könnyes szemmel.
- Anyánkra és apánkra sem?
- Nem. Álmomban ugyan néha látok két halvány arcot, de nem tudom kivenni az arcvonásaikat. Tudom, hogy ők azok...
- Semmi baj, Aliciám, idővel minden emléked visszajön.
- Bocsánat, hogy megzavarlak Benneteket a beszélgetésben, de ideje lenne meggyógyítani a bátyádat, Lady Alicia! Lérlek, engedd
el a kezét, hogy csak őt érje az energiám, Téged ne.- nézett rám a Tigris azzal az észveszejtő mosolyával.
-Máris, Lordom. - húzódtam félre.
Ugyanazt végezte, mint amikor a törött karomat gyógyította. Gyönyörű szemeit lehunyva, fejét lehajtva összpontosított. Kezeiből
áradt a zöld fényű energia. Kis idő múlva abbahagyta, mert Aristin képes az öngyógyításra, és barátja csak felgyorsította a
folyamatot. Így Sébastienne kevésbé is gyengült le, mint előző éjjel.
- Jól vagytok? -kérdeztem tőlük. A Tigrislord bólintott. Bátyám megszólalt:
- Igen, csak kevés pihenésre van szükségem. De ma mindenképpen útra kell kelnünk az otthonunkba. Nem lesz veszélytelen, bár
Blackheart megfutamodott és legyengült. De van még más is, aki Rád pályázik, hugi...- válaszolt Arestin.
- Talán beavatnátok végre, hogy mi ez az egész?! Tudni szeretném, elvégre az én bőrömről van szó... Miért, és ki akarja, hogy
meghaljak?
- Néhány gonosz, hatalomra vágyó démon megtudott egy titkos jóslatot rólunk, hármunkról. Ezért félnek. Mindent elsöprő, gonosz
uralomra törő terveiket, hogy a démonvilágot és az emberit is leigázzák, a Gonosz hatalmának átadva - veszélyezteted. Ha
visszatér a teljes erőd, hárman összefogva olyan képességet fogunk birtokolni majd a jóslat szerint, amit egyetlen rosszindulatú
hatalom sem képes legyőzni. Mivel kettőnkkel nem tudnak mit kezdeni-bár próbálkoznak-, mert erőnk teljében vagyunk, így Téged támadnak,amíg csak
egy kis esélyt is látnak, hogy megöljenek. Így a jóslat nem teljesülhetne.
- Értem... Mennyi időbe telik, amíg hazaérünk?
- Még repülve is három nap. Igénybe fogunk venni egy kis segítséget. Ültél lovon már az emberek világában...
- Persze, hiszen tudod... De miért?
- Nemsokára megtudod.- kelt fel bátyám a takarókról.
- Mielőtt indulnánk, ennünk kell.- szólalt meg eddig hallgató álomlovagom, és a kezembe rakott egy adag ennivalót. Ahogy a
kezünk összeért, éreztem, hogy elpirulok. Gyorsan lehajtottam a fejemet, és hajam takarásából sandítottam rájuk, észrevették-e,
de ennek nem adták jelét.
- Köszönöm. - mondtam halkan, és enni kezdtem. Két védelmezőm is evett, utána minden holminkat összerakva kimentünk a tisztásra.
Arestin egy kis sípot vett elő, és belefújt. Nemsokára forgószélszerű örvény keletkezett, majd gyorsan eloszlott. A helyén
3 gyönyörű ló állt... micsoda lovak!
Éreztem, hogy démoni erő sugárzik belőlük. Tudtam hogy szívességet tesznek most nekünk, őket nem lehet igába fogva kényszeríreni,
mint néhány szerencsétlen - a másik világban élő - társukkal teszik az emberek...
Elbűvölve mentem feléjük. Különösen megtetszett az egyik, egy hollófekete mén. Gyönyörű barna szemét érdelődve függesztette rám.
Odasétáltam a lovak elé.
- Szervusztok, szépségeim!- köszöntem nekik halkan. Mindhármuk fejét megsimogattam. Örvendező nyerítést kaptam válaszul.
Bátyám megmagyarázta, hogy még a telepátia képességem nem tért vissza, ezért nem értem a démonlovak beszédét. De nem lehetett
félreérteni, hogy a fekete mén az orrát a vállamhoz érintette.
- Engem választott?- kérdeztem meg a biztonság kedvéért társaimat.
- Igen.- mosolygott rám Sébastienne.- Őket is elbűvölted... a neve Éjherceg.
- Hmm?!- néztem volna vissza rá, de már csak a hátát és a csodás haját láttam, amint a másik lóhoz lép...
Felsóhajtottam, majd lovamhoz hajoltam:
- Óh... megengeded, hogy a hátadra üljek? -kérdeztem, mire okos szemével rám nézve meghajtotta a fejét.
- Köszönöm.- simítottam végig szép ívű nyakán.
A fiúk hasonlóan udvariasan bántak a másik két démonlóval, és nemsokára már a hátukon ülve száguldottunk északnyugat felé.
Most is - mint mindig - élveztem a repülést, a száguldást, a szabadság érzését. Hajam versenyt lobogott a széllel, és Éjherceg
sörényével. Egyik oldalra nézve bátyám fekete haja dacolt a széllel, miközben ő csibészes mosollyal nézett vissza rám.
A másik oldalamon a fehér tigris zavarba ejtően igéző tekintetével találkozott pillantásom. Gyönyörű sörénye szinte úszott utána.
Napnyugtáig szakadatlanul haladtunk, majd egy hegyi tó partján álltunk meg. A nap fénye vörösre festette a vizet. Feltámadt az
esti szellő, a víz és a környező fenyvesek illatát hozva magával. Csak álltam, és minden idegszálammal ezt a végtelen nyugalmat,
a természet érintését érzékeltem. Éjherceg a fejét a vállamhoz dörgölve köszönt el tőlem. Megsimogattam. Majd visszatér, ha a
bátyám hívja...
A tóparttól nem messze telepedtünk le. Nemsokára már ropogott is a száraz fa a tábortűz lángjaiban.
Bátyám felvette démoni alakját - amit én először láttam - milyen meglepő! Ő is tigrisdémon, fekete sörénnyel... lehet, hogy én is
az vagyok?!
Belegázolt a vízbe, és mancsával csakhamar három nagyobb halat dobott a partra. Sébastienne pedig előkészítette a sütéshez, majd
az enyémet is megsütötte, nem csak az övét... Sötétedett, mire a halat jóízűen megettük. A tűznek fénye lett, és látszottak a
csillagok. Védelmezőim beosztották maguk között, hogy Arestin őrködik először, mert benne még túlteng az energia, amit kapott.
Az éjszaka második felében pedig Sébastienne veszi át tőle.
A tűz mellett becsavartuk magunkat egy-egy takaróba, és csakhamar álomba merültünk. Én reggelig fel sem ébredtem. Testvérem őrködött álmunk felett.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
