23. fejezet
Nationalitygirl 2009.05.03. 14:33
Éjfél tájt el tudtam aludni szerelmem karjaiban. Nem volt rémálmom, de átéltem ugyanazt, amit az erdőben. Újra éreztem, azt a sok fájdalmat, és lassan a vér aromája is visszatért a számba.
Reggel felriadtam. Edward nem volt mellettem, de valami puhán feküdtem. Hideg szellőt éreztem bőrömön, mire összébb húzódtam. Az erkélyre néztem, és ott láttam meg kedvesemet.
Szokásához híven, kint állt és előre meredt. Bárcsak tudnám, hogy ilyenkor mire gondol! Nagyot ásítva felálltam, és mellé lépkedtem. Elég rossz idő volt! Az eső szabadon csepergett, eláztatva mindent. Még így, emberi füllel is hallottam, ahogy a cseppek verik a ház tetejét.
Erre ébredtem volna fel? Végül is mindegy. Jobb így, legalább valami mással foglalkozhatok, és nem kell a tegnap este történtekre gondolnom. Edward-ra néztem, aki a csibészes, drága mosolyával vizsgálta arcomat.
- Mit nem adnék azért, hogy most tudjam, mi jár a fejedben. – szólalt meg hirtelen.
- Hidd el, néha én is ezt kívánom veled szembe. - vágtam vissza vigyorogva.
- Hogy vagy?- kérdezte komolyabb témára váltva. Közben jobb kezével nyugtatóan megsimogatta hátamat.
- Jobban. - leheltem halkan, és karjaimat átbújtattam az övéi alatt.
Sokáig álltunk így, egymást átölelve. Egymást átkarolva, ölelve, élvezve egymás közelségét.
Aztán valaki megköszörülte a torkát. Odakaptam fejem, és Emmett állt vigyorogva az ajtóban.
- Gyere kölyök, mennünk kell vadászni.
- Muszáj nekem is mennem?- nyafogott, és láthatóan nem szívesen engedett volna el.
- Nekem mindegy, de ha jönni akarsz, kapd össze magad!- mondta és kiment.
- Menj. - fordítottam felé fejem.
- De nem szeretnélek egyedül hagyni. - egy kósza tincsemet visszaigazította hátamra.
- Megleszek. - mondtam és megpusziltam arcát. - Menned kell. - utaltam szemeire, amik már megint feketévé váltak. Pedig tényleg nem régen voltak.
- Tudom. - sóhajtott kedvetlenül. – De annyira utálom, ha nem vagy mellettem. Bele gondolni is rossz, hányféle baleset érhet. - cirógatta meg arcomat.
- Igen, tudom. Igazad van. De hidd el, nem árt, ha nem vagy mindig velem.
- Igen, igazad van. - beletörődve sóhajtott.
- Mindig. - mondtam neki nevetve.
- De…
- Tünés!- húzódtam el. – Gyerünk, vagy én foglak elpaterolni innen.
Felnevetett. Imádta, amikor fenyegetőzök, főleg vele és főleg úgy, hogy tudja, a légynek sem tudnék ártani. Legalább is, amikor ember vagyok.
Emlékeztem vissza megint, de a szomorú vonásaimat rendbe szedtem, nehogy észrevegye. Ha meglátná rajtam, benne is felcsapna a bűntudat minden szikrája.
- Jól van. Elmegyek. De, amikor visszajövök, ajánlom, hogy legyél itt. – mondta, miközben a lépcsőket szedtük. Nem tudtam a szobában maradni. A kezemet megmarkolva magával húzott.
- Mi az félsz, hogy elszökök?- nevettem fel kacéran.
- Még szép. Nálad, nem lehet tudni.
- Ez fájt. - mormoltam magamnak. Rossz, hogy azt hitte elmenekülnék előle.
Pont előle, aki a mindenem. Az életem!
- Siess vissza. - öleltem még át a bejárati ajtónál. A háta mögött láttam, amint fivérei igen bosszankodva veszik tudomásul, hogy nem szeretne hamar menni.
- Jól van, megyek már!- kiabálta ki, valószínűleg Emmett ostoba, tapintatlan gondolatát elcsípte.
- Szia. - csókoltam meg. Hosszú és szenvedélyes csók volt, de mikor meghallottam, Emmett türelmetlen morgását nevetve elválltam.
Nem néztem meg, amíg elmennek, akkor csak rosszabb lett volna.
Fogtam magam és a konyhába igyekeztem.
- Gyerünk Bella. – állt fel a pultról Alice. - Irány vásárolni!
- Rendben menjünk!- egyeztem bele, bár nem szívesen.
- Indulás. - sétált be Rosalie.
A kocsikhoz mentünk. Bár én előtte gyorsan átöltöztem, és kicsit rendbe szedtem magam. Elég ramaty állapotban lehettem. Megnézni se mertem.
Az udvaron álltam, várva hogy Alice kiálljon a kocsival. Először Rosalie jött ki a garázsból a piros BMV-vel. Pedig nem emlékeztem rá, hogy ez a kocsi velünk jött volna.
Ő megállt előttem. Nem értettem. A hátam mögött Alice vezetett ki, a Volvo-val.
- Oké Bella. Majd megkeresünk, ha végeztünk. Jó szórakozást. - mondta és Esme-vel elmentek. Mi?
- Gyere Bella, szállj be, vagy itt hagylak. - hallottam Rosalie bosszankodó hangját.
- Hova megyünk?- kérdeztem miután feszengve beszálltam.
- Beverli Hills-be. – mondta, aztán felpörgette a motort, és máris százzal téptünk az úton.
Nem szólaltam meg, de azért kicsit furcsálltam, hogy Alice ezt hagyta. Bár, akkor biztos nem lesz semmi baj!
- Elmegyünk vásárolni. Már megint meg kell újítani a ruhatáram. És amúgy is jó, megismerni a boltokat. Ki tudja, meddig leszünk Sydney-be. - válaszolt a fel nem tett kérdésre.
- De miért én? Hisz, te utálsz engem.
- Ez nem igaz Bella. Nem utállak. - kicsit idegesen mondta. – Egyszerűen nem tudom felfogni, hogy hogyan választod ezt az életet. Van családod, barátaid, szép vagy, és szeretnek. Mi kéne még? Mindezt feladnád Edward miatt?
- Igen.
- De miért?- csattant fel.
- Mert szeretem. Mindennél, mindenkinél jobban. Te nem szereted Emmett-et?
- Persze, hogy szeretem. De tudod, ha lehetne, én inkább emberré válnék.
- De miért Rose? Hisz, így ahogy én látom, nagyon jó dolog vámpírnak lenni.
- Szerinted az. De én nem szeretek. A vámpírrá válásom, csak egy valamire volt jó. Hogy megbosszuljam, azokat a szemeteket.
Nem tudtam felfogni Rosalie gondolkodás módját.
- Én, nem utállak Bella, szó nincs erről. Csak, talán féltékeny. - halkan mondta, de így is meghallottam.
Edward már mondta egyszer, hogy Rose csak féltékeny rám, mert ember vagyok.
A délelőtt csak azzal telt, hogy szinte megismertük egymást. Elmesélte, hogy milyen volt a régi élete, és nehezen bár, de megértettem, hogy Rose milyen szörnyű dolgokon ment át. De azt még mindig nem értettem, hogy miért gyűlöl ennyire vámpírnak lenni?
Délelőtt körül, a városba értünk. Azonnal a legnagyobb ruhás plázához mentünk.
- Hol van Alice és Esme?- kérdeztem, mikor az első emeletről mentünk a mozgó lépcsőn, fel a második emeletre.
- Alice, azt hiszem, hogy Sydney, egyik bútorszalonjába ment.
- Mi miért nem maradtunk ott? Hisz Sydney nagyváros, elég sok ruha bolt van ott is!
- Majd visszafele úton. - ezzel lezártnak tekintette a témát.
Boltról boltba mentünk, és szinte mindenhol vett valami nagyon jó ruhaneműt. Meg kellett állapítsam, hogy Rose-nak minden jól állt.
Az egyik ruha szalonba voltunk, mikor már nem bírtam a folyamatos állást, és a próba fülke előtti padra ültem le.
Nagyot sóhajtottam. De hosszú lesz még a mai nap!
Rosalie nevetve ment be minden boltba, miközben már vagy 5 szatyrot cipelt. Nálam volt a másik öt.
Az egyik kirakat előtt elmentünk, mikor megtorpant én pedig beleütköztem.
- Ez gyönyörű. - suttogta meghatódva, én pedig rá néztem a ruhára. Egyszerű, kivágott fehér ruha. – Meg kell vennem. - hadarta, és behúzott.
Mikor már fizette, muszáj volt megkérdeznem.
- Honnan van ez a kártya?- böktem ki, mert már valakinél láttam az biztos.
- Ö, ez a bátyámé.
Hangosan felnevettem.
- Ez Edward kártyája?- vihogtam még mindig.
- Sosem tudja meg, ugye?- kérdezte és gyilkos tekintettel rám nézett.
- Lakat lesz a számon. - mondtam még mindig kuncogva.
Kimentünk, én pedig már kifulladtam, úgyhogy míg ő megint próbált, a padon ülve, én unalmasan egy fagyit nyaltam. Milyen rég ettem már.
Fogta magát, és kijött. A nagytükörbe nézegette magát, minden oldalról megvizsgálva alkatát.
- Emmett szokott veled jönni?
- Igen, néha. De van, amikor Alice. Miért?
- Ő hogy bírja ezt?
- Emmett, minden megtesz, ha engem az boldoggá tesz. Semmit nem élvezek úgy, mint a vásárlást. - nevetett fel, és visszament. Pár pillanat múlva, újra kijött egy másik ruhában.
- Tényleg semmit? Még az Emmettel való fizikai kapcsolatot sem?- kérdeztem perverz vigyor kíséretében.
- Emmettel, csak egyszeri gyönyöröm van, de ha ruhákat próbálgatok…- nem fejezte be, hanem egy mosoly kíséretében végig simított oldalán, ezzel a ruhát lesimítva. Felnevettem. Ó, ha ezt Emmett tudná! Oda lenne, minden önbizalma.
- Amúgy meg, Emmett, pontosan tudja, ha nekem tényleg nagyon nagy örömöt akar szerezni, akkor elvisz vásárolni, nem pedig halálra dug. – kicsit megkövültem, hogy ezt így kimondta.
Visszament, újra, aztán már a saját ruhájában tért vissza.
A pénztárnál, már nem bírtam ki.
- Rose, most már mehetünk? Még Sydney-be is akarsz vásárolni!
- Bella, a ruhákból sosem elég. Jaj, atyám, mennyit kell neked még tanítanom!- drámaian megrázta a fejét, aztán megfagyott és végig nézett rajtam.
Majd felnevetett.
- Nem!- tiltakoztam hevesen, és a lépcső felé tartottam.
- Ugyan már Bella. Összeszedünk néhány cuccot neked is! Legalább elcsábítod a bátyámat.
- El tudom csábítani, a nélkül is, hogy ruhákat próbálgatnék.
- Hát persze. Ne aggódj, nem lesz baj. Csak egy kicsit felépítjük a ruhatárad. Ez nem a világháború. Ne félj tőle.
- Egyszerűen csak nem szeretek csak úgy, kedvtelésből vásárolni. - magyarázkodtam.
Már 3 óra körül lehetett és még Sydney-be is várásrolni akar.
Remek! Bosszankodtam, és megint le kellett ülnöm.
Ahhoz képest, hogy Rose nekem akart vásásrolni, elég szépen összeszedegetett néhány holmit saját magának.
Megint az egyik padon ültem, de most nem mentem be a boltba. A kirakat előtt volt egy kis fapad néhány növénnyel oda ültem le, és lenéztem. Ez a harmadik emelet volt, az előbbi kettőt, már Rose felderítette.
Néztem a nyüzsgő emberek sokaságát, amint hol sietve, hol csak nyugisan sétálgatnak a márkás boltok előtt. Pont, ahogy távolabb esett pillantásom ezzel a bolttal szembe, megláttam egy könyves boltot. Ez az, végre valami olyan, ami engem is érdekel. Már épp felálltam volna, mikor valaki leült mellém. Hideg bőre súrolta az enyémet, így ijedten oda fordultam. Unalmasan rá néztem, majd szólásra nyitottam számat.
- Alice, meg jöttél?
- Hát persze! Jaj, mindent elintéztem. Olyan sok szép bútor volt!- álmélkodott, majd háta mögött Esme sietett hozzánk.
- Jaj, végre, hogy meg vagytok!- utalt rám és Rose-ra.
- Olyan gyorsan mentetek, hogy alig tudtam követni. - szólalt meg Alice nevetve, miközben nekem fel kellett állnom, hogy Esme egy puszit adjon.
- És, minden sikerült?- érdeklődtem.
- Igen, Alice elég jócskán bevásárolt!- mondta Esme. – Na, mehetünk?
- Rose, még Sydney-be is akar egy kicsit körül nézni. - magyarázkodtam, és a 15 szatyorra néztem.
- Majd elmegy a férjével. Menjünk már haza! Még be kell rendezni a házat. Még ma megjönnek a bútorok, és szóltam a fiúknak, hogy csak késő este jöjjenek. Addig kész leszünk. - csiripelte jókedvűen Alice, és pont kijött Rose, még egy zacskóval a kezében.
- Oké, mehetünk. És hallottam Alice, rendben, majd elmegyek Emmett-el. - láthatóan, nem nagyon örült neki.
Röpke 2 óra alatt már a házban voltunk. Nem csodálkoztam, hisz elég gyorsan hajtottak.
- Oké, úgy látom a bútorok már megjöttek. - szólalt meg, mikor a ház előtt egy csomó nagy hatalmas doboz volt.
- Szerencsére!- csillogó szemekkel nézte Alice, a magas bútorokat. – Gyerünk, pakolnunk kell!
Nevetve és kacarászva billent be az ajtón.
Erejének segítségével hamar bevitt minden cuccot, Rose-al együtt. Bár ő nem szívesen csinálta.
Nagyot sóhajtottam, majd az Edward szobájába mentem, ahol már Alice berendezett mindent.
Nekem már csak néhány dolgot kellett csinálnom.
|