10. rész

Célok és eszközök

Emily és Peter olyan gyorsan mentek az egyetemhez, ahogy csak lehetett. Peter csikorogva fékezett le az épület előtt, ahol Sarah tanult. Emily kipattant az autóból és azonnal felsietett a lépcsősoron. Közben pedig előkapta telefonját és tárcsázni kezdte Sarah-t.

Sarah eközben az egyik üres tanteremben tartózkodott egy másik lány társaságában, aki gyilkos mosollyal az arcán nézett rá. A teremben székek, papírlapok és rajztáblák hevertek szanaszét.

- Hol van Julia és a többi szellem? - kérdezte Sarah feszülten. A lány, akinek testét megszállta a szökött lélek, csak még szélesebb mosolyra húzta száját a kérdés hallatán.

- Ők most a jól megérdemelt helyükön vannak, vagyis a szellemek börtönében. - válaszolta.

- Mi? - döbbent meg Sarah.

- Az a szellem, aki Végrehajtóknak segít, nem érdemel mást, mint az örök időkig tartó rabságot és kínszenvedést. Így határozott a vezetőnk. Mi, elítélt lelkek pedig örömmel segítünk begyűjteni őket és átvenni az élők világa feletti uralmat. - mondta elégedett hangon a lélek.

- Ennek az egésznek semmi értelme! - felelte zavartan Sarah. - Miért kell a szellemeknek az élők világa is? A szellemvilág számotokra sokkal jobb hely a létezésre, mint a mi világunk.

- Sokkal jobb? - fintorodott el a lány. - Amióta meghaltam, rabságban töltöttem a túlvilági életem egy sivár, színtelen, és rideg helyen. Amit megtudtam a szellemek világáról az annyi, hogy a Szellemtanács irányítja és ez a néhány lélek formálja a saját akarata alapján. Gondolj bele! Néhány szellem dönt arról, hogy milyen körülmények és szabályok szerint éljen több milliárd halott ember lelke. Mivel van nekik több joguk dönteni a sorsunkról, mint nekünk?

- Ez nem így működik! - mondott ellent Sarah. - Te és a többi szökött lélek azért kerültetek börtönbe a halálotok után, mert bűnt követtetek el az életetek során. Az-az ember, aki bűnösen hal meg, de halála percében nem tanúsít őszinte bűnbánatot, szellemként is ugyan olyan gonosz és veszélyes marad, mint életében. A Szellemtanács nem hagyhatta, hogy szabadon kóboroljatok a szellemek és az élők világa között. Az emberek pedig nem élhetnek békében irányítás nélkül. Akár élők vagyunk, akár szellemek vezetőknek lenniük kell, akik a lehető legjobb módon próbálják megteremteni a harmóniát és a békét mindenki számára.

- Milyen szép gondolatok... - gúnyolódott a szellem - kár, hogy engem nem tudsz meggyőzni velük! - suhintott kezével váratlanul, majd Sarah a falhoz vágódott és ájultan terült el a padlón. - Most pedig végzek veled...

Sarah telefonja, amit mindeddig a kezében szorongatott most gazdátlanul hevert a padlón és csörögni kezdett. Emily hívta, aki Peter-rel berontott az egyetem aulájába és kétségbeesett arccal forgott körbe, hogy merre is induljon a keresésére. Sarah felriadt a csengőhangra. Iszonyúan hasogatott a feje és érezte, hogy egy helyen vérzik is. Megpróbált a telefonjához nyúlni, de addigra a megszállt lány odaért és egyetlen dobbantással darabokra törte a mobilt. Sarah lassan felnézett támadójára, aki torkon ragadta és a levegőbe emelte. A Végrehajtó lány alig kapott levegőt. A szökött lélek sokkal erősebb volt. Már-már azt hitte itt a vég, amikor hirtelen egy szellem hátúról a testébe repült és abban a pillanatban kicsavarta a Sarah nyakát szorongató kezet. A szökött szellem felszisszent a fájdalomtól, ugyan akkor értetlenkedő tekintettel meredt az eddig tehetetlen Végrehajtóra.

- Nem hagyom, hogy bántsd ezt a lányt! - mondta a Sarah-ba költözött szellem azzal leütötte ellenfelét, aki eszméletlenül esett le a földre. Miután megbizonyosodott arról, hogy a szökött lélek ártalmatlan egy lépéssel távozott Sarah testéből, aki ezek után térdre rogyott, de magánál volt.

- Jól vagy? - kérdezte aggódó tekintettel az életét megmentő szellem.

Sarah néhány pillanatig meglepetten nézett rá, majd bólintott.

- Ne haragudj, hogy csak úgy birtokba vettem a tested, de másképp nem tudtalak megmenteni.

- Se... Semmi baj. Hálás vagyok neked. - válaszolta sajgó fejét fogva Sarah, majd jobban szemügyre vette megmentőjét. Az pedig egy gyönyörű, hosszú göndör hajú lány volt, aki földig érő, ruhát viselt és barátságosan mosolygott.

- Szerencse, hogy megláttam, amint vele küzdesz. - nézett a még mindig ájult szökött lélekre a lány. - Sajnos attól tartok, hogy sokkal több hasonló esetre lehet majd számítani az elkövetkező időkben. - mondta gondterhelten. - A nevem egyébként Christine.

- Én Sarah vagyok. - mutatkozott be a lány, majd próbált talpra állni.

- Te is egy Végrehajtó vagy, igaz? Gondolom a veled lévő szellemet ugyan úgy elkapták Selia csatlósai, mint a többiekét.

- Selia? Hát Ő áll az egész mögött? - képedt el Sarah.

- Igen. - bólintott komoran Christine. - Teljesen elment az esze. Először csak egyetlen szellemet akart elkapni, egy bizonyos Noah nevezetűt azt hiszem, de mostanra már az egész világot akarja.

- Noah-t mondtál? Ez biztos? - kapott a szón Sarah.

- Ismered talán?

- Igen és azt a lányt is, akivel együtt gyűjtötték be a szökött szellemeket. Szóval nem volt alaptalan Emily feltevése, miszerint szándékosan támadták meg őt a bűnös lelkek. - mondta a lány. - Igaz is... - kapta fel a fejét Sarah - Emily itt van az egyetemen és bizonyára engem keres. Meg kell találnom őt! - azzal Sarah elindult az ajtó felé.

- Segítek neked! - ajánlotta Christine.

Emily lélekszakadva rohant a folyosó egyik oldalán, míg Peter a másikon és sorra nyitottak be a termekbe, Sarah után kutatva. Már percek óta ment ez a hajsza, amikor is az egyik folyosón befordulva Emily szembe találta magát Sarah-val és a mellette lebegő Christine-nel.

- Sarah! - tört fel egy megkönnyebbül sóhaj Emily-ből, ám Christine láttán tekintete megfeszült.

- Emily, semmi baj. Ez a szellem megmentett. - mondta gyorsan Sarah. Emily ezután odasietett hozzá.

- Jól vagy? Megsérültél?

- Semmi komoly, járhattam volna rosszabbul is. - válaszolta Sarah. - Viszont megtudtam, hogy ki áll a védőszellemeink eltűnése mögött.