A repülőtéren állva végignéztem rajtuk. Régen hozzájuk tartoztam. Mikor is volt? Tán ezer éve… Emberek. Szánalmasok. És mégis, olyan boldognak látszanak.
Istenem, bár soha ne történt volna ez velem! Bár én is ember maradtam volna. Bár…
Nem! Nem rágódhatok ezen! Mi már egy másik világba tartozunk. Mégis, a szívem visszahúz.
- Jó napot, egy jegyet kérek Londonba! –láttam, ahogy a fiú felpillant, és elakad a lélegzete.
Szerettem ezt az érzést. Régen nem váltottam ki ilyen reakciót a férfiakból. Valóban jól néztem ki. Fekete szoknyám nagyon is sokat mutatott, fekete fölsőm pedig kihangsúlyozta a felsőtestem. Bár talán inkább kurvának néztem ki, mint úrilánynak. A hajamat egy fekete paróka alá rejtettem, hogy mégse legyek olyan feltűnő.
- Öööö igen kisasszony, máris! –dadogta aranyosan. –Ugye az első osztályra?
- Természetesen! –mosolyogtam vissza.
Jó érzés volt, hogy a hatalmamban tarthatom őt. Mégha csak egy ember is, de mégiscsak férfi. Majd megmutatom én Alexnek! Engem többé senki nem fog megalázni!
London csodálatos hely volt! Még sose láttam ilyen szépet. Miután megérkeztem, és szállást is találtam, elmentem felfedezni a várost. Természetesen most is a fekete parókámban.
- Túl sokan megnéznek! –gondoltam, immár bosszúsan. –Új álöltözékre van szükségem.
Tudtam, hogy Alex keresni fog! Nem hagyja annyiban az eltűnésemet. Na szép! Ő úgy gondolta, hogy tűnjek el a házukból, és ha kedve lesz hozzám, majd felkeres! Viktória is megmondta. Na azt lesheti, mikor leszek én a kurvája!
- De mivel elszöktem előle, biztos, hogy keresni fog. –morfondíroztam tovább.
A szívem minden egyes közös emlékbe belesajdult. Nem tudtam megállni, hogy ne gondoljak rá. És a szívem a bánattól egyre keményebb, és keményebb lett…
A következő úti cél Amerika, majd Írország lett. Azt hiszem London után nyomomat, vesztette. Egyre többször mentem vadászni. És élveztem! Igen, élveztem. Akkor semmi más nem járt a fejemben, csak a zsákmány megszerzése. Tipikus utcai vámpír lettem. És egyre jobban elvadultam.
Egyik este, épp a szokásos esti sétámra indultam, amikor valahonnan sikítást hallottam. Rohanni kezdtem abba az irányba. Nem tudom, mi hajtott, de rohantam. Pedig lehet, hogy csak egy másik társam fogyasztotta épp a vacsoráját. De valahogy éreztem, hogy nem így van.
Mikor odaértem, hirtelen ledermedtem. Egy zsákutcába voltam, és iszonyú látvány tárult a szemem elé.
Egy nagydarab, körülbelül 30 éves férfi birkózott, egy alig 13 éves kislánnyal. A férfi háttal állt nekem, így nem láthatott, de én viszont tökéletesen láttam a kislány arcán az iszonyatot, és rémületet. Nagyon szép gyerek volt, hosszú, vöröses hajjal, és nagy, kék szemekkel. Melyek most könnyben úsztak. Nem gondolkodtam, csak cselekedtem.
A kislány ahogy megpillantott, elkerekedtek a szemei. A francba, leesett a parókám! Szerencsére a férfi nem vett észre, mással volt elfoglalva. Épp a lányról tépte a ruhákat. Kezem az ajkamhoz emelve mutattam, hogy ne sikítson. Odaléptem, megfogtam a férfi nyakát, és elhajítottam. A szemközti falnak csapódott. Halottam amint nyekken, és törnek a csontjai. Sajnos rögtön meghalt, pedig megérdemelte volna, hogy szenvedjen még egy kicsit. Ez volt az első gondolatom.
A kislány felé fordultam, aki még mindig remegve állt.
- Menj haza kicsi! –simítottam meg az arcát. –Veszélyes ilyenkor errefelé.
Láttam, hogy a halott férfira emeli könnyes tekintetét.
- Ne félj, már senkit nem bánthat többé!
- Te angyal vagy? –nézett rám megint, azokkal a nyak kék szemeivel.
Keserűen felnevettem.
- Inkább ördög!
A kislány hálásan elmosolyodott, majd elindult. De még visszanézett.
- Köszönöm, ezüsthajú angyalom!
Mosolyogva néztem, amíg el nem tűnt. Mikor már messze járt, a halotthoz fordult. Letérdeltem mellé, és szívni kezdtem a vérét. Azt a mocskos, undorító vérét. Miután végeztem, és a szomjúság nem dübörgött már őrjítően az ereimbe, elsírtam magam.
- Embert öltem.
Menekültem. De mostmár magam elől. Azt hittem, ha a világ másik végére megyek, talán nem követ majd a lelkiismeret. Tudom, hogy jól tettem, hogy megmentettem a kislányt, de mégiscsak megöltem egy embert. Mégha az az ember, inkább állatnak mondható is. De az előző életemben soha nem tettem volna ilyet!
Japánba mentem. A gyönyörű, egzotikus Japánba.
Egyre rosszabbul néztem ki, a bőröm nyúzott volt, a ruháim szakadtak, és piszkosak. Már annak se éreztem szükségét, hogy szépen felöltözzek. Pedig hogy szerettem a szép ruhákat valamikor…
Legnagyobb meglepetésemre, mikor leszálltam a gépről egy magas, fekete öltönyös férfi várt a repülőtéren.
- Jó napot! Ön Alicia kisasszony? –kérdezte japánul.
Megijedtem. Talán Alex bukkant rám?
- Igen. –nyögtem ki.
(Alexnek köszönhetően elég sok nyelven beszéltem.)
- Kérem, kövessen! –mondta az idegen.
Inkább parancsnak hangzott, mintsem kérésnek. És én követtem. Egy elegáns fekete limuzinhoz mentünk. Udvariasan kinyitotta nekem a hátsó ülés ajtaját, és én beültem.
- Hová visz? –kérdeztem tőle, de mintha meg se halotta volna.
Ha Alexhez megyünk, akkor én megölöm. Többé nem fog szórakozni velem!
Sokáig autóztunk, valahova vidékre mentünk. Egy hatalmas, gyönyörű kertbe hajtottunk be, melynek közepén egy japán palota állt. Legalábbis akkora volt, mint egy palota. A sofőr leparkolt, és elindult a ház felé. Én meg követtem. De legnagyobb meglepetésemre nem Alex lépett ki az ajtón.
Egy csodaszép nő, hosszú, lilás-vöröses kimonóban. Kedvesen rám mosolygott. Körülbelül harminc évesnek tippeltem.
- Üdvözöllek Alicia, már vártalak!