Emily Summer, a 17 éves diáklány mindeddig azt gondolta magáról, hogy az élete unalmas és egyhangú. Bár voltak barátai, akikkel néha-néha szórakozni járt, alapjában véve ő egy amolyan otthonülő típusú lány volt. Már épp el is könyvelte magában, hogy neki semmi izgalmas dolgot sem tartogat a Sors, amikor is találkozott Noah-val, aki egy pillanat alatt fenekestül felforgatta az életét.
Noah ugyanis azzal a kijelentéssel lepte meg a mi Emily-nket, hogy ő egy szellem és a lány a Végrehajtója, akinek le kell zárnia a férfi életében félbe maradt teendőket. Nos, azok után, hogy Noah Emily szeme láttára átlépett a bezárt ajtón és még Lilien, Emily kishúga sem látta meg a férfit (pedig ott állt az orra előtt), Emily kénytelen volt elhinni, hogy szellemek márpedig igen is léteznek. Ezek után mit tehet? Vagy segít Noah-nak, vagy a férfi élete végéig kénytelen lesz kísérteni őt. Mivel ez utóbbi nem volna túl jó választás, ezért Emily elhatározta, hogy belemegy a „játékba”, amit a Sors ajánlott fel neki és megpróbál segíteni. Már csak, azt kellett kitalálnia, hogy hogyan...
Először is Emily-nek jobban meg kellett ismernie Noah-t, hogy mégis legyen valami elképzelése a rá váró feladatról. Még mindig nehezen hitte el, hogy egy szellemnek kell segítenie, de mit tehetett mást, így hát ő és Noah felvonultak a lány szobájába beszélgetni. (Mivel, csak Emily láthatta és hallhatta a férfit, ezért érdekes helyzet lett volna, ha bármelyik családtagja azt, látja, hogy ül a nappaliban, és magában beszél). Szóval ügyelnie kellett rá, hogy ő és Noah ne keltsenek feltűnést.
Emily fáradtan ült le az ágya szélére, miközben Noah a lány szobájának ablakához sétálva kinézett a ház előtt futó utcára.
- Szerintem, ha már én lettem a Végrehajtója, akkor meg kellene ismernünk egymást... - mondta Emily rövid hallgatás után.
- Én is így gondolom. - válaszolta kedvesen Noah. - De, kérlek, ha lehet, akkor tegeződjünk, elvégre, amikor meghaltam, csak 24 éves voltam. Te, pedig nem tűnsz annyira fiatalnak, hogy magázz.
- Nem rossz érzés kimondani? - kérdezte komoly arccal Emily.
- Mit?
- Hát, hogy... - habozott egy pillanatig a lány - meghaltál.
Noah arcán átfutott egy mosoly, miközben maga elé nézett.
- Tudod, az ember csak, akkor tudja igazán mérlegelni az életét és a tetteit, amikor meghal, és kívülről látja önmagát. Mondhatnám, hogy nem érdemeltem meg a halált ilyen fiatalon, kesereghetnék az örökkévalóságon át, hogy miért én, de az igazság az, hogy korántsem voltam olyan, jó ember élőként, hogy megérdemeljek egy második esélyt. - válaszolta csendesen Noah, majd ő is leült az ágyra és összekulcsolt kezekkel a térdeire támaszkodott. Emily eközben meglepetten hallgatott és Noah arcát fürkészte.
- Nincs hozzá közöm..., de mégis miért? - bukott ki a kérdés Emily-ből.
- Sok embert bántottam... Persze, nem fizikailag - tette hozzá gyorsan Noah, még mielőtt Emily rosszra gondolt volna - ...hanem lelkileg. Gőgös és lenéző voltam másokkal, ami abból eredt, hogy a családom nagyon gazdag, ezért számomra természetes volt, hogy a pénz hatalom és mivel nekem abból rengeteg jutott, korlátok nélkül tudtam élni. Senki és semmi iránt nem éreztem felelősséget. Úgy kezeltem másokat, mintha egyszerű tárgyak lennének, nem gondolva arra, hogy a ridegségemmel milyen fájdalmat okozhatok. Ezt, sosem fogom megbocsátani magamnak...
- Őszintén szólva nehéz elhinnem, hogy ilyen voltál... - válaszolta Emily. - Igaz, alig egy órája, hogy ismerlek.
- A halálom megváltoztatott. Ráébresztett, hogy mennyi mindent rosszul csináltam, és már tanultam a hibáimból. Ezért is kell a segítséged.
- De, mégis mit tehetnék? - kérdezte tanácstalanul Emily.
Noah erre benyúlt a zakója belső zsebébe és előhúzott néhány borítékot, majd Emily-re nézett.
- Amit kérni szeretnék tőled, az, az, hogy vidd el ezeket, a leveleket a rajtuk szereplő címzettekhez. Mivel nem léphetek kapcsolatba egyik személlyel sem, ezért így szeretném elmondani nekik, hogy sajnálom, amiért olyan rideg voltam velük.
- Értem, de mit fognak szólni az ismerőseid, ha váratlanul beállítok egy általad írt levéllel? - kérdezte Emily bizonytalanul.
- Tudom, hogy nincs jogom belekeverni ebbe téged, és hidd el, ha lenne más mód, akkor azt választanám. - mondta bűnbánóan Noah. - Szellemként képes vagyok hozzáérni a tárgyakhoz, de az emberekkel tilos kapcsolatot létesítenem. Csak is, rajtad keresztül kommunikálhatok a környezetemmel.
Emily, ezt hallva megsajnálta Noah-t, hiszen látszott a férfin, hogy más vágya sincs, minthogy jóvátegye, az élete során elkövettet hibákat. Vajon, ha Noah még időben bocsánatot kér a tetteiért, akkor is meghalt volna? Tűnődött ezen a lány. Nagyon érdekelte, hogy vajon mik lehettek a férfi halálának körülményei, de nagyfokú illetlenségnek tartotta, hogy csak úgy rákérdezzen.
- Rendben van. - válaszolta végül Emily. Noah hálásan pillantott a lányra.
- Köszönöm.
- De, mielőtt elindulnánk, ki kellene találnunk egy hihető magyarázatot, hogy miért, épp hozzám kerültek a leveleid. - állt fel Emily, majd csípőre tett kézzel elkezdte a plafont bámulni, hátha eszébe jut valami használható ötlet.
- Rokonom nem lehetsz, mivel arról a szüleim tudnának... - tűnődött Noah.
- A szüleidet is meglátogatjuk? - kérdezte Emily.
- Igen, mert nekik is van elszámolni valóm. De ne aggódj, kedves emberek... - mondta vidáman Noah.
- Nem...nem azért, csak meglepődtem. - mentegetőzött Emily. - De, mit is mondjunk majd... - törte a fejét Emily. - Mi volt a foglalkozásod? - talán Noah munkakörülményeiből adódik a megoldás, gondolta lány.
- Ingatlan beruházásokkal foglalkozó vállalatot vezettem. Szállodák, felhőkarcolók, kaszinók építtetése...
- Ilyen fiatalon, már vállalatvezető voltál? - döbbent meg Emily.
- Apám mellett gyorsan beletanultam az üzleti életbe. - válaszolta Noah.
- Azt hiszem támadt egy remek ötletem. - csillantak fel Emily szemei. - Mi lenne, ha a leveleket egy üzleti utad során, a repülőn felejtetted volna és én, mint légi utaskísérő, személyesen vinném el a címzettekhez, mivel „véletlenül” épp arra járok. Na, mit szólsz?
- Ez elég hihetően hangzik, mivel pont a múlt héten utaztam el. - bólintott Noah.
- Akkor eddig meg is volnánk... - válaszolta Emily. - Nos, mi is a szüleid címe?
Körülbelül egy órával később Emily már a város egyik legelitebb negyedének az utcáján sétált Noah-val és épp a férfi szüleinek háza felé tartott. Az utcák csendesek és átlagon felüli tisztaságúak voltak. A járda díszes kővel kirakott, a pázsit rendezett és a hatalmas, fényűző villák egymástól éppen megfelelő távolságra helyezkedtek el ahhoz, hogy lakóik ne láthassanak be egymás udvarába. Emily egyszer már járt ezen a környéken, de még most is elképesztette az, az arisztokratikusság, amit itt tapasztalt.
- Izgulsz? - kérdezte Noah.
- Nem, csak még új ez, az egész helyzet. - válaszolta Emily. Hitelesnek kellett lennie, ezért még otthon átöltözött, hogy nehogy iskolai egyen ruhája lebuktassa Noah családja előtt.. - De, gondolom, azért neked sem könnyű... - nézett Noah-ra.
- Az elején tényleg nem volt az, idővel viszont meg tanulod másképp látni a dolgokat, mint amik valójában. Az apró dolgok váratlanul felértékelődnek, míg a látszólag fontosak, érvényüket vesztik. - mondta Noah, majd jelezte Emily-nek, hogy közelednek. Noah családjának a háza semmiben sem különbözött a többi, vagyonokat érő villától. A ház maga hatalmas volt, és magas fal vette körül a területét. A ház és a díszes kapu között egy focipálya méretű előkert helyezkedett el, kocsifordulóval és egy pazar szökőkúttal, melyet gondosan ápolt pázsit vett körbe.
- Melletted maradok, hogy súgjak, ha esetleg segítségre lenne szükséged. - mondta bátorításul Noah, majd előre engedte Emily-t. A magas kovácsoltvas kapu mellet volt egy kisseb is, amihez kapucsengő tartozott. Emily megnyomta, majd várta a választ. Pillanatok múlva egy férfi hangja szólította meg.
- Igen, tessék, Thomson rezidencia...
- Jó napot! A nevem Emily Summer és egy levelet hoztam a Thomson házaspárnak. Beszélhetnék velük? - kérdezte Emily, miközben Noah élénken figyelte a fejleményeket.
- Sajnálom kisasszony, de ez pillanatnyilag családi okok miatt lehetetlen. - közölte a hang tulajdonosa.
- Mond, hogy a levél tőlem van. - mondta Noah Emily-nek.
- A levelet Noah Blake Thomson úr írta. - tett eleget a kérésnek Emily. - Át kellene adnom a szüleinek.
Erre a kapucsengő túloldalán lévő személy egy pillanatra elhallgatott.
- Egy perc türelmet kisasszony... - mondta végül, majd ismét csend lett.
- Ő Stenton volt, a szüleim komornyikja. - adta a magyarázatot Noah. - Gyerek koromban sokszor megvicceltem szegényt. - futott át egy halvány mosoly Noah arcán.
Ekkor kinyílt a kis kapu, majd a komornyik ismét beleszólt a kapucsengőbe.
- Fáradjon be...
Mire Emily felért a házhoz, addigra Stenton már a bejáratnál állt.
- Kérem, megmutatná a levelet? - kérte udvariasan Emily-t, amikor odaért. Miután a komornyik megbizonyosodott róla, hogy tényleg Noah kézírása van a borítékon, behívta a lányt.
A tágas előtér hátsó részében egy középkorú, elegáns nő állt. Arca sápadt és komor volt, amit még inkább kihangsúlyozott fekete kosztümje.
- Az anyám... - mondta csendesen Noah. Emily próbált természetesen viselkedni.
- Üdvözlöm. - köszönt méltóságteljesen Noah anyja. - Úgy tudom, hogy van önnél egy levél a fiamtól.
- Igen asszonyom. - válaszolta Emily.
- Kérem, árulja el, hogyan lehetséges ez, amikor a fiam 4 nappal ezelőtt meghalt? - kérdezte csendesen az asszony. Emily kissé meglepődött az új információ hallatán. Szóval Noah 4 napja halt meg
- Nos, öhm...úgy került hozzám a fia levele, hogy egy hete az üzleti útján kiesett az aktatáskájából a repülőn. Én voltam ott az egyik légi utas kísérő és gondoltam elhozom, mivel épp erre jártam. Sajnálom, amiért zavarom... - szabadkozott Emily.
- Semmi baj. - válaszolta az asszony, majd odasétált Emily elé.
- Anya... - sóhajtott Noah szomorúan. - Sajnálom, hogy szenvedned kell... (Persze ezeket, a szavakat csak, Emily hallhatta, akinek össze is szorult a szíve tőle.)
- Kedves öntől, hogy elhozta, bár nem igazán értem, hogy a fiam miért írt levelet nekem és az apjának, amikor fel is hívhatott volna minket. - tűnődött a nő, amikor Emily átadta neki a borítékot.
- Talán nem volt más módja, hogy elmondja önöknek, amit szeretett volna...
- Történt valami Meredis? - szólalt meg egy férfihang a helység túloldalából. Egy magas, őszes férfi jelent meg, fekete öltönyben. Arcvonásai szomorúak voltak, de most némi kíváncsiságot is tükröztek.
- Ő az apám... - mondta rögtön Noah Emily-nek, de közben nem vette le a szemét a férfiról.
- Semmi Jacob, csak ez a fiatal kisasszony volt olyan kedves és elhozta Noah nekünk címzett levelét, amit egy hete elhagyott a repülőn. - válaszolta Meredis.
- Egy levelet? - ment oda Noah apja is. Látszólag ő sem értette, hogy fia miért írt nekik.
- Sajnálom, hogy nem mondtam ki, mennyire szeretlek titeket... - mondta Noah. Emily erre hírtelen ránézett, de aztán gyorsan észbe kapott és visszafordult a házaspár felé.
- Akkor, nem is tartanám fel önöket tovább... Részvétem a fiúk miatt. - mondta Emily azzal készült távozni.
- Még egyszer köszönjük, hogy elhozta... - mondta Meredis. Emily már az ajtóban állt, Noah pedig mellette és szomorú tekintettel nézett a szüleire.
- Azt, mondta, hogy sajnálja, amiért nem mondta ki, hogy mennyire szereti önöket. - tette hozzá Emily. Noah meglepett arccal nézett a lányra, ahogy a házaspár is. - Viszlát! - köszönt el Emily kihasználva a pillanatnyi szótlanságot. Noah hálás mosollyal nézett a lány után, majd még egyszer szüleire pillantott.
- Vigyázzatok magatokra... - mondta a szüleinek, mintegy búcsúzóul, majd Emily-t követve kisétált a házból.
AJÁNLOM AZ OLDALT
