Akkor már több mint három hete minden este megjelent a kocsmában. Inga is, én is kedvtelve legeltettük rajta a szemünket: daliás, izmos termet, hosszú, vörösszőke haj... Ha háborút indított a király, elsők között jelentkezett. Sok országot-világot bejárt; sok csatában megfordult, sok fej hullott a porba; hatalmas kardjának csapásai alatt. Bár egy egyszerű kovács fiaként látta meg a napvilágot, a szomszéd faluban, de kalandozásai során mégis nevet-rangot szerzett magának. Aztán, mikor a huszonhatodik esztendejét számlálta; - egyszerre felhagyott a hadakozással. Épített egy házat Asker - a mi falunk - szélén, közel az erdőhöz; és verseket, saga-kat fabrikált. Ekkor már elhagyta a nevet, melyet apjától kapott, s mindenki csak úgy ismerte: Nagar. A régiek ezért felfuvalkodottnak is tartották - egy isten nevét felvenni! A fiatal leányok bomlottak érte; a kikapós szépasszonyok, pedig mind az ágyukba kívánták volna. Nagar pedig nem vetette meg a nőket, jó költőhöz-harcoshoz méltón. Minden éjszaka más ágyába feküdt; és minden leányt meg akart kapni, aki csak megtetszett neki. Bár nem volt egy trubadúri alkat; nem szép szavakkal és virággal hódított: mégis minden lány a lába előtt hevert.

S ez a rendkívüli férfi volt állandó vendége apám kocsmájának, most már három álló hete. Inga, aki az asztalok körül járt körbe; állandóan tette-vette magát, ha az ő asztalához közeledett. De Nagar ügyet se vetett rá soha. Én a pult mögött álltam. Csapoltam a söritalt; főztem a szarvashúst, sütöttem a tojást, ahogy a kedves vendégek parancsolták. Mindig égett a kezem alatt a munka; sose néztem fel, szinte egy pillanatra sem. Nem volt nekem arra időm, hogy a vendégeket nézegessem...
Inga viszont napról-napra durcásabban jött oda a pulthoz, hogy kivigye a rendelést.
- Ez a Nagar, egyfolytában csak téged bámul, Frida! - duzzogott - bármit teszek, oda se figyel rám... Csak te érdekled.
Legyintettem.
- Na és?
- Na és?! De Frida...! - szólt rám az idősebb nővér fensőbbségével - hiszen én vagyok az öregebb, az elsőszülött leány... Nekem kell előbb férjhez mennem...
Nevetni kezdtem.
- Pont Nagar-hoz mennél?! Inga, ez egy megátalkodott szoknyavadász! Minden nő kell neki, de csak egy éjjelre.
- Na és? Eddigre már kitombolhatta magát... Idestova harminc esztendős lesz. Férfiaknál a legszebb kor. Ideje lenne megházasodnia, nem?
Vállat vontam, s végignéztem Ingán. Szálfaegyenes derekú, telt keblű és csípőjű leány volt, szép búzaszőke hajjal, mely két dús fonatban hullott a vállára. Indigókék szemeinek pillantásától megvadultak a legszelídebb legények is. Számos kérője volt már, ám ő mindegyiket kikosarazta. Furcsálltam, hogy éppen a különc Nagar tetszett meg neki ennyire. Ingához mérve; én inkább alacsony voltam; vékony, afféle "egyszálbélű fehérnép", ahogy apám szokta volt mondogatni. Hajam sötétebb, mint a sötét éjszaka, ha nem süt a Hold. Szemeim démoni zöldek; és ha haragszom, szikrák pattognak bennük. Inga a huszadik nyarát érte meg éppen; én pedig még csak tizennyolc esztendőt számláltam ekkor.
Már tizenöt esztendősen érdekelni kezdtek a férfiak, anyám határozott tiltása ellenére. De a falubeli legények féltek tőlem; boszorkánynak véltek és kerültek. Nehezemre esett hát elhinni, hogy egy javakorabeli férfi érdeklődhet utánam... Tehát leintettem Ingát, és a pultra helyezett tálcájára raktam két sörös kupát és egy tányér sült szalonnát tojással.
- Inga, fejezd be ezt a hiábavaló locsogást, és inkább vidd ki ezt Björnsson mesternek és a segédének! - vágtam el a további fecsegés fonalát.
Ám még aznap este kiderült, hogy Ingának volt igaza.
Ősz volt már, lassan vége a munkáknak a földeken; így hát nemcsak napközt, hanem este is egyre több falubeli tért be a kocsmába, hogy megigyék egy kupa sört és megbeszélje a napi híreket. De akkor este valahogy mindenki otthon maradt; ugyanis igen kevesen voltak. Nem lézengett az ivóban egy-két betévedt, fáradt vándornál egyéb; s ezek is csendesen üldögéltek, beleburkolózva köpenyükbe, s hallgatagon eddegéltek-iddogáltak.
Aztán - már a Hold is feljött ekkorra - újfent nyílt az ajtó és belépett Nagar. Inga felsikkantott; s megigazítva kötényét elébe sietett és leültette egy asztalhoz. Éppen a pulttal szemben... Elfintorítottam az orromat, s gondolatban jól képen vágtam Ingát. Aztán elfordultam az ajtótól, s csináltam tovább a dolgomat. Észre se vettem, hogy szinte kiürült az ivó. Elgondolkodva törölgettem a pult tetejét; amikor megéreztem a hátam mögött Nagar-t. Csak ő lehetett az, minden ízemben ezt éreztem. Hátamnak egy kemény, izmos férfitest préselődött; arcomat csiklandozta vastag szálú hajának érintése. Hallottam gyorsuló légvételét, és éreztem heves szívdobbanásait. Karja a derekamra kulcsolódott; s míg szorosabban fogott magához, rekedtes hangon susogott a fülembe...
- Még százszorta olyan gyönyörű vagy, mint ahogy beszélik, kis boszorka... Nap, nap után csak miattad térek be ide...
- Hagyd a felesleges beszédet - súgtam vissza - azt mondd, mit akarsz tőlem?
- Téged.
- Engem?
- Téged - ismételte meg; majd éreztem, ahogy a szoknyámon matat. Felhajtotta hátul, s lehúzta a bugyogómat is. Aztán egyik kezével alám nyúlt, kezét végighúzta szemérmemen, míg másik kezével az övét csatolta ki. Egyszercsak megéreztem kőkemény férfiasságát, ahogy a fenekemnek dörzsölődik. Alig tudtam visszafogni a torkomból kiszakadni akaró, kéjes sikolyt. Belémhatolt. Körmeim megcsikordultak a pult szélén, ahogy belekapaszkodtam. Egy pillanat alatt elborított a kéj és gyönyör. Nagar mozogni kezdett bennem, s én a pultnak dőlve, kimeredt szemmel próbáltam annak látszatát kelteni, hogy minden rendben van. Közben az cikázott a fejemben, hogy apám mindjárt itt lesz elszámolni; és ha meglátja, hogy mit tesznek a lányával - ráadásul a kisebbikkel - azonnal vége Nagar életének.
- Hé, uram - suttogtam vissza a vállam fölött - a világért sem akarnám megszakítani eme kellemes tevékenységet, de itt túlsággal szem előtt vagyunk, nem gondolod?
- Én már nem tudok gondolkodni - zihálta - három álló hete csak rólad álmodom, azóta akarlak, hogy először megpillantottalak.... Már nem bírtam tovább anélkül, hogy bele ne ízleljek puha, buja testedbe...
- Nincs is ez ellenemre uram - ziháltam én is - csak addig hagyjuk abba, míg alkalmasabb helyre nem húzódunk...
Azzal intettem Ingának, aki ekkor éppen az ivó legtávolabbi csücskében járt-kelt; ám - ez is különös képességeim közé tartozott, bárhol is volt, bármilyen messze, meghallotta, ha hívtam, megérezte, ha szükségem volt rá. Most is azonnal a pult felé fordult. Meglátott engem, s Nagar-t félreérthető helyzetünkben. Durcásan felhúzta az orrát; majd odalépett hozzánk.
- Itt vagyok - súgta - mehettek.
Bólintottam, majd - ruházatomat úgy-ahogy rendbe hozva - a hátsó traktusba vezettem Nagar-t. Amint becsukódott utánunk az ajtó; rólam is lehullott az érdektelenség fátyla. Magam húztam fel a szoknyámat, s tekertem a derekam köré, lerúgtam a bugyogómat is; s odaléptem a felajzott harcos elé. Nadrágja ekkorra már neki is a földön volt; elkapott engem, s felültetett a falnál húzódó magas lócára, hová az almás ládákat szoktuk volt pakolni. Újra belémhatolt, majd fél kézzel befogta a számat, hogy hangos sikolyaimmal el ne áruljam hollétünket. Ám bennem az extázis kígyója vonaglott, s össze-vissza harapdáltam ujjait; így vezetvén le a bennem összegyűlt feszültséget.
Játszadozásunk nem tartott soká, és nem tartott, túl rövid ideig sem. Pont addig, míg még visszatartott lélegzetemet - az ájulás előtt - ki tudnám engedni magamból. Mozgása gyors volt, és kíméletlen, lökéseivel neki-nekiütött a falnak, kemény szorítása, minden bizonnyal meg fog látszani vállam halvány bőrén. De minden áldozatot megért az a gyönyör, mely nékem jutott őáltala; s nem is egyszer; háromszor, négyszer is; és mindennek betetőzése volt; őt láthatni, amint elkapja a szenvedély heve, s az örömök kertjébe tér. Arca oly átszellemült; üdvözült volt, akár egy istené. Mint a Mennydörgés Ura, Thor; midőn magáévá tette az örökifjú Idun istennőt... Beleborzongtam a látványba, ám egyszersmind képzeletem számlájára írtam, hogy Nagar viharkék szemeiben Thor fényét láttam felvillani egy minutumig. Leszökkentem a lócáról, magamra öltöttem eldobott alsóneműmet, lesimítottam szoknyámat, kötényemet, s indultam volna; ámde Nagar megállított.
- Csak egy pillanatra még, kis boszorkány... Mi légyen a neved?
- Fura dolog, hogy épp ez nem ismeretes előtted, uram - pillantottam reá - a kocsmáros Ole leánya vagyok, Frida.
Mosolyra húzódott a szája.
- Szép Frida - mondá - ne fossz meg társaságodtól...
- Mennem kell nagy jó uram - szabódtam -nővérem egyedül áll odakünn a pultban; s atyánk igen szigorú... Elvárja, hogy ketten vigyük az ivót.
- Értem. Akkor hát... Gyere el hozzám, ma este. Tudod, hogy hol lakom?
- Voltam arrafelé - bólintottam - de mivégre mennék én el hozzád?
- Hogy veled lehessek. Én többször már nem jöhetek ide, de te meglátogathatsz, ha akarsz.
- Fiatal leány vagyok én, harcos uram - nem igazán akartam kötélnek állani - válassz uram, idősebbet. Talán nővéremet, Ingát; őt adná is apám jó szívvel...
- Nem kell nekem többé más asszony - mondta határozottan - csak te, szép Frida. Eljössz hát?
- Nem tudom - feleltem őszinte szívvel - ha sikerülne elillannom hazulról, talán...
- Ha csak ez kell... Itt van, fogd. Ez segít majd, hogy észrevétlen maradj - azzal leakasztott nyakából egy kerek, nyírfakéregre vésett amulettet, s kezembe tette.
- Még ne vedd fel - óvott - láthatatlanná tesz. Csak ha kiléptél házatok kapuján. Ég veled...! És ne feledd: várlak!
Bólintottam, s az amulettet szoknyám zsebébe süllyesztettem, majd kiléptem Inga mellé. Néném még mindig duzzogott.
- Na végre - fogadott durcás arccal - már azt hittem, sose kegyeskedsz előbújni.
- Ugyan Inga - legyintettem - eme gyors szeretkezést irigylenéd tőlem?! Annyi idő se volt, mely alatt egy tepsi lepényt meg lehet sütni...
- Szeretkezést?! - Inga szeme tágra meredt - csak tudnám, honnan veszel ily szavakat, húgom...
- Anyánktól - vágtam rá - ő tanított mindenre, mit tudok...
- Félek, sokat is tudsz... - ingatta a fejét néném - nehogy egyszer a máglyán találd magad, mint szegény anyánk...
Egyszerre sóhajtottunk. Anyánkat; a kristiansand-i táncosnőt mind a ketten imádtuk. Soha nem szürkült bele a falusi asszonyok tömegébe; s oly dolgokat tudott, s oly dolgokra tanított bennünket, leányait; amelyeket eretnekségnek bélyegeztek volna a papok, és a legkevesebb, hogy a deresre húzattak volna érte. Sajnos; anyánkat élete virágjában ragadta el tőlünk a könyörtelen halál, én tizenöt, néném tizenhét esztendős volt akkor. Rosszakaratú szomszédok, kiket anyám nem tisztelt, összesúgtak-búgtak, s bevádolták az inkvizíciónál, hogy boszorkány. Akkoriban éppen megint fellángoltak a boszorkányüldözések.

Anyánkat per és kihallgatás nélkül a máglyára küldték. Ezután apánk még szigorúbban fogott minket. Minden holmit, mely anyánké volt valaha, elzárt egy ládába, s a padlásra száműzte azt. Ahol én - véletlenül - megtaláltam. Anyám naplóját, ruháit, könyveit, feljegyzéseit. Nagyobbrészt innen merítettem tudásomat. Inga szerint örököltem anyám tehetségét; és jobb lenne nekem a városban, mint itt, ebben az elmaradott faluban, ahol vasárnaponként ördögöt űznek és azt az asszonyt kiközösítik, aki nem megy férjhez. Én azonban nem akartam elhagyni apámat és Ingát.
- Na gyere - mozdult meg Inga s a kezébe vette a fadobozt; ahol a bevételt tartottuk - számoljuk meg, mennyi arany gyűlt össze... Apa megnyúz minket, ha ma sem tudja kifizetni Björnsson-nak az ekevasakat.
Bólintottam, és számoláshoz láttunk. Ám nekem az esti meghívás járt a fejemben; s néha-néha lopva megtapogattam az amulettet a zsebemben. Hamarosan megérkezett apánk is; jókedvűen. Úgy látszik, jó vásárt csinált azzal a két szamárcsikóval. Örömét még csak fokozta a nagy kupac arany- és ezüstpénz, amit elébe borítottunk.
- Nagyon jól van, leányaim! - ölelt magához mindkettőnket - ebből futja az ekevasakra, és egy új nyeregre is. Na meg - nézett Ingára - nem bánom, vehetsz magadnak új ruhára valót Ingrida.
Inga boldogan felsikkantott.
- Rendben lányok, menjetek szépen haza - küldött minket apám, ám hirtelen utánunk szólt - várjatok! - azzal kezünkbe nyomott egy-egy aranyat - ezért vegyetek Britta-Stina anyónál kásának valót és fél font húst is. Ne legyen sózott, Frida - nézett rám - és főzd meg mind! Ma este vendégünk lesz. Eredjetek, ma én zárom a boltot.

Összenéztünk Ingával. Ki látogat meg vajon minket? Hamarosan megtudtuk. A vásárlással hamar végeztünk, sőt még néhány darab édes-mézes süteményre is futotta; amit csak Britta-Stina anyó tudott elkészíteni ilyen finomra. Hazaérve Inga söpréshez látott, vizet hozott; én a tüzet élesztettem; s felakasztottam fölé a kondért. Beleszeltem a húst, a hagymát, beleszórtam a - csak általam ismert -fűszereket - ezt is anyámtól tanultam - majd, jó sok friss vizet öntöttem hozzá; s csituló tűznél főzni kezdtem. Közben Inga begyújtott a sparheltbe, s rátette a kásás fazekat, én kölest szórtam bele, majd a hagyma másik felét. Lassacskán a ragu rotyogni kezdett, és a kása is megfőtt. Megterítettem; előhoztam a kamrából az utolsó üveg áfonya borunkat, majd - néhány elmormolt szó kíséretében - lelassítottam a tüzet a ragu alatt. Ez alatt Inga is végzett a takarítással; s most az ablakban állt, apánkat s vendégét várva, akire szerfelett kíváncsi volt. Egyszercsak rémülten kapta a szája elé a kezét.
- Frida, az ég szerelmére! Ott jön apánk és... Natanael lelkész!
Összerezzentem. Ez nem hangzott bizalomgerjesztően. Ha apánk a lelkészt meghívta vacsorára, az, azt jelenti, hogy fél. Fél, hogy nekem is valami bajom eshet. Ezt akarja elkerülni. Minden bizonnyal a lelkész úr azért jön, hogy megállapítsa: boszorkány vagyok-e. Eszembe jutott Nagar amulettje. A tűzhely felé fordulva, óvatosan kivettem a szoknyámból, s a ruhám egyik titkos, belső zsebébe csúsztattam. Anyám ruháját viseltem... Ki tudja, ő mit rejthetett ide? Ahogy megfordultam; már csapódott is az ajtó, s apám és a lelkész úr a konyhába toppantak.
- Jó estét adjon az Úr! - köszöntött minket a pap némileg leereszkedően, hiszen csak asszonyok vagyunk...
- Dicsértessék, tisztelendő atyám! - hajtottunk térdet illemtudóan.
- Mindörökké...! - bólintott Natanael, majd apámhoz fordult - melyik leányról is lenne szó, Ole uram?
Apánk rám nézett, majd intett, hogy lépjek oda hozzá. A vállamra tette a kezét; majd a lelkészhez fordult.
- Ő az én kisebbik leányom, Frida. Róla lenne szó... Félek, az anyja vére van benne. Furcsa gondolatai és látomásai vannak.
- Értem - bólintott Natanael lelkész, s elgondolkodva körbejárt, majd minden elképzelhető helyen belém bökött egy hegyes pálcával. Sziszegtem, mint egy kígyó.
- Erre mindenképpen szükség van, tisztelendő atyám? - apánk nem tűrhette szenvedésemet.
- Hogyne lenne szükség, Ole uram! - háborodott fel a lelkész - köztudott, hogy a boszorkányok testén található egy hely, ahol teljesen érzéketlenek. Ez az első, csalhatatlan jele annak, ha valaki az Ördöggel paráználkodott...
Natanael, miután kioktatta apámat, folytatta a vizsgálódást. Szerencsére a böködést abbahagyta, ám most a hajamat nézte át hasonló alapossággal.
- A tetveim már elmúltak, tisztelendő atyám - szólaltam meg - már a múlt télen sem volt egy sem...
- Nem tetveket keresek, ártatlan leány - mosolygott a lelkész úr - hanem csomókat...
- Micsoda csomókat? - csodálkoztam.
- Amiket a Sátán font a hajadba a boszorkányszombatokon! - Natanael hangja csalódottnak tűnt. Se érzéketlen pont, se csomók a hajamban... Hirtelen a tűzhely fölötti polcra tévedt a tekintete. Felcsillant a szeme, mikor meglátta a kis tégelyeket, csuprokat, mindegyik akkurátusan felcímkézve...
- Miféle füvek ezek? - lépett oda a polchoz s kézbe vette az egyik csuprot, pont azt, amelyik a legritkább fűszert; a sáfrányt tartalmazta.
- Fűszerek - mondtam az igazságnak megfelelően.
- Fűszerek?! Ezek?! - vádló hangon olvasta - Csombor! Lestyán! Tárkony! Bazsalikom! Citromfű! Zsálya! Menta! Ánizs és fahéj! Azt akarod mondani nekem, hogy mindezekkel az ételt ízesíted?
- Valóban, tisztelendő atyám - bólintottam.
- Ördögtől való ez a gyakorlat - dörögte - az ételnek elég ízt ad a só és paprika. Semmiféle más varázsszert nem kell beletenni, mert ki tudja, mi lészen akkor belőle?! Tűzre ezekkel! - azzal lesöpörte a polcról kedves csupraimat. Behunytam a szemem, hogy ne lássam szeretett tárgyaim csúfos halálát.
- Légy alázatosabb, megátalkodott leány! - dörrent reám Natanael - nézd, hogy pusztulnak el mágiás szereid. Nézd és okulj. Soha többé ne lássam, hogy a són kívül mást is teszel az ételbe.
Ingára ráparancsolt, hogy söpörje össze a szétszóródott fűszermaradványokat, s engem kényszerített, hogy végignézzem, ahogy a tűzre vetik "varázsszereimet". Utána megvacsoráztunk, de csak lelkész urunk volt vidám és önfeledt. Apánk elgondolkodva kanalazta az ételt, Inga engem sajnált; én a fáradtságos munkával összegyűjtött növényeket. Az áfonyabor-áldomás után - Natanael elbúcsúzott, magunk maradtunk.
- Frida - nézett rám apánk, s hangja nagyon komoly volt - Frida, leányom... Az égre kérlek, ne tégy semmit, amit ellenedre fordíthatnak! Már csak ti vagytok nekem; amióta anyátok... - nem fejezte be, s láttuk, hogy lopva egy könnycseppet morzsol el a szeme sarkában.
Megígértem, hogy vigyázok magamra.
Ingával csendesen rendet tettünk, apánk addig ellátta az állatokat. Majd bejött, elfújta a lámpát, s aludni küldött minket, egy gyertyát nyomva a kezembe.
- Feküdjetek le leányaim - mondta - holnap megint jókor kell kelni; mert vásár nap lesz, korán nyitunk.
Inga levetkőzött, lefeküdt, s hamarosan elaludt; én azonban még virrasztottam. Megvártam, míg Inga lélegzése egyenletes lett, majd - óvatosan, hogy ne üssek zajt - elővettem a láthatatlanná tevő amulettet. Kendőbe burkolóztam, s kilopóztam a házból. Amint a kertbe értem; a nyakamba akasztottam a medált, és kisurrantam az útra. Bár bíztam az amulett erejében; mégis minden neszre összerezzentem, hátrafordultam, nem követnek-e. Ezért jóval későbben értem Nagar házához, mint számítottam.

Az erdő szélén álló, büszke ház ablakai feketén ásítottak, kéménye nem füstölt, mintha nem laknék benne senki. Kétkedve léptem közelebb, azt gondolván, Nagar a bolondját járatta velem. Ám a kertkapu, és a bejárati ajtó is nyitva állott. Benyitottam a házba, s mellbevágott a sötétség, s a meleg, s mintha valahol egy kályha duruzsolna. Leeresztettem kendőmet, s bekiáltottam a vaksötétbe:
- Hol vagy Nagar? Lépj elő! Eljöttem, itt vagyok. Hol vagy hát?
Tűz fénye lobbant; világos karikát festve a sötét, fekete táblájára.
- Örömmel üdvözöllek, kis boszorkány. Jól tetted, hogy eljövél. Ezzel megmutattad, hogy kész vagy helyrehozni anyád vétkét.
Megdobbant a szívem, ahogy meghallottam a nyugodt, mély hangot. Majd a tűz fénykörébe lépett maga Nagar is; s én hökkenten hátráltam egy lépést. Nagar ugyanis - anyaszült meztelen volt! Ám ő bátorítóan mosolygott rám.
- Íme, ilyen egy férfi, kis boszorkány - mondta s hívogatóan intett - még nem láttál egyet sem?
Tagadólag ráztam a fejem, de közelebb léptem hozzá. Izzó tekintettel nézett végig rajtam.
- Vesd le te is ruhádat, szépséges Frida - mondta - ma éjjel szent Rítust ülünk; megünnepeljük nővé avatásodat.
Csodálkozva néztem rá. A régiek minden bizonnyal tudták még, miféle rítusról lehet szó... Ám ilyesmiről még anyám könyveiben sem olvastam. Ám legyen úgy, ahogy uram akarja - gondoltam magamban.
Megoldottam ruhámat, s leengedtem magamról, majd az alsóneműmből is kibújtam. Kibontottam gondosan befont copfjaimat, s megráztam a fejem, hogy hajam örvénylő zuhatagként kerengett körülöttem. Nagar elragadtatottan szemlélt egy darabig, majd - míg én a vetkőzéssel voltam elfoglalva - ő közben földdel kört rajzolt a ház padlójára. Közelebb léptem, s megszemléltem a művet.
- Miféle föld ez? - kérdtem - csak nem valami gonosztevő sírjáról való?
Megrázta a fejét.
- Közönséges termőföld, semmi más - magyarázta - hidd el, nem vagyok az Ördög cimborája, mégha sokan azt is hírelik. Jöjj még közelebb; s ne félj! Nem történik veled semmi rossz.
Kinyújtotta a kezét, s behúzott magával a kör közepébe. Magához ölelt... Minden porcikám bizseregni kezdett, ahogy csupasz bőrünk egymáshoz simult... Így álltunk csendesen pár pillanatig; s én ámultan figyeltem, ahogy egyszerre csak, a földdel rajzolt vonal kékes fénnyel derengeni kezd köröttünk. Kérdőn néztem Nagar-ra. Ő fürkészőn, komoly arccal nézett vissza rám, s a következőket mondá:
- Ma éjjel nagy titokról hull le a lepel számodra, kis boszorkány... Eljött az idő, hogy megtudd, ki is vagyok én valójában; s hogy te ki vagy.

Várakozással telve, kíváncsian vártam a folytatást. Mindig is izgattak a titkok és rejtélyek...
Nagar behunyt szemmel állt. S hirtelen... Felizzott körötte a levegő, tűznyelvek táncoltak alakja körül villámok hasítottak a sötétség szövetébe. Nagar változni kezdett... Hajában szikrák pattogtak, tekintete bénító erejű, amúgy is izmos termete még erőteljesebb lett. Ahogy állt előttem, bal kezében roppant kalapácsot, jobbjában viszont egy szépsége teljében pompázó virágot tartott. Ám, ahogy jobban megnéztem, láttam, nem virág az, hanem sosem látott nagyságú, teljesen megérett búzakalász. Ha hihetnék a szememnek - gondoltam - azt vélném, Thor áll előttem, a Mennydörgés és Föld Ura.
A teremtmény felém, fordította fejét, szemembe nézett; s nekem sírhatnékom támadt, arcának földöntúli szépsége láttán.
Megéreztem, egy isten előtt állok. Leborultam a földre, minden tagom remegett; nem mertem felnézni. Gyengéd kéz érintette ekkor a hajam... Remegve felemeltem a fejem; ám ekkorra már eltűnt minden furcsaság, velem szemben újra Nagar állott; a motte-i kovács fia.
- Nincs okod félni, szép Frida - mondta lágyan - kedves vagy az istenek előtt. Thor előtt különösképpen...
- Akkor... Akkor nem képzelődtem az imént? Valóban őt láttam?
Bólintott.
- Nem csalt meg a szemed. A Mennydörgés Urával állsz szemközt. Én vagyok Thor; kis boszorkány.
Köpni-nyelni nem tudtam. Olyan hihetetlenül hangzott mindez.
- Miért jövél közibénk uram? - kérdeztem aztán, minden bátorságomat összeszedve - tán valami rosszat tettünk? Tudom, sokan elfordultak őseik hitétől, de vannak még, kik őrzik a régi istenek tiszteletét...
- Ami volt, elmúlt, szép Frida - rázta a fejét - népemnek meg kell maradnia ezen a földön; s ha csak úgy lehetséges - ám hódoljon más istenségeknek. Ez ellen még a Nagy Odin-nak sincs kifogása. Nem, kis boszorka, Thor-t más hozta az emberek közé. A szerelem...
Meglepődve álltam. Ez bizony hibázott a régi mondák közül. Hogy Thor szerelmes lenne egy halandó asszonyba...

Letelepedtünk a földre s Nagar halk hangon belekezdett a világ legcsodálatosabb és legszomorúbb saga-jába...
"Hajdanában, az Idők Kezdetén, mikor a föld még fiatal volt, élt ezen a vidéken egy gyönyörű leány ki a Mennydörgés Urát választotta istenéül. Apjával éldegélt egy szegényes kis házban, amijük volt, azt annak köszönhették, hogy az apa örökölt egy kis földet az apjától. Azt bevetették, búzával, rozzsal, árpával - minden évben mással - learatták, ha itt volt az ideje, s eladták a vásárban. Az árán vettek mindent, ami kellett a ház körül. Szerényen éltek, de megvolt mindenük; a föld meghálálta a gondoskodást, a leány kertjében szebbnél szebb zöldségek, gyümölcsök teremtek, az apa gabonája - szépsége miatt - igen kelendő volt a piacon.
A Mennydörgés Ura számon tartotta a családot, gondoskodott róla, hogy ne szenvedjenek szükséget. Ha a leány áldozatot tett neki a házi oltárra, kegyesen fogadta; s időről-időre alászállott az oltáron lévő istenszoborba, hogy a lány érezze jelenlétét és oltalmát. Addig-addig tette ezt; forgolódott a leány körül, míg hogy-hogy nem - beleszeretett. Attól fogva állandóan a szoborban tanyázott, csakhogy érezze a lány kezének érintését, éjszakánként pedig - láthatatlanul - az ágyába surrant, hogy nézhesse, ahogy alszik; s őrködjék álma fölött.
Történt, hogy egy nyár, borzasztó aszályt hozott. A Föld anyja - kinek Thor is gyermeke volt - megharagudott népére, kiszárította a folyókat, elzárta az esőfelhőket; vad viharokat bocsátott Midgard-ra, s fiát, Thor-t arra kényszeríttette, hogy tüzes szekerével végigvágtasson az égen, s lobbantsa lángra az erdőket-réteket. Azon a nyáron semmi termés nem volt. A gabona nem kelt ki; a zöldségek elrohadtak a földben, a fák nem hoztak gyümölcsöt. A lány, s apja is éhezett, hiszen nem volt mit a vásárra vinniük. Ekkor a leány éjnek idején elment a tengerhez; titkos rúnát írt a homokba, Thor jelét; s fohászkodott a Mennydörgés Urához, hogy segítse meg őket. Más áldozatot nem tudott felajánlani - felkínálta hát saját magát. És Thor elfogadta az áldozatot...
Alászállott Azgard-ból a leány hívására, asszonyává tette őt, s megeskette, hogy élete végéig hű lesz hozzá; nem lesz halandó férfi felesége soha. Thor azt ígérte szerelmének, hogy hűsége jutalmául; halála idején Azgard-ba kerül majd, s elnyeri a halhatatlanságot - istennő lesz belőle. A leány - ki titokban rég vágyakozott utána - mindent megígért; s boldogan fogadta Thor szerelmét. A Mennydörgés Ura varázsmagot adott neki, mely még éjszaka kikelt, be is érett; s másnap reggel már színarany búzát arathattak. Volt mit eladniuk, nem nélkülöztek többé. Módos gazda lett a szegény emberből, aki tehetős úrhoz akarta adni leányát, ám az nem volt hajlandó férjhez menni senkihez, mire az apja kitagadta.

Hamarosan azonban az apa Hél-be költözött; s a leányra maradt a szép ház, aki attól fogva egyedül éldegélt ott, várva halála napját, mikoron is majd isteni mátkája eljön érte. Ámde egy napon titokzatos idegen érkezett a faluba, egy vándor énekes; aki dalaival úgy elbűvölte a leányt; hogy az megfeledkezett Thor-nak tett ígéretéről, s - mikor az idegen feleségül kérte - hozzá ment. Két leányuk született, és boldogan élhettek volna... De Thor haragja utolérte őket. A termés rosszabb és rosszabb lett, a pénzük elfogyott, éltek, ahogy tudtak, s egy napon a vándor énekes, ahogy jött, úgy el is tűnt - elment más tájakra, ahol könnyebb az élet. Az asszony megbetegedett; nem tudott már dolgozni, s féltette leányait, mi lesz velük, ha ő meghal?
Egy éjszakán ismét kiment a tengerre, a homokba írta Thor jelét; s hívta őt. Könyörgött neki, hogy bocsásson meg, vagy ha nem tud; hát büntesse csak őt, de gyermekei hadd éljenek könnyű, boldog életet. Ám a tenger csendes maradt, Thor nem válaszolt a hívásra. Az asszony hazament, és hamarosan meghalt. A két leány küszködött, hímzésből, mosásból próbálták fenntartani magukat; éltek, ahogy lehetett. Eltelt néhány év. Thor szívében elcsitult a harag s a fájdalom, és egy viharos éjszakán megjelent az asszony házánál. Szomorúan hallotta szerelme halálát, s attól fogva a két lányt segítette. Felnőttek a leányok, s a nagyobbik úgyannyira hasonlatos lett anyjához, hogy Thor szívében ismét fellobbant a szerelem. De ezt a lányt már óvta magától. Nem beszélt neki szerelméről, elrejtőzött előle. De a lány - talán anyja vérét örökölvén - felajánlotta magát neki; s pártában maradt, kikosarazta valamennyi kérőjét.

Thor szíve megingott, s kedvesévé tette a lányt. Ám ezt már Odin nem tűrhette. "Halandónak, halandó mellett a helye" - mondta, s a leány szívét egy halandó legény felé fordította. Ám a lány nem akart hűtlen lenni Thor-hoz, ezért a tengerbe ugrott. Thor kétségbeesetten próbálta megmenteni őt - hiába, a lány lelke Hélé lett. Immár két halandó élete száradt a lelkén. Elhatározta ekkor, hogy többé nem jön le népéhez; Azgard-ban marad, s nem foglalkozik többet halandókkal. De Odin maga elé idéztette, s megparancsolta: éljen eztán az emberek közt, ha annyira oda vágyik. A lány családját pedig elátkozta; ha voltak oly merészek egy istent megkívánni, hát ez a szenvedély soha ne múljon el tőlük, öröklődjön nemzedékről, nemzedékre. S attól kezdve, abban a családban mindig születik egy leány, kit titkos, bűnös szerelem fűz a Mennydörgés Urához.. S rendre Hél-be hullanak mind... Ámde azt kevesen tudják, hogy Thor - vezeklésül a két asszony haláláért - erejétől telhetően - enyhítette az átkot; s így, ha akad olyan leány abban a nemzetségben, ki haláláig hűséges marad Thor-hoz, családját megváltja Odin átkától, s Thor száműzetése is véget ér."

Mikor Nagar befejezte, elhallgatott. Én könnyeimet törölgettem, annyira meghatott a történet. Ám hirtelen megpillantottam Nagar szemében valamit, ami baljós sejtést pendített meg szívemben...
- Jól tudom, hogy tudod, szép Frida - szólalt meg újfent Nagar - ősanyád története ez. S halld anyád titkát; melyet még naplójának sem vallott meg; örök, olthatatlan szerelem fűzte őt is Thor-hoz... Apja kényszerítésére ment feleségül a te apádhoz, ám az átok nem néz senkit... Lesújtott anyádra, s most halott.
- Anyám... Thor haragja miatt halt meg? - döbbentem meg.
Nagar megrázta a fejét.
- Dehogy. Thor szerette anyádat. Nem tudta volna bántani soha. Anyád hite nem volt elég erős. Elfeledte a titkos rúnát, elfelejtkezett segítséget kérni a Mennydörgés Urától. Thor pedig csak akkor jöhet, ha hívják...
- Értem - horgasztottam le a fejem, majd hirtelen felvetettem újra - és honnan tudod, hogy én vagyok az a családból, kire lesújthat az átok? Miért ne lehetne Inga is?
- Mert rendkívüli módon hasonlítasz anyádra. Szépséged, az ő szépsége. Tudásod, az ő tudása. Erőd, az ő ereje. És azért is... Mert, míg egymás testét élveztük apád kocsmájában, te végig Thor-ra gondoltál, őt képzelted a helyembe.
Nyeltem egyet. Titkom kiderült hát. Való igaz: tíz esztendős korom óta lángolok a Mennydörgés Uráért. Választott istenem, amulettem Morzsolót formázza; s mikor már férfiak érintésére vágyakoztam, titokban mindig Thor-t kívántam az ágyamba.
- Titkom ismeretes előtted - sóhajtottam - s most mi lesz velem? Engem is utolér az átok?
Mélyen nézett szemeimbe.
- Thor természetesen észrevette vonzalmadat. De nem akarta megrontani fiatal életedet. Tulajdonképpen szerencsés dolog, hogy anyád elfeledte a titkos rúnát. Ha tudtad volna...
- Hívom a Mennydörgés Urát, ebben biztos vagyok - szóltam közbe.
Bólintott.
- Akkor menthetetlen lennél.
- S így?
Mosolygott.
- Mint mondtam, Thor távol akarta magát tartani tőled. De Nagar szíve lángra lobbant, ahogy megpillantott téged. És ő és Thor - egyek. Az átok tehát már téged is fenyeget, ha viszonzod érzéseit...
Sóhajtottam.
- Le kell tennem az esküt?
Megrázta a fejét.
- Nem szükséges. Kis boszorkány, ha nem vagy igazán szerelmes, megmenekülhetsz. Élvezd a testem, ameddig csak akarod; s ölj meg, ha reám untál. Nagar lelke Hélé lesz, s te békében élhetsz. De Thor itt marad... Kis boszorkány, ha az átoktól meg akarsz menekülni, felejtsd el Thor-t; mert ha ő egyszer válaszol a hívásodra, onnantól nincs kegyelem, az átok lesújt rád is. Ha csak... Ha csak nem leszel hűséges hozzá, halálodig.
Egy pillanat alatt cikázott végig fejemben mindaz; mit hallottam. Gyorsan döntöttem. Nagar gyönyörű férfi, s kiváló szerető, de... Ha lehet választani, én inkább Thor szeretője lennék, mint az övé. Vettem egy nagy levegőt, s belefogtam:
- Nagar, te rendkívüli harcos vagy, és érzéki szerető. Bármelyik leány boldogan lenne a feleséged. Én is. Ha... Ha nem szeretném a Mennydörgés Urát, immár kilenc hosszú esztendeje. Őt választom.
A derekamra tette a kezét. Nehezen vette a levegőt, látszott rajta, hogy nagyon uralkodnia kell magán, hogy ne legyen úrrá rajta a szenvedély.
- Frida... Szép szerelmem, boszorkányom... Gondold meg jól, mit beszélsz. Ha nem elég erős a szerelmed, te is elkárhozol; Hélbe hullsz, mint ősanyád s nemzetséged nőtagjai közül sokan. Ennyire nem kedves előtted az élet?
- De. Kedves. De Thor szerelmét elnyerhetni, ez földöntúli boldogság lenne számomra - feleltem.
Hirtelen kiszabadítottam magam Nagar öleléséből, s szinte önkívületben rajzoltam fel a padlóra Thor jelét, mely csodálatosképpen eszembe ötlött ekkor.
- Mennydörgés Ura, hívlak! - kiáltottam - felkínálom neked testemet és lelkemet. Ha nem szeretnélek eléggé, ha én is hűtlenné válnék... Úgy lelkem nyelje el Hél torka, s legyen enyém az iszonyat.
Nagar megremegett e szavakra. S lassan-lassan felvette igazi alakját; és ismét Thor-ként állt előttem.
- Meggondoltad jól, bátor leány?! - dörögte - az én szerelmem tűzként emészt fel téged, ha hűtlennek bizonyulsz... Válaszd Nagar-t inkább, s ajándékba kapsz egy teljes életet.
- Nem kell nélküled nékem az élet - néztem merészen Thor szemébe - rád vártam, mióta eszemet tudom...
- Soha nem lehetsz halandó férfi felesége...
- Tudom - hajtottam le a fejem.
- Soha nem lehet gyermeked...
- Legalább a családom nem viszi tovább az átkos örökséget...
- Hűnek kell maradnod akkor is, ha kínoznak, ha gúnyolnak, ha bántanak.. El kell viselned apád szomorúságát...
- Hű maradok, halálomig - mondtam rezzenéstelenül.
Thor felsóhajtott. Odalépett hozzám.
- Gyere hát - mondta - látom, Helga ősanyád elszántsága buzog benned. Imádkozz, hogy elég legyen.
- Thor - léptem hozzá még közelebb - felejtsd már el azt, az átkot, s fogadd el szerelmemet. Önként adom, vedd el. Mióta nem öleltél már nőt?
Messzi, távoli lett a tekintete.
- Százat, ezreket öleltem Nagar-ként - suttogta - ám sosem feledhettem őt. Teste folyékony tűz volt; ölelésében az istennők ereje rejtezett... - rám nézett - te nagyon hasonlítasz hozzá.
- Mi volt a neve?
- Freda - mondta, s tekintete kigyúlt, ahogy végignézett rajtam - Freda...
Magához ölelt szorosan. Lehunytam a szemem, élveztem, ahogy testemben újfent bizseregni kezd az erős vágy. Lefektetett a padlóra. A kör ismét kék fénnyel izzott, mintha megérezte volna, mi készül itt. Thor fölém ereszkedett.
- A Rítus után nem lehetsz más férfié - mondta, s komolyan nézte szememet - soha, érted, Frida? Soha. Különben szenvednünk kell tovább...
Megnyíltam előtte.
- Nem vágytam más férfira soha - leheltem - csak rád...
Felsikoltottam, ahogy teste egyesült az enyémmel. Földöntúli kéj borított el, már nem is a földön éreztem magam, hanem valahol Azgard fényes mezőin, az istenek között... Lökései újra és újra extázisba vittek, el nem tudtam képzelni, hogy létezhet ekkora gyönyörűség... S mindennek a kéjnek betetőzése az volt, mikor együtt hágtunk a gyönyörök csúcsára. S én arra gondoltam, Nagar-ként is hasonlót éltem át vele, most mégis másnak érzek minden mozdulatot. Elpilledtünk. S mikor kis idő múlva felnéztem, újfent Nagar-t láttam, de valamiképp megváltozva; szigorú arckifejezése enyhült valamelyest, és dús, vörös szakálla - mely eddig idősebbnek mutatta valódi koránál - eltűnt. Csodálkozva mosolyogtam rá.
- Nagar vagy-é, vagy Thor?
Visszamosolygott.
- Mindkettő. Thor szíve örvend most, ám Nagar szíve szomorú kissé. Nem tudná elviselni, ha valami bajod esnék.
- Nem lesz semmi bajom - tiltakoztam.
- Megkérlek apádtól - mondta hosszú szünettel később.
- Nem fog odaadni. Először Ingának kell férjhez mennie.
- Akkor megszöktetlek - hangja határozott.
- Bűnben fogunk élni? Kiseprűznek a faluból - véltem.
- Akkor elmegyünk innen - mondta, s megsimogatta a hajamat - velem jössz-e?
- Veled. Akár a világ végére is - sóhajtottam.
Elmosolyodott.
- Tán nem kell oly messzire futnunk haragos atyád elől - vélte.
Felállt, s felsegített engem is. A kör fénye kihunyt, csak a föld maradt. Nagar kezének egy intésével egy csomóba gyűjtötte, s a sarokba dobta. Aztán karjába emelt engem, s egy roppant nagy ágyhoz vitt, mely a szemközti falnál álldogált. Lefektetett reá, s maga is mellém feküdt, majd betakart minket puha bőrökkel.
-Aludni fogunk? - kérdeztem.
Fölém hajolt.
- Nem egészen... Most megmutatom neked, mit tesz egy szerelmes férfi, asszonyával...
- Már megmutattad. Nem is egyszer - mosolyogtam.
Ám ő komoly maradt.
- Az teljesen más. Íly kényeztetésben, még sosem volt részed...
Valóban, ilyenben még nem. Csak olvastam ilyesmiről, anyám könyveiben... Nagar fölém hajolva csókolgatni kezdte a testem, egyetlen porcikámat sem hagyva érintetlenül, melleimet addig becézgetve, míg már szenvedtem a kéjtől... S a java még csak ezután jött, mikor ujjai helyett, nyelvét húzta végig szemérmemen, nem is egyszer, de sokszor, addig-addig, mígnem egész valómat elárasztotta a gyönyör... Ekként játszott velem, mígnem már nem bírtam tovább az édes kínzást, s könyörögni kezdtem, hogy tegyen magáévá... Harmadszori ölelkezésünk még szenvedélyesebb volt, mint az előző kettő, s mikor vége lett, én arra gondoltam: ilyen csak az álmaimban létezik. Kis pihenő után, most én kényeztettem őt, viszonozni akartam mindazt, miben részem volt, szerettük egymást egész éjjel, mígnem mind a kettőnket meg nem lepett a fáradt álom.
Együtt aludtunk el, de mire megvirradt, én már ott surrantam láthatatlanul a falu főutcáján hazafelé. Mire Inga megébredt, már én is ágyamban ásítoztam. Aztán felkeltünk, kinyitottuk a kocsmát, de Nagar - ahogy mondta volt - nem jött el.