Egy lány fut az erdőben, egy ismeretlen sötét téli erdőben.


Talpa alatt csak úgy ropog a hó.


Valakik üldözik, jönnek mögötte.


Egy házhoz ér, nem gondolkodik, csak feltépi a kilincset és bevágja maga mögött az ajtót.


Sötét van.


Fényt lát egy nagyon hosszú lépcső tetején, nem tudja miért, de elindul felé.
Felér a lépcsőn, egy ajtó van vele szemben, onnan jött a lent látott fény, sikítás hallatszik bentről, nem az a mindjárt végem van és még utolsó félelmem megnyilvánulása képpen, hanem mintha valaki éppen szülne. A keze mintha magától mozogna, benyit. Egy szoba, benne egy ágy és rajta egy nő, aki elég kimerültnek látszik. És egy férfi, aki boldogan mosolyog minden bizonnyal feleségére és egy kislepedőbe csomagolt valamit szorongat. A lány odasétál mellé, de mintha észre sem vennék. Még közelebb megy és a kis batyu fölé hajolva megpillantja a kis csomag tartalmát. Onnan egy kislány kémleli gyönyörű nagy barna szemeivel az újonnan megismerhetővé vált világot maga körül. De ekkor az idillikus pillanatot egy hirtelen betörő úgy 15 éves fiú töri meg.
- Itt vannak - mondja a fiú.
- Fogd! - mondta az apa, és minden bizonnyal a fia kezébe adta a gyermeket. - Ő az egyetlen reményünk. Vigyázz rá!
Ám ekkor csörömpölés és hátborzongató üvöltés hallatszott lentről.
- Lilit, legyen Lilit a neve - mondta a nő, majd már a lépcsőről lehetett hallani a hangokat. A kislány hangosan felsír és hirtelen mind a ketten eltűntek, mintha sohasem lettek volna ott. És az a lány, aki eddig csöndben és ledöbbenve figyelte az eseményeket ő is eltűnt és a következő, ami a szeme elé tárult, az az, hogy az előbbi kisgyerek párosítás áll mellette egy ismeretlen, számára valahogy mégis túlismerős helyen. Szerette volna azzal nyugtatni magát, hogy semmi baja nem lett a végén a házaspárnak, de a szíve mélyén tudta, tudta, hogy meghaltak. Aztán a fiúra pillant, látja, hogy valamit nagyon néz. Egy nagy épületet, ami hatalmas betűkkel hirdeti: ÁRVAHÁZ!




Vörös a rúzsom, tüzes a húsom, dagad az ajkamban a kollagén...



PUFFFFF!



Tovatűnik az álom, látom más vagy talán emlék... Fogalmam nincs, minek nevezhetném. Lassan kinyitom a szemem, és álmosan tekintek körbe.
Elég vicces látvány tárul a szemem elé, szokatlanul hangosan kitör belőlem a nevetés...
Szobatársam, aki a felettem lévő ágyon aludt éppen a földről próbálja felvakarni magát... kevés sikerrel. Közben a zene, ami ébresztéséért volt felelős, még mindig szól.
- Hát te meg mit csinálsz a földön? Elvesztettél valamit? - próbálom visszafojtani fel-feltörő nevetésemet.
- Ha-ha nagyon vicces - kezdi durcásan, mire én csak egy mosollyal válaszolok. Majd leszállok az ágyamról és Nadint megkerülve elindulok, hogy elfoglaljam a fürdőszobát.
- Nem segítenél?
- Ahogy mondod...
- Kösz a semmit!! - nyöszörögi ingerülten.
- Tudod, rám mindig számíthatsz - mondom mosolyogva, majd bementem a füribe.


Nadin volt a szobatársam és egyben az én személyes ébresztőm is, meg kell vallanom, jó szolgálatot tett.


Beállok a zuhany alá és jóleső meleg vízzel, kényeztetem testem, hajam.


A nevem Lilit, simán Lilit. Egy árvaházban lakom, a szüleimről semmit nem tudok, olyan pár napos lehettem, mikor ide kerültem. Nem tudom. Ahogy azt sem, hogy miért dobtak el maguktól a szüleim. Bár több esetet hallva vannak ötleteim. 14 éves vagyok, és ha minden sikerül, akkor hamarosan adoptálnak. De ha nem, akkor egy rképességeimtől függően" kijelölt gimnáziumba fogok járni, és ha minden jól megy, legkorábban 17 évesen pattanhatok meg onnan, ahol épp vagyok. De úgy hiszem, és nem ok nélkül, hogy a második variáció lesz a reálisabb, mivel a felvételin már túl vagyok és a nyári szünet mától kezdődött. Ilyenkor még senki sincs tudatában azzal, hogy mi fog történni vele, ez véglegesen csak szeptember előtt fog eldőlni olyan két héttel. Ugyanis az iskolát még nyár elején kiválasztjuk, és ha nyáron valami oknál fogva épp téged adoptálnak, és más terveik vannak veled, akkor a jövőről elgondolt terveid egy csapásra megszűnnek, vagy jobb esetben csak annyiban, hogy nem az árvaházból kell bejárnod. De ez engem nem nagyon izgat, igazság szerint jobban örülnék annak, ha nem adoptálnának, mert minél előbb meg akarok innen pattanni.



Mindenki szerint szép barna hajam van, amiben itt-ott szőkésebb csíkok vannak, máshol már szinte feketék, de nem festetem, enyhén hullámos, és magától szereti állítgatni magát. Ezt úgy értem, hogy ha akar, akkor mintha órákat szárítottam volna befelé, úgy áll. Néha elég idegesítő, de azért szeretem. Szemem világosabb és sötétbarna keveréke. Az alakomról annyit, hogy úgy jó, ahogy van, nekem megfelel.


Nem vagyok annyira átlagos, mint amilyennek első látásra tűnök. Lehet, hülyén fog hangzani, de minden eddig történt eseményre tisztán emlékszem, még a születésemre is... azaz csak félig meddig. És mindent nagyon gyorsan első hallás után már megjegyzek. És néha látom a jövőt. De erről legtöbbször nem tudom, hogy mi, sokszor csak egy álom. Van két sötét titkom. Az elsőről nem beszélek senkinek. A másodikról sem. De a lényeg, hogy megöltem egy embert!



Kicammogok a fürdőből. A szoba most már üres. Úgy látszik Nad elment, hogy pótolja készleteit a reggelije elfogyasztásával. Felveszek egy egyszerű vörös pántos toppot, ami engedi, hogy kilátszódjon a köldököm, majd egy sima fekete combközépig érő szoknyát. Az a jó ebben az árvaházban hogy az állam támogatása miatt minden gyerek kap egy bankszámlát, amire mindig raknak egy kis pénzt, és ha az ember elég türelmes (vagy csak egyszerűen régóta van ott), elég szép összeg tud összegyűlni. A ruhák többségét használtan kapjuk, de valljuk be nincs panaszkodásra (annyi) okunk.


Lemegyek a nagyterembe, ahol reggeliző tömegek fogadnak félig üres tányérokkal, és mindenki vidáman beszélget, mintha csak valami nyaraláson lennének. Az árvaházban olyan 80-100 gyerek szokott általában lenni. Plusz a személyzet, a tanárok és persze az igazgató. Gondolom érthető, hogy az összegek miért változnak olyan gyakran.
Egyszerű kis szendviccsel nyitom a napot. Kifli, sonka, sajt, majonéz, saláta. Imádom. A legtöbben azt mondják, fuj, de ez van. Valaki sietős léptekkel rongyol be a nagyterembe. Szinte mindenki felfigyel rá. Fel sem kell néznem, tudom, hogy ki lehet az. Kerol az igazgatónő jobb keze. Állandóan őt küldi, mindenhova, ha hivatni akar valakit (nem a bemondót használja, mert azzal felkeltené a kisebbeket, és akkor elszabadul a pokol... csak vicc volt, de azért mellőzi az ilyen dolgokat). Fel se kell néznem, hogy tudjam... felém tart. Van még annyi időm, hogy számot vegyek eddig elkövettet csínyeimen (amiért még nem kaptam alapos fejmosást). Elgondolkodom, de az utóbbi időben a vizsgák miatt nem tudtam semmit se csinálni rendesen. Nem nagy dolgok és persze senkihez nincs közük. Mármint esetemben órákról való lógások, az árvaházból másik városba szökni koncertekre... meg ehhez hasonlók. Semmi extra.
Megáll mellettem. Felnézek rá, mire ő csak annyit mond: - Az igazgató hivat.


Én már rutinosan felállok, arcomon semmi érzelem nem tükröződik. A teremben feszült csend, mintha csak belelátnék egyesek fejébe. Az egyik azt gondolja rosszallón rVajon mit csinált már megint?", míg a másik rEz az ember aztán tud élni". És ehhez hasonlók. És legtöbbször meg is osztják velem véleményük, de engem különösebben nem szokott érdekelni. Pedig most tuti nem csináltam semmit...