- Most már bevetheted magadat, drágám!- morogta vidáman tigrisem.
- Ezer örömmel, édesem!- vettem át a beszédstílusát, és megint változni kezdtem. Karmaimból útjára
engedtem néhány tűzgömböt, ami meglepte támadóinkat. De ezzel még nem volt vége... Nagyra nyílt szemem,
amikor felfogtam: tovább változok - ami az ellenfeleinket is megdöbbentette. Magamra öltöttem démoni
alakomat - egy aranysárga királytigrisét.
- Hoppá!- morogtam, miközben kecsesen leugrottam Sébastienne hátáról - mellé. Ő még nem is látta, mi történt
velem.
- Üdv, kiscica!- vigyorogta - mutassunk nekik valami felejthetetlent, mielőtt az alvilágba jutnak.
Védő aurám megmaradt, társamra is kiterjesztve. Mancsommal próbaképpen az egyik túl közel merészkedő, ocsmány
fejű démon felé legyintettem. Az egy pillanatra megmerevedett, majd porrá omlott lángolva repülő fél méteres
karmaimtól.
- Kezd érdekesebbé válni a játék...- sziszegte Halálmadár, azután ő is változni kezdett: egy undorítóan ronda
szárnyassá, kopasz nyakú dögkeselyűvé. Eközben még egy ellenfelünket sikerült kiiktatnunk, de vele nehezebben
bírtunk, mert az erősebbek közül való volt.
Most már csak ketten maradtak, de veszedelmesek... túlzottan is, mert én még mindig nem birtokoltam a teljes
démonhatalmamat. Ezen kívül nem voltam edzett a használatához, fáradtam. Kihasználva gyengülésemet egyszerre
támadtak. Aurám is gyengülni kezdett...
- Fáradok... nemsokára megszűnik a védőpajzs... nem tudom tovább fenntartani...- suttogtam Sébastiennenek.
Ő bólintott, hogy tudomásul vette. Úgy helyezkedett, hogy az erőm megszűntével élő pajzsom legyen...
- Eddig Te védtél, most én jövök - súgta vissza úgy, hogy támadóink ne hallhassák.
Újabb és újabb lángtőröket lőttem ki kezeimből, amíg bírtam energiával. A csúf keselyű - hogy ígérhettek oda
neki anyámék?! - föntről, a levegből próbált támadni, de a hátunk mögött lévő sziklák, és főleg a rajtuk növő
fák kusza sűrűje akadályozta. Így bosszúsan változott vissza elfogadhatóbb kinézetű alakjába, majd őrült dühvel
támadt rám. A Lord ezt megakadályozta, és öldöklő csata bontakozott ki kettőjük között. Tigrisem is visszaváltozott
emberi alakjába, és nyugodtan hárította kardjával a dühöngő démon csapásait.
Nekem szintén problémám akadt. Erőm fogytával visszanyertem emberi alakomat. A védőteret már nem tudtam
fenntartani. A másik démon ezt kihasználva támadásba lendült. Utolsó energiámat összeszedve újabb fajta
fegyveremet fedeztem fel: működtek méregkarmaim... de nem csak ellenfelembe juttatták a mérget, hanem leválni is
képesek voltak ujjaimról - vagyis kilőhettem őket, illetve közelharcban belemélyesztve az áldozatba - beletörtek,
vagyis még nagyobb kínokat okoztak, és még jobban csökkent számára a túlélés esélye.

Védekezésünk közben megéreztem bátyám jelenlétét... Közeledett.
Sébastienne ebben a pillanatban ugrott elém. Nem figyeltem Deathbirdre, csak a másikra. A keselyű kihasználta a
pillanatot... Kardja mélyen védelmezőm testébe vágott, aki lábamhoz dőlt.
Sikoltottam. Ezzel egyidőben rejtett tartalékaimat mozgósítva olyan méregkarom-és tűzzáport zúdítottam támadóimra,
aminek következtében az egyik démon megsemmisült, a keselyű pedig kissé meghátrált. De ez már erőm utolsó
fellobbanása volt, szinte ájultan zuhantam Sébastienne mellé. Még érzékeltem, hogy a bátyám közénk és Deathbird közé
veti magát, aztán jótékony sötétség ereszkedett rám...

Néha hangok jutottak el agyam rejtett zugaiba, de értelmüket nem fogtam fel. Homályos alakok mozogtak előttem, de
nem tudtam megnevezni, micsodák... A semmi határán lebegtem tehetetlenül. Nem éreztem, nem hallottam, nem láttam...
Majd megszületett bennem az Idő. Valamennyi eltelt ebben az állapotomban, aztán érezni kezdtem. Forróságot. Égető
tüzeket, izzó lávát, perzselő, napsütötte sivatagi homokdűnéket álmodtam. Mindez én voltam, a testem volt maga a tűz.
Kínja néha elviselhetetlen volt, ilyenkor valami különös zöld fény csillapította. Az Idő pedig csak telt. Végtelenül
lassan őrölte az örökkévalóság homokszemeit.
Majd a tűz lelohadt kissé, és én már nem lebegtem. Súlyomat visszanyerve zuhantam a feneketlen mélységek felé.
Az üresség felett végtelen fájdalom és fáradtság tört rám. Testem ólomsúlyúvá vált. Nem tudtam mozdulni. Újra hangokat
hallottam, de nem értettem azokat. Még is meg kell próbálnom!
Legalább nyisd ki a szemed, Alicia! (Az ki?! Ja, én...) Harcolj az életedért!- jutottak eszembe az imént hallott szavak,
amik most már értelmet nyertek.
Pilláim megrezdültek, majd nagy nehezen megemeltem szemhéjamat. Elviselhetetlen fény tört rám, de lassan megszoktam.
Többször kinyitottam a szemeimet, és becsuktam. Egyre könnyebb volt...

Két homályos alakot láttam az erős fényben... lassan tisztulni kezdett látásom, és felfogtam minden szó értelmét:
- Megmozdult! Életben marad! Kezd magához térni!
Felismertem a két alakot: Arestin és Sébastienne... elindultak szemeimből a könnyek, ahogy lassanként minden eszembe
jutott, ami történt. A fájdalom még mindig gyötörte testemet, égő ostorcsapásokként kínozva.
- Visszahoztad!-ölelte át bátyám barátja vállát, aki rettenetesen kimerülten ült ágyamon. A halállal való viaskodás
minden gyógyító energiáját elszívta.
- Vissza...- sóhajtotta a fehér tigris - de most pihennem kell... még nincs vége... meg kell gyógyulnia...- dőlt el
mellettem, és mély álomba merült.
- Hugi, jól vagy?- kérdezte bátyám halkan, amikor látta, hogy már teljesen magamhoz tértem.
- Voltam már jobban...- nyögtem ki nagy nehezen - hol vagyunk?
- Itthon, a szobádban. Mindjárt jön anyánk és apánk. Üzentem nekik, hogy magadhoz tértél.
- Hogy kerültünk haza? És hol van Deathbird? Sébastiennet majdnem megölte...
- És Téged is... még időben érkeztem. Nem kell tőle tartanod többé. Miután végeztem vele, hazahoztalak Benneteket.
A Lord elég hamar meggyógyult, hála a különlegesen erős gyógyítói képességének... Szerencsére Téged is sikerült
megmentenie.
- Engem?! Nem sérültem meg, csak rengeteg energiámat veszítettem el...
- Azt csak hiszed... Rosszabb állapotban voltál, mint Sébastienne.
- Mi?!
- Az oldaladon két mély vágás is van. Az egyikbe méreg került...és egy hétig eszméletlen voltál, nem volt biztos a
túlélésed...
- Óh... akkor ez fáj ennyire... mozdulni sem bírok...
- Maradj nyugton, akkor gyorsabban gyógyul. Sébastienne is itt lesz melletted.
- Arestin! Ugye, most már nem akarnak férjhez adni mindenáron?!
- Nem, ne félj ettől, kicsi hugim, tisztelt szüleinknek ez éppen elég lecke volt, jobban meg kellett volna nézniük,
kihez akarnak hozzáadni...már jönnek is.