Rímtelen Wilde-ciklus
Sandman 2008.11.08. 20:57
XI.
Wilde elé álltam, de neki háttal, összefontam két karom, és fenyegetően néztem. Fenyegetőbben, mint amennyire gondoltuk volna.
Elhatároztam, megvédem, mert ez így helyes. Vagy, mert önző mód ragaszkodom hozzá vagy, mert ennek így kell lennie, mert létem és lényem mélyéről ő volt az egyetlen, aki visszahozhatott.
Eszembe jutott ugyan, hogy ez talán kissé túlzás, mintha kisajátítanám, mintha mint territóriumot, védelmezném… De az önzés, az ismeretlenül való szeretet és hála túlnőtte magát a logikán, a történet túlnőtte magát azon, hogy tartózkodjon a túlzott szubjektivitástól.
Wilde halkan kacagott a hátam mögött, én meg elszégyelltem magam.
Gondolom, életében ő volt az az ember, aki sokat látott az efféle hisztiből. (Csak gondoljunk Bosie és Ross esetére… akiken szintígy mosolyogtam.)
(Én hülye...)
XII.
Oscar Wilde nem volt úgy Isten igazán (Isten igazában) hívő.
Én nem vagyok sem katolikus, és más, az egy Istent hirdető felekezethez sem tartozom.
Arányaiban kevés a hasonlóság köztünk (mármint Wilde és énköztem), ez mégis egy olyan közös pont, amely nekem jóleső, vagy, hogy úgy mondjam, praktikus.
Wilde eddig még egyszer sem próbálta elhitetni velem, hogy mindennek forrása egy hit, vagy egy ember (legyen az akár a Megváltó).
Wilde eddig még egyszer sem mutatott rá arra, hogy egyetlen út létezik, s jóllehet, ő is változott (magához és a világhoz mérten is), nem kísérelte meg a térítésem.
Wilde, amikor egy Jézusról szóló írásra kéne reflektálnom, egyetértő hallgatásba burkolózik, majd hasonló bizonytalansággal, mint én, átérzi a művet (ámbár hamar képes a kritikára).
Noha Istennek szerencsés a helyzete, mert őt mindenki érti, Jézus kevésbé kiváltságos, mert bár egy sokak által vallott nézet szerves része, ő valami formán mindvégig érthetetlen marad.
Jézus, aki paradoxon mindazoknak, akik nem hívők.
Jézus, akit saját korában nem toleráltak.
Jézus, aki mártírrá lett.
Jézus, aki minden falu központján égre emelet tekintettel, vérezve, töviskoszorúsan, szelíden lóg a kereszten.
Jézus, aki mindmáig ikon.
Jézus ott függ Wilde szekrényének ajtaján.
Nem az Isten, az arctalan.
Jézus, akit nem érthetek.
XIII.
Oscar Wilde magas, termetes ember volt, ehhez mérten a keze is nagy volt, ökölként még inkább fenyegető.
Volt, hogy feldühítettek, akkor Wilde egyszerűen mellém lépett, és kihúzta görcsbe szorult kezem a zsebemből. Ha elég nagy volt a zsebem, még időben ki tudtam nyújtani az ujjaim. Wilde azt mondta, tegyem ettől függővé az ütést: a zseb mérete, és a kéz kiheztartozása döntsön helyettem.
Ha Wilde volt mellettem, ütöttem.
XIV.
Ülünk egy padon, Wilde és én, előttünk két idős hölgy beszélget.
Egyikük harsányan kacag, össze nem illő, régi ruhadarabokat hord. Azt meséli, ez fiatalasszonyként volt rá jó utoljára (Gondolkodás nélkül elhisszük.). A haját sem hordta így egészen régóta, ezüstszürke, ritka tincsei a hátára omlanak, természetellenesen, görcsösen (kontyban talán előnyösebb volna). Festeni sem szokta magát (hiányoljuk is a rutint). Leginkább nőimitátornak tűnik, önmaga karikatúrájának, ahogy szépségét akarja feleleveníteni, így válva egy torz rémképpé, olyasvalakivé, akit egy hajdan szép nő láthatott, mint lidércnyomást.
- Szerinted szépnek érzi magát? Most boldog lehet? – kérdezem Wilde-ot, aki megigézve bámulja a jelenséget, ám arcán nyoma sincs a gyönyörűségnek, inkább elkeseredett undornak. Nemleg ingatja a fejét, azt feleli, most utálja magát csak igazán.
Wilde sosem öregedett meg annyira, én pedig még szinte gyerek vagyok, tehát joggal szörnyedünk el, mikor a néni kacérnak szánt mozdulattal húzza fel visszeres lábán a szoknyát.
Egyforma arckifejezéssel hőkölünk hátra, Wilde és én. Mint mindig, most is ő reagál hamarabb, felpattan, és hihetetlen intenzitással kezd beszélni, rögtönzött előadása témája az esztéticizmus, a szépség filozófiája.
Általános felháborodást kelt, és megkergetik ugyan, de megéri.
Láthatom Oscar Wilde-ot futni.
XV.
Wilde eszik, én pedig a tányéromra meredek.
A polipnak három szíve van, nyolc karja.
Az embernek egyetlen szíve, és csupán két karja.
Egy polipnak három szívét törhetik össze, egy polip háromszor hajthatja magát halálra.
Egy embernek egyetlen szívét egyetlenegyszer tehetik tönkre.
Egy polip nyolc karjával négyszer annyit érint, és négyszer úgy ölel, négyszer úgy üt.
Egy ember két kezéből is csak egy a jó, az ügyes, és a két karjával sem ölel mindig úgy, hogy az egy szíve benne van a gesztusban.
Wilde kiveszi a kezemből a tollat, és áthúzza az írottak, azt mondja, ez már végképp nem művészet, ugyan már, hiszen egy polipról írok! A polipot egyem, ne számoljam a részeit, és végképp ne írjak róla.
|