Valahányszor egy kisgyermek azt mondja: "Nem hiszek a tündérekben", egy kis tündér valahol holtan esik össze.

A kicsi lány szállt a széllel. Imádta a tavaszt, ilyenkor a természet újjá éled, a madarak gyönyörűen trilláznak a fákon, a virágok illatoznak és az egész világba élet, béke költözik. Mindig úgy tartotta, hogy ilyenkor a legszebb élni.

Az emberek által nem háborgatott területen lakott, mélyen az erdőben, ahol minden vadállatnak jutott menedék a vihar vagy a vadászok elől. A tündérke kedvenc szórakozása volt, hogy hanyatt feküdt a levegőben, hogy repítse el őt a szél messzire, meseszép tájakra. Most is ezt játszotta. A szél felkapta törékeny kis testét és dobálta, simogatta, játszott vele, megpróbálta a legszebb virág mellé, a legmelegebb napos foltra lerakni a zöld ruhás, barna hajú kis teremtményt.

Egy kis póni poroszkált a réten, a szél felé repítette a lányt és lerakta a hátára. Ő pedig kacagott, jóízűen, vidáman, úgy, ahogy kisgyermekek tudnak, szabadon, következmények nélkül. Nevetése betöltötte a kis rétet, a madarak éneke vidámabbá vált, nevettek ők is a kis tündérrel.

Egyszer csak egy halk harangszó ütötte meg a lány fülét, lágy és finom, szinte az angyalok csengettyűjéhez hasonló, alig hallható, szent hang. A boldog nevetés elhalt a réten, a póni szomorúan hajtotta le a fejét, a madarak panaszos dalba kezdtek. A gyönyörű, fiatal tündérlány lassan, kecsesen hanyatlott le a hozzá képest erős lónak tűnő póni hátáról. Arcán meglepettség és egy lágy mosoly látszott, pár pillanattal ezelőtti jókedve utolsó szikrája.

A fekete köpenyes férfi a mező szélén leeresztette a harangocskát tartó kezét, szemében végtelen fájdalom látszott. Odament a lányhoz, karjaiba vette a könnyű testet és az ég felé emelte. A következő pillanatban hófehér rózsaszirmokat kapott fel tenyeréből a szél, és vitte, vitte az utolsó tündért, utolsó, legszebb útjára.