- Kedvesem! Ne tedd ezt, hallod?! Azzal megölsz minket is... a bennem növekvő picinyke életet... a kettőnk gyermekét...
Nem tudtam elmondani Neked... mert nem volt rá alkalom... Szüksége van Rád!! és nekem is! Tarts ki, Sébastienne!
Mindhármunkért, és a testvéreink kedvéért!!!
Folytak a könnyeim. Végigcsorogtak arcomon, fényes patakokként utat mosva a rárakódott korom és vér foltjai között.
Erőt vettem magamon, és felálltam súlyosan sebesült férjem mellől, akiben alig pislákolt az élet. Szememben a gyűlölet lángja lobogott. Minden dühömet az ellen akartam fordítani, aki hatalommániájával mindennek az oka volt: Morodas ellen.
Odafordultam bátyámhoz, aki megrendülten állt mellettem. Most ért ide, mert feltartották- na, nem éppen sokáig... de szerelmemnek csak annyit tudott segíteni, némi energia átadásával, hogy kibírja még élve...
- Tudom, mit kell tennem. Ösztönösen. Elő kell hoznom a jóslat szerinti erőt.- mondtam neki elszántan.
- Alicia, kicsi húgom! Hárman kellünk hozzá. Sébastienne eszméletlen és alig él. Nem tud segíteni.
- Hárman vagyunk.- bólintottam, mire Arestin úgy nézett rám, mintha azt vizsgálná: megőrültem-e... azután villámcsapásként
érte a felismerés:
- Alicia... Te... - rémülten nézett rám mélybordó szemeivel - gyermeket vársz... és kijöttél harcolni?!
- Nem tehetttem mást... és igaz, alig egy-két hetes, de benne is megvan az erő, ami kell... Arestin! Tudod, hogy nagyon
szeretlek, és anyáékat is... Sébastiennet pedig mindennél jobban... Ezt mondd meg Nekik, ha valami történne... Lehet, hogy most feláldozom magunkat, de csak ez az egy lehetőségünk maradt... meg kell menteni a tartományt. Eddig mindig Ti védtetek engem. Most én következem! Ez a sorsom. Most pedig elmondom, mit kell csinálnunk. Nagyon erősen meg kell tartanod majd,
mert iszonyatos erejű energiát koncentrálok magamba. Persze a magadéból is adnod kell át nekem. Sébastienne-el könnyebb lett volna, de így sem lehetetlen. Szóval, tarts meg mozdulatlanul, mintha íjat tartanál... mert most én leszek a fegyver.
Rászabadítom Morodasra a Tűzvihart.

Arestin döbbenten nézett rám, de tekintete vörösen lángolt. Készen állt, hogy segítsen. Eddig aránylag csend volt körülöttünk, mert a csatázók sűrűje már eltávolodott. Viszont megéreztem egy semmihez nem hasonlítható fagyos ürességet...
Morodas közeledett. Bátyám is ugyanúgy érezte minden porcikájában. Kardom az oldalamon felfénylett.
- Fogj, Arestin!- suttogtam, mire bólintott, és magához szorított. Felszisszentem, mert a hátamon egy vágás húzódott...  ehh..most nem volt ezzel időm törődni. Éreztem, hogy gyűlik az energia... de még nem volt elég. Bátyámtól is kaptam. Még vártam.
Ellenségünk közelebb ért, és gúnyosan nézett végig rajtunk:
- No lám csak... a két testvér... Örökösök...- kacagott fel hátborzongatóan - nincs már mit örökölnötök!
Éreztem, hogy bátyám megremeg.
- Arestin, ne hallgass rá! Csak el akarja terelni a figyelmedet, hogy legyengítsen! Fél perce beszéltem apánkkal telepátia útján... a kastélyban minden rendben. Sikerült odaérniük, és a kis csapat támadót kiiktatni, akik a gyűrűnkből kitörtek. Stella is jól van.- súgtam neki. Sikerült megnyugtatnom.
- Most, bátyus!- figyelmeztettem, és egy bűvigét kezdtem mondani, amit soha nem hallottam előtte... de tudtam, hogy ezt kell mondanom:
" Pokol tüze, megidézlek!
Vidd magaddal őt is, kérlek!
Vidd magaddal, hadd szenvedjen,
örök tűzben, kínnal égjen,
gonoszságot láng emésszen!
Vidd Morodast - Vihar - innen!"

Alig hogy befejeztem, lángtenger borított be bennünket. Minket nem égetett, jó kardom, a Tűzpenge erőtere megvédett.
Külsőnk átalakult, vörös, furcsa ruha és páncél fedte testünket.
Morodas felé nyújtottam a karjaimat, és a körülöttünk tomboló lángok egy elképesztő tornádótölcsérré álltak össze, majd hihetetlen sebességgel indult meg a tűztölcsér a gonosz démon felé. Ő védőteret fejlesztett, azzal próbálta meg visszaszorítani a pokoli lángörvényt - felénk. Arestin koncentrált, és még átadott egy kis energiát. Egy darabig patthelyzetben voltunk, de
kisvártatva megéreztem gyermekem erejét is. A szívem alatt lüktető pici élet óriási energiákat birtokolt már most...
Morodas egy pillanatra megingott, ahogy felismerte a helyzetet. Ezt kihasználva még egy energiaimpulzust küldtem felé.
A rettenetes erő, ami elszabadult belőlem, egyre jobban lemerítette testem energiatartalékait. Már vészesen kevés életerőm maradt, de még valahogy talpon voltam.
A védőtér és a két tűzvihar találkozása elementáris volt. Olyan erejű robbanást okozott, mint amilyet egy tűzhányó produkálhat.
Minket a lökéshullám megtaszított. Amikor bátyám segítségével nagy nehezen felálltam, meglepetten néztem szét. Ahol a tűztölcsér végigfutott, mindent elemésztett. Csak a csupasz föld csontváza meredezett kormosan. Ezért kellett Arestinnek
megtartania...ha nem ellenségünk irányába tör az energiahullám, akkor minket, Sébastiennet és bajtársainkat is megölte volna.
Ahol az imént Morodas állt, most egy kráter tátongott. Fortyogó katlanába ekkor merült ellenségünk. Arca, mely eddig gúnyos, kaján vigyorgásban volt, most a rémült kíntól torzult. Elevenen égve süllyedt lassan a pokoli üstbe. Halálordítása végigszállt a környéken. Amint porrá vált, a lángok lenyugodtak, és a kráter fortyogása megszűnt. Erőtlenül rogytunk le bátyámmal, még mindig egymást ölelve.
- Megcsináltuk, hugi!- lihegte fülembe, aztán elterült... én pedig Sébastienne és a bátyám közé. Még volt annyi erőm, hogy szerelmem kezét megfogjam, de utána minden elsötétült előttem.

- Alicia! Hugi, kérlek, ne tedd ezt velem!- hallottam nagyon tompán, a sötétségen keresztül egy hangot. Arestin szólongatott kétségbeesetten.
- Lord Arestin! Kérem! Hagyja, ennek semmi értelme! Nincs már benne élet... Teljesen kimerítette az energiáit. - mondta egy általam ismeretlen férfihang. Majd elhalkultak a hangok, csend lett.
Csodálkozva éreztem, hogy szállok... lebegek, testetlenül, szabadon... egy világos folt felé tartottam. Amint odaértem, a fény elvakított. Csak egy sötét sziluettet láttam, aki megszólalt, valami földöntúli hangon:
- Lady Alicia, nincs még itt a Te időd... Még feladatod van a démonvilágban... Menj vissza!- nyújtotta ki a kezét, és ezzel a mozdulatával megint repülni kezdtem... madártávlatból láttam a csatateret, a halottakat, sebesülteket, és az épen
maradtakat... A kastélyt, szeretett otthonunkat... Megláttam bátyámat, aki magán kívül zokogott egy halott alak felett... milyen furcsa, hiszen teljesen rám hasonlít... az én vagyok... Sébastienne most tért magához, és ahogy meglátott ott feküdni,
elkeseredésében felordított, majd rám borult. Megint hallottam tompán, amit mondott:
- Neeem!- hördült fel ismét álmaim férfija. Már közelről hallottam, mert visszataláltam testembe... éreztem ismét... De mozdulni nem tudtam. Akaratom végső megfeszítésével a szemeimet próbáltam kinyitni, de csak apró rezdülésre tellett. A parányi életjel is elég volt szerelmemnek, hogy felfigyeljen.
- Él... - hallottam elcsukló, boldog hangját - vigyük be egy üres sátorba!
- Sébastienne, túl gyenge vagy! Nem tudsz gyógyítani.
- Arestin, ezt bízd rám... mi ketten egymást még ilyen állapotban is segíteni tudjuk... nagyon különleges képesség, és csak kettőnk között működik...
- Hallottam már ilyet... de senkit nem ismerek, aki erre képes lenne... nagyon ritka erőnek vagytok a birtokában...
Eközben óvatosan bevittek a sátorba, majd Sébastienne kiküldött mindenkit. Átölelt, miközben homlokát az enyémhez szorítva koncentrált, hogy a rejtett energiát megidézze.
Az eddigi sötétséget hamarosan jótékony, halványzöld derengés váltotta fel. A halál dermesztően fagyos leheletét elkergetve
jóleső meleggel árasztott el. Élveztem, és szívem alatt a gyermekünk is benne sütkérezett. Visszanyertük erőnket, amit  "homorú tükörként" felerősítve sugároztuk szerelmemre. Amint ő is feltöltődött, a gyógyító fény zöld derengése lassan
beleveszett a nappali fénybe. A sátorlapot az energiaátadás után Sébastienne félrekötötte, így a lenyugvó nap meleg vöröse végigcirógatott arcomon. Kinyitottam a szemeimet. Első pillantásom kedvesemre esett. Nem láttam mást, csak ezüstszőke haját, ahogy kibomolva, a nap által aranylóra színezve körénk borul... az arcát...a könnyáztatta, vértól pettyezett csodaszép arcát,
ahogy gyengéd szeretettel, aggódva figyel... zöld-arany szemeit, amelyek szerelemtől lángolnak...
Ahogy fölém hajolt, lágyan megcsókolt. Éreztem, hogy ereimben a vér gyorsabban áramlik, és eltölt az energia. Gyermekünket is éreztem. Nem történt semmi baja...
Csak öleltük és csókoltuk egymást, miközben beburkolt minket egy zöld-arany fényben villódzó aura... majd lassan szertefoszlott. Sébastienne szörnyű sebei kezdtek összehúzódni, és az én hátamon is a vágás... viszont még mindig eléggé gyengék voltunk. Démoni auránk alig létezett. Kimerültünk, és kábulatba estünk. Bátyám kissé jobb erőben leledzett, bár a csata őt is
megviselte. De mindnyájan éltünk.