Annyira hirtelen ért ajkai érintése, hogy levegőt is elfelejtettem venni. Csak néztem lehunyt szemeit, hallgattam a még mindig zuhogó esőt. Magam sem tudom mi vett rá, de remegve lecsuktam szemeim, és óvatosan visszacsókoltam. Olyan gyengéd, édes érzés volt. Meglephettem vele, mert egy pillanatra megdermedt, majd követelőzőbben csókolt, beleharapott alsó ajkamba. Miért érzem úgy, hogy ismerem őt? Ilyesfajta gondolatok jártak az agyamban.
Ám minden jónak vége szakad egyszer.
Messzebb hajolt tőlem, mélyen szemeimbe nézett. Talán valamit ki akart olvasni belőlük. A fegyver csöve még mindig torkomnál pihent, ujja pedig a ravaszon.
- Talán ismertelek. Talán tudom, ki vagy. Hová tartozol, honnan jöttél, milyen voltál. Talán hozzám tartozol. Tartoztál... - suttogta.
Hozzá tartoznék? Hozzá tartoztam volna?
- Még mindig nem tudom, ki vagyok...
- Emlékezz! - súgta, majd bőrkabátja alól kihalászott egy fegyvert.
A csöve hosszú, rajta rózsa minták futottak a markolatához, ahol két kék rózsa virágzott. A virágok alatt két cizellált szó csillogott: Blue Rose. Megfogta a csövét, és úgy nyújtotta oda.
- Miért...? - kérdeztem döbbenten.
- Talán még van esély arra, hogy visszatérj. Hogy visszatérj ahhoz az énedhez, aki meghalt, mikor beálltál Tieneblasnak. Van még esély arra, hogy minden olyan legyen, mint régen.
Megmarkoltam a fegyvert, és érdeklődve nézegettem. Vincent egy apró mosollyal nézett, majd felkapta fejét, mikor Nathan rohant ki a fák közül. A szőke felállt, és támadóállásba ugrott, a fekete pedig csak futott felé, eszelős tekintettel.
Vincent még utoljára rám nézett, majd elindult Nathan felé. Amikor egymás mellé értek, a szőke meg gyomrozta a feketét, aki a földre esett. Megállt, és szánakozóan nézte a másikat. Lövésre lendítette karját, mikor felsikítottam:
- Ne!
Hirtelen kapta oda fejét, mint ahogy a fekete is, majd egy ugrással eltűnt a fák között. Én feltápászkodva Nathanhoz siettem, akiből csak úgy ömlött a vér.
- Jól... vagy? - tettem fel az elég nyilvánvaló kérdést.
- Ha nem nézzük azt, hogy szitává lőttek, megvertek, és még meg is áztam, akkor köszi szépen, pompásan vagyok.. - nyöszörögte.
- Bocsi, tényleg hülye kérdés volt..
- Mit csinált veled? És honnan van az a fegyver? - kérdezte.
Az első kérdésre nem figyelve, a másodikra adtam magyarázatot.
- Ezt ő adta. Azt mondta, még van esélyem arra, hogy visszatérjek a régi önmagamhoz. Azt mondta ismert... - ...és hozzá tartoztam. Az utóbbit csak gondolatban tettem hozzá.
- Ch... És, emlékszel már valamire?
- Nem.
- Értem. Vissza kéne jutni a hadiszállásra...
- De hogyan? Járni se tudsz!
- Ez igaz.. - nyögte, majd megpróbált feltápászkodni, de csak azt érte el, hogy nekem dőlt. Én mellette ültem, ő pedig a mellkasomba fúrta fejét. Hirtelen úgy éreztem, az összes vér az arcomba szökik! Először lesmárolnak, aztán ölelgetnek!
Karjait nyakam köré fonva húzódott még közelebb hozzám. Éreztem teste melegét. Kezdtem elveszíteni a fonalat. Túl sok volt a miért, és túl kevés a válasz.
- Te hozzám tartozol... Nem ahhoz a nyamvadt szőkéhez... - súgta, mire én teljesen letaglóztam. Hangosan gondolkodtam volna? Vagy gondolatolvasó? Ám mielőtt bármit is kérdezhettem, vagy mondhattam volna, hangos recsegés hallatszott az erdőből. Mindketten odanéztünk. Fény közeledett felénk, motorzúgás.
Hamarosan megláttuk a terepjárót, ami meglepő módon nagyobb károk nélkül jutott át az erdő fáin. Nestor ugrott ki belőle, Killiannal együtt.
- Jól vagytok? - kérdezte a barna.
- Én igen. Ugyanezt Nathanról nem lehet elmondani... - közöltem a tényeket.
A két fiú felkaparta a feketét, és engem a kocsiba terelve indultak meg. Egész úton csend uralkodott, amit én törtem meg.
- Hogy találtatok ránk?
- Egy nyomkövetőt operáltunk a fülbevalódba.
- Mi?
- Ne haragudj, csak arra az esetre, ha valami baj történne... Mint most - magyarázta Killian.
Marha jó! Poloskát nem tettek rám?
Nathan hátul ült velem. Olyan megtört volt, ahogy vállamon pihentette fejét... Mintha elfelejtette volna felvenni hideg álarcát. Sajnáltam, és nem értettem. Mint ahogy Vincentet sem. Ellenség, vagy barát? Ki melyik oldalhoz tartozik? És én?


- Te jó ég, Nathan! - kiáltott fel Deidre, mikor leértünk a hadiszállásra.
- Mit csináltál, te idióta? - nézett Alice.
- Mit csináltam volna? Harcoltam... - morgolódott.
Rám néztek, hátha én tudom a választ. Sóhajtottam.
- Visszafele jöttünk, mikor észrevettük, hogy valaki követ. Vincent volt az. A rossz út miatt elzakóztunk, aztán Nathan eltűnt Vincenttel.
- Aztán a szőke otthagyott, és hirtelen visszament Cenához.
Cenának szólított?
- Mi történt? Ugye nem bántott? - kérdezte a vörös.
- Nem.. Ismer.. Tudja ki vagyok, honnan jöttem... Csak épp nem hajlandó elárulni. Azt mondta, nekem kell rájönnöm. De most akkor barát, vagy ellenség? - töprengtem.
- Talán mindkettő - szólalt meg hirtelen Nathan, majd felszisszent, mikor Deidre a sebeiben turkált.
- Bocsi - szabadkozott a szőke. - Több lyuk van rajtad, mint a szúnyoghálón!
- Micsoda hasonlatok...
Miközben ők ketten eszmecserét folytattak, addig én elgondolkoztam. Hihetek Vincentnek? Nem lehet, hogy csak hazudik? Csak csapdába akar csalni? Vigyáznom kéne... Nem szabadna minden esélyt megragadnom, hogy megismerjem a múltam. Talán emlékeznem kéne... De hogyan?
- Holnap este megtanítalak lőni - szólt nekem címezve a fekete.
- Rendben! - örültem meg.
Épp itt volt az ideje, hogy hasznos legyek.

Olyan nehezen telt el az este. Még hajnalban is Vincent és Nathan körül forogtak a gondolataim. Melyikben bízhatok meg teljesen? Melyikükhöz tartozom? Tartozom egyáltalán valamelyikükhöz is? Végül a másnap esti edzésre lelkiekben felkészültem, majd eltettem magam másnapra.
Furcsa álmot láttam. Álom volt egyáltalán? Vagy egy... emlék?

- Mi ez? - kérdezte az álombéli énem. Nem is akárkitől, egyenesen Vincenttől!
Egy kis házban álltunk, a konyhában. Fiatalabbnak nézett ki, bőre nem volt hulla sápadt, szemei egész emberiek voltak. Talán emberek voltunk még akkor?
A kérdésem feltétele után egy fegyvert forgattam meg kezemben. Azt a fegyvert, amit Vincent adott nekem az éjjel.
- A neve Blue Rose, mint ahogyan a csövén láthatod. Különleges fegyver, egy különleges személynek.. - mosolyodott el.
- De hát nem is tudom használni! - vetettem ellent neki.
- Majd megtanulod. Megtanítalak...
- Miért kell nekem fegyver?
- Hogy megvédd magad... Hogy bosszút állj...
- Igaz.. Egyre több vámpír tör be ember lakta területekre.
- Azt beszélik, két klán uralja az összes dögöt. Tieneblas és Nemorosa.
- Lassan az emberek lesznek kihalófélben, és majd cirkuszokban fognak mutogatni minket.
- Nem is olyan hülye ötlet. Akár még meg is valósulhat... - suttogta a fiatalabb szőke.

A kép megszakadt, kezdett halványodni, de azt még láttam, ahogy Vincent magához húz.

Esett az eső. Sok csuklyás alak közt álltam. Kezemben egy kard volt, vörös markolattal, vakító pengével. Red Queen - állt a penge markolathoz közeli végén.
A csoporttal szemben pár másik csuklyás egy alakot vett körül. Ütötték, rúgták. Láttam a vért, a fegyvereket. Láttam egy piros kabátot, és szőke hajzuhatagot.
A csuklyások megindultak, és magukkal sodortak. Meg akartam állni, visszafutni, de csak toltak maguk előtt.
- Centella! - hallottam egy kiáltást magam mögött.

Zihálva ültem fel. Próbáltam megkapaszkodni az álmomban látott képekben, de azok minduntalan kifolytak kezeim közül. Tudtam, hogy nem kezdetektől fogva vagyok vámpír. De miért, és hogyan lettem az? Vincenttel milyen kapcsolatban álltam? Kik voltak azok a csuklyások? Megint ezek az átkozott kérdések!
Kimásztam ágyamból, és az ablakhoz léptem. A megszokott sötétség fogadott. A hold olyan nagynak tetszett, felhők takarták el néha. Vajon milyen volt látni a napot? Mióta élek ebben az átkozott sötétségben?

Miután elegendő vért vettem magamhoz, elindultam megkeresni Nathant. Alice vitt le oda, ahol régebben a tömlöcök álltak. Most azonban egy lövés gyakorlására alkalmas hely, és gyakorló pálya várt. Nathan már ott állt. Némán oda adta a fegyverem, és beállított a céltábla elé. Mögém állt, teste az enyémhez simult. Kezeit az enyémen tartotta, és úgy suttogott a fülembe.
- Tartsd erősen. Ne hagyd, hogy remegjen a kezed! Összpontosíts! - meleg lehelete csiklandozta a nyakam. Bólintottam, majd miután elengedett lőttem. A golyó a körön kívül csapódott be.
- Ha hunyorítasz, talán jobban fog menni - szólt még mindig mögülem a fekete.
Hunyorítottam, ahogy mondta. A kép tényleg élesebb lett, ám még így sem sikerült a közepébe találni.
- A bal kezeddel tartsd a jobbat. Így támaszd meg! - megfogta bal kezem, és a fegyvert tartó jobb alá vezette. Bal tenyerem kinyitotta, és a fegyver aljához helyezte, majd összezárta ujjaim, biztos tartást adva a lövéshez. A helyzet most jobb volt, bár még mindig nem tökéletesnek mondható.
- Ne csukd be a szemed, miután lőttél!
- De olyan hangos, és ijesztő! - panaszkodtam.
- Ezt majd annak a vámpírnak mondd, akit meglőttél, de nem talált. Mielőtt lenyakaz, kérd meg rá, hogy adjon szünetet, amíg becsukod a szemed, meg kinyitod.
Én csak morogtam egy sort, majd megpróbáltam nyitva tartani a szemem lövés után.
Persze, ez nem volt olyan egyszerű, a szemeim automatikusan csukódtak le, s csak hosszú gyakorlás után tudtam nyitva tartani őket.
- Jól van, megy ez!
- Még mindig nem találtam a közepébe...
- Hidd el, elsőre ez is jó! - bíztatott Nathan.
Még mindig a hátam mögött állt, ahogy egész edzés alatt. Én felsőtestemmel hátrafordultam hozzá miközben beszéltünk. A csönd beálltakor hol szemeimet, hol ajkaimat fürkészte. Éreztem, ebből nem sülhet ki semmi jó, ezért gyorsan vissza akartam fordulni. Ám a fekete magához szorított.
Közelsége miatt szaporábban vettem a levegőt, szívem hevesen vert. Homlokon csókolt, mire én felemeltem a fejem. Azonnal birtokba vette ajkaim, csókjai vadak, túlfűtöttek voltak. Teljesen más érzés volt, mint amit Vincentnél éreztem. A szőke gyengéden, lágyan csókolt, a fekete viszont vadul, szenvedélyesen.
- Nathan! Végeztetek már? - kiabált kintről Alice.
Nathannal gyorsan elszakadtunk egymástól, és úgy vártuk a vöröst.
- Igen. Holnap folytatjuk - mondta nekem címezve, és rám se nézve elment.
Alice kezében egy kard pihent.
- Az mi? - kérdeztem.
- Ez lesz a te kardod. Ha épp nincs nálad a fegyvered, egy ideig ezzel is kihúzod.. Vagy akár az életed is megmentheti. Azt beszélik, egy ember lányé volt, aki harcolt a vámpírok ellen. Hatalmas erő lakozik benne, persze korántsem biztos, hogy igaz.
- Honnan van? - kérdeztem érdeklődve.
- Feketén szereztem Neronban még anno, mikor arrafele jártunk - mesélte, majd kihúzta a kardot vérvörös hüvelyéből.
A kard markolata vörös volt, pengéje hatalmas, a markolatnál vastag, onnan pedig vékonyodott. A markolatnál a pengén megcsillant valami szöveg: Red Queen.
Elhűlten néztem a kardot, amit álmomban tartottam a kezemben.. Én lennék az a lány, aki régen a vámpírok ellensége volt, s most egy vagyok közülük? Mi vett rá, hogy én is vérszívó legyek?
- Minden rendben? - csendült Alice aggódó hangja.
- Igen.. - nyögtem. - Semmi gond!
- Akkor kezdhetjük? - dobta oda a kardot, majd ő is elvett egyet.
- Ja!
Alice támadásba lendült. Könnyedén forgatta a kardot, és gyors volt. Alig bírtam kivédeni a csapásait, a pengék minduntalan összecsaptak. Néha egymásnak feszülve próbáltuk áttörni a másik védelmét. Szikrát vetettek a pengék, mikor egy erősebb ütésnél összecsaptak. Hamarosan földre kerültem, a vörös pedig fölém tornyosulva akart ledöfni. Ám ekkor megcsillant a pengén a Red Queen felirat, s én könnyedén hárítottam, felpattantam, és mögé kerültem.
- Úgy látom, kezdenek visszatérni az emlékeid...
- Igen. Azt hiszem..
- Látod? Tudsz te emlékezni, csak segíteni kell egy kicsit.. - mosolygott.
- Köszi!
- Nincs mit! - kacsintott. - Megyek, megnézem a többieket.
- Oké.
Én még álltam, és néztem a pengét. Mint egy tükör, olyan volt, a vörös markolat is tetszett. Leültem a fal mellé, és eltöprengve figyeltem a fényeket, miként táncolnak a fegyver élén...

- Ez a kard az apádé volt. Azt akarta, hogy ha meghal, te örököld.
- Én? De.. Én nem vagyok harcos!
- De még az lehetsz! Akár apád nyomdokaiba is léphetnél...
- Képes lennék rá?
- Igen! Hisz az ő vére csörgedezik ereidben...
- Igazad lehet. Megkeresem Vincentet, és edzünk!
- Várj!
- Igen?
- Vigyázz azzal a karddal! Hatalmas erőt rejt, s aki nem képes irányítani, azt elnyeli..
- Ne aggódj, apu lánya vagyok!
- Meghiszem azt...

- Cena! Cena! - kiabált valaki.
Kinyitottam szemeim, és Killian térdelt előttem.
- Hmm?
- Gyere! - ragadott karon, és felvonszolt a nappaliba.
- Végre elmondanátok, mi történt? - kérdezte Deidre.
- Most, hogy Cena is itt van, igen. Charles meghalt, káosz uralkodik a Tieneblas klánban!
- Meghalt? - csodálkozott Alice. - Baj van.. Akkor nem csak ott lesz káosz! Semleges vámpírok fogják támadni a klánt, na meg a Nemorosák.
- Igen. Nem tudom, meddig vagyunk itt biztonságban. Ráadásul Nestor megtudta, hogy Vincent Neronban járt, és valami fekete mágiás boltban vásárolgatott - ecsetelte Nathan.
- Mi lesz most? - kérdezte Killian.
- Várunk - adta meg az egyszerű választ a fekete.
- Na álljunk meg egy szóra! - kezdtem. - Hogy halhat meg egy vámpír? Hiszen a vámpírok halhatatlanok, nem?
- Emlékszel, mikor meséltem, hogy más vámpírok vérét inni kedvező, de hosszú távon káros?
- Igen.
- Mint kiderült, főként Deidre kutatásaiból, más vérszívók vére öregíti a vámpír sejteket. Egyszerűbben fogalmazva a vámpír vér nem tesz halhatatlanná, pont az ellenkezőjét teszi: halandóvá tesz.
- Milyen titkokat rejt még előttem ez a világ? - kérdeztem ironizálva.
- Sötéteket... Sötéteket... - suttogta Nathan.
Azóta, nem nézett a szemembe, hogy lent elváltunk.

Mi ez az egész? A fegyver, amit Vincenttől kaptam emberéletemben, a kard, amit... apámtól örököltem? Mi volt az a látomás egyáltalán? Milyen ereje van annak a fegyvernek? Talán valami más is van a háttérben, mint démonok, és vámpírok...

Hajnaltájban, mikor a többiek lent készítettek haditerveket, és megtaláltam a könyvtárat. Poros volt, tele ősrégi könyvekkel. Fél órán át sétálgattam a polcok közt, mikor egy érdekesnek látszó könyvet emeltem le az egyik polcról. Piros bőrkötése, és a rajta álló fekete betűs szöveg teljesen elbűvölt.
- Démoni Mesék... - suttogtam a címet.
Azt gondoltam, valami rémtörténetes kis könyvecske. Voltak benne ábrák, rajzok, szimbólumok. Érdekesnek tűnt, ezért az egyik ablakhoz közeli asztalhoz ültem vele. Lapozgattam, majd megálltam egy képnél. Két fegyvert ábrázolt.
- Ebony, és Ivory.. - olvastam hangosan a neveket.
Olyan ismerősnek tűntek. Nem sokára rádöbbenten, honnan...

Blue Rose

Red Queen

Ebony & Ivory