Szárny nélkül elhagyatottnak érezte magát. Soha nem fogta még el ekkora bizonytalanság tündérléte alatt. Mióta Efraim kirakta a fekete Márványtenger partján, s búcsút vett tőle, ázott gúnyájában, gyalogosan kellett megtennie az út hátralévő részét. Apja már nem kísérhette tovább úgy, hogy a démonok lakta szigeten meg ne éreznék a tündérkirály jelenlétét. A lány fejére hajtotta zafírkék csuklyáját, s összefogta kezével, hogy a hideg szél ne kúszhasson be alá. Fáradhatatlanul mászta az elétornyosuló Smaragdhegyet, s néha-néha visszapillantott a mögötte hullámzó, fekete tengerre. Sötét hullámai ijesztő mélységben örvénylettek, így tekintetét ismét előreszegezte.

- Állj! Ki vagy? – ugrott elé egy goblin, mielőtt elérte volna a hegytetőt.

A nálánál jóval kisebb, zöld színű lény óriási orra megérezte a tenger sós illatába vegyülő, idegen illatot, nagy, elálló fülei pedig Zóra irányába mozdultak, ahogy szétterpesztett lábakkal várta a választ.

- Nadin a nevem – nyújtott neki kezet barátsága jeléül a tündérlány, ám az apró lény hátrébb ugrott.

- Honnan tudjam, hogy nem a rossz szándék vezérel? – kérdezte gyanakvón.

- Onnan, hogy fegyvertelen vagyok – mutatta meg neki üres kezeit Zóra. 

- S mit keresel Smaragdszigeten? – faggatták tovább csípőre tett kezekkel.

- A démonkirályhoz jöttem – árulta el a magát Nadinnak nevező tündérlány.

- Mit akarsz tőle?

- Az csak szigorúan rá tartozik – húzta ki magát Zóra.

A koboldhoz hasonlatos törpe arcát vigyor torzította el, de aztán arcvonásai egy csapásra rendeződtek.

- Ahhoz, hogy tovább engedjelek, meg kell válaszolnod egy kérdést. Különben kénytelen leszel visszafordulni – adta értésére ellentmondást nem tűrve.

A tündérlány, akit a goblin vallatása fenemód kezdett idegesíteni, most elámult. Ugyan, hogyan tudná ez a parányi teremtmény továbbhaladásában akadályozni, mikor a csípőjéig is alig ér? Megrázta fejét, s ügyet sem vetve hetyke alakjára, szótlan elhaladt mellette. A sziklákba kapaszkodott és felhúzta magát a hegy tetejére. Ám a célpont váratott magára. A hegytető ugyanannyi sziklával följebb került, mint amennyit megmászott, a zöld kobold pedig felettébb élvezte vergődését, s kuncogó hangot hallatott mögüle. Zóra haragra gerjedt. Legszívesebben móresre tanította volna a kis békát egy feloldó varázslattal, de még mielőtt meglendítette volna karját, megálljt parancsolt magának. Nem lepleződhet le tündér mivolta.

- Jól van – adta be derekát, s fogcsikorgatva eléállt. – Halljam a kérdést!

A goblin peckesen kihúzta magát.

- Hány igaz smaragdja van a szigetnek? – tette fel a találós kérdést.

Zóra elgondolkodott. Szemei összeszűkültek, ahogy koncentrált, s megpróbált belelátni a kis lény fejébe. De hiába erőlködött, a szigethatáron még tündérvarázslata is cserbenhagyta. Hosszasan tanakodott. Ha igaz smaragdja lenne a szigetnek, Morgan gazdagsága teljhatalmán miért akarna Tündérföld ezüstterületeihez jutni?

- Sehány – bökte ki bátran.

A kis goblin elszontyolodott.

- A választ el kell fogadnom – jelentette csalódottan. – Az urunk által megadott, lehetséges jó válaszok egyike – magyarázta.

- Miért, hány van? – lett kíváncsi Zóra.

- Kettő – árulta el a kobold. – S még egyszer kettő – ismételte.

- Tehát két smaragdja van összesen a szigetnek? – ámult el a lány.

- Úgy van. De aki ezt tudja, arra halál vár, ha tovább engedem.

- Hogy? – tágultak ki Zóra szemei, ám ekkor a goblin eltűnt.

Gonosz kacagása hallatszódott csupán egy fa mögül.

- Ezek szerint én… most már tudom – suttogta mereven maga elé a tündér, majd szája elé kapta kezét, nehogy kicsússzon rajta a következtetés másik fele, melynek önbeteljesítő hatása ezen a vidéken nagyon is elképzelhetővé vált.

Az állítás, mely szerint halál vár rá, kimondatlan maradt, mégis félelem öntötte el bensőjét. A bénító érzés csak akkor enyhült, amikor elérte a hegycsúcsot. Rá kellett jönnie, hogy miután a kárörvendő vihorászása egészen a hegytetőig kísérte, tréfát űztek vele. Rá semmilyen halál nem várhat! – határozta el.

®

A sziget egész birodalmát beláthatta fentről. A Smaragd- és Rubinerdő rengetege által közrefogott füstkvarc kastély hátborzongatóan magaslott ki a zöld és piros drágakőhatású völgy közepén, a környező falvak pedig parányi pontoknak tűntek mellette. A vár óriási mivolta ellenben érzéki csalódáson alapult, hiszen a drágakő mintázatú földben elveszett szem pontosan azt látta, amit látnia kellett. Valójában több kilométert kellett még megtennie a vándornak ahhoz, hogy célhoz érjen.

Zóra érezte, hogy maradt még valami ujjaiban tündérerejéből. Körülnézett, s mikor megbizonyosodott afelől, hogy senki sem látja, csettintett egyet. Egyenesen a kastély hídja elé varázsolta magát. A négytornyú vár innen már eredeti méretében tornyosult fölé. Zord falai hideget leheltek, s a tömzsi óriásokat körülölelő kristálytó vize jégpengeként vágta el a bejutni szándékozó útját. A környék falvai csendes fogadtatásban részesítették. Míg Sziromvölgyben pirkadt, addig Smaragdszigeten alkonyodott. A tündérlány megacélozta idegeit és a tavon átvezető hídra lépett.

Léptei visszhangoztak, ahogy közeledett a kapuhoz. Lám, ellensége ajtaja nyitva fogadta. Zóra még nem is sejtette, hogy atyja egyenesen a veszedelembe küldte, s elképzelése sem volt arról, mi vár rá odabent. Soha nem hagyta el Tündérhont. Goblinokról, koboldokról, vérfarkasokról, s más egyéb szörnyekről csupán könyvekben olvasott. De legrosszabb álmában sem találkozott olyan kutyafejű démonokkal, akik most útját szegélyezték. A két, termetes őr bárdjai lesújtottak előtte, s hosszú tűfogaikkal rávicsorogtak.

- Nézd csak, Rufusz! – köpte az egyik társának. – Ez a kis pöttöm-Panna majdnem bejutott a várba! Ha nem figyelsz oda, rá is lépsz!

- Mit szólnál egy kis mókához, Gara? – vetette fel a másik, miközben megnyalta szája szélét.

- Már úgyis unatkoztam – csorgott a vörös kutya nyála.

Zóra megkövült, ijedtében még sikoltani is elfelejtett. Pedig azzal megsüketíthette volna a két támadó vérebet. Mozdulatlanná dermedve tűrte, ahogy Gara és Rufusz négykézlábra ugrik, és szaglászva közelít.

- A démonkirályhoz jöttem – nyögte, mikor megérezte Gara nedves orrát a lábán.

Rufusz felegyenesedett és nevetve vetette át szőrős mancsát a tündérlány keskeny vállain.

- Tudod, minket illet a kóstoló, mielőtt megfeküdnéd urunkat – szélesedett vigyora, s kiöltötte rá nagy nyelvét.

Bűzös pofája Zóra arcába lehelte gőzét, mire a csuklya leomlott a tűzhajú lány fejéről.

- No lám! – ámult a kutyafejű démon. – Te nem is akármilyen kislány vagy! Egyenesen nekem szántak vacsorára! – nyitotta nagyra száját és Garát félrelökve mancsai közé kapta áldozatát.

Zóra behunyta szemeit, s lassan tízig számolt. Rufusz karmai leszaggatták róla a zafírkék leplet, nyaka pedig tűhegyes fogai közé került, mire öthöz ért. Négyre már fagynia kell támadójának.

- Állj! – dörrent ekkor egy mély férfihang mögöttük, s Rufusz azon nyomban a földre rogyott.

Gara nyüszítve lapult mellé.

- Miközben ti itt játszadoztok, más démonok könnyűszerrel bejuthatnak a nyitott kapun! – folytatta a szenvtelen hang tulajdonosa kimérten.

Zóra, aki azt hitte, a két vérebnél veszedelmesebb teremtménnyel nem találkozhat, tévedett. Megfordult és egyenesen Smaragdsziget urával találta magát szemben. A kutyafejű szörnyek méretével vetekedő, szikár termetű lény óriási, denevérre emlékeztető szárnyai épp összecsukódtak, ahogy földet ért. Hollófekete haja a vállait seperte, ahogy enyhén meghajolt vendége előtt. A tündérlány az ájulás szélére került, s mikor aztán a démonkirály smaragdzöld szemei az övére szegeződtek, megállt benne a szufla is. Már tudta, hogy a határt védő goblin rejtvényében pontosan erre a két smaragdra utalt.

®

- Hogy érzed magad? – ráncolta homlokát a sápadt arcú démonlány, s Zóra fölé hajolt az ágyon, hogy fejére helyezze a borogatást.

Hosszú, fekete haja és topázszín szeme Médeára emlékeztetett. Csak vérvörös ajkai, s kivillanó szemfoga árulták el eredetét.

- Jobban – próbált felülni a tündérlány, s félretolta a kendőt.

Ám a másik visszanyomta.

- Azért nem árt, ha pihensz, míg vissza nem tér arcszíned – tanácsolta, s körbenyalta szája szélét. – Melánia vagyok – mutatkozott be. – Téged hogy hívnak?

- Nadin – adta meg álnevét.

- Nadin – ízlelgette a szót a démonlány. – Ugye, nem Rabán küldött? – kérdezte mohón.

Zóra bólintott, mire Melánia nyelt egyet. Azonnal kikerült bűvköréből, s felpattant az ágyról.

- Nehogy azt hidd, hogy minden ember megkaphatja őt! – ugrott hangja pár oktávot, s duzzogva kirohant a szobából.

Éles ajtócsapódás jelezte távozását. A tündérlány felülvén eme értetlen incidensre, ijedten pislogott körbe. A sötét, leredőnyözött szobát egy a helyiség végében meleget adó kandalló fénye világította be. A fa ropogott, ahogy megadta magát a fojtogató tűznek, s a lángnyelvek egy a közeli székre hanyagul levetett, könnyű zafírlepel után kapdostak. Zóra ekkor eszmélt rá, hogy fehérneműjéig lemeztelenítették. Kopottas gúnyája, melyben érkezett, nem volt sehol. Vagy már a tűz martalékává vált? Utolsó kapaszkodója a kék köpeny megmentésében rejlett. Villámgyors mozdulattal akart utána ugrani. Ellenben csak nagy nehezen tudott kiszabadulni a karmazsinvörös ágytakaró fogságából, s még annál is kínkeservesebben eljutni a székig. Az ágy belőle kinövő, nyelvszerű indáival mohón magához szorította, s mindaddig akadályozta célja elérésében, míg abba nem hagyta a rúgkapálást. A varázslatokhoz szokott tündérlány ismét kísértést érzett arra, hogy egy csettintéssel intézze el ellenfelét, de aztán megértette, hogy a győzelem ára a nyugalom. Amint óvatosabb mozdulatokra váltott, az ágy visszavonta indás kezeit. Ám még mielőtt a lepel után nyúlhatott volna, megbotlott valamiben, s négykézlábra esett. Az egyik sarokból gonosz manó nevetése hallatszott.

- Hogy az ördög vinne el! – hagyta el a szitok Zóra ajkát, s rémülten figyelte, amint szavai nyomán a lángok erőre kapnak a kandallóban, a tűz átterjed köpenyére, s szaggatni kezdi.

Ám ugyanebben a pillanatban kopogtak a szoba ajtaján.

- Ha felöltözött, a démonkirály várja önt – tudatta a bariton hang tulajdonosa, mire a sarokban mókázó manó kiugrott az ablakon.

- Azonnal! – kiáltott vissza a tündérlány az ajtó előtt állónak, s kitágult tengerszemeivel rámeredt a rakoncátlan lángnyelvekre.

Azok sikítva adták meg magukat, s ijedten vonultak vissza a zafírkék anyagról a kandallóba. Zóra hipp-hopp egy könnyű estélyi ruhát varázsolt magának megperzselt lepléből, s magára öltötte. A tudat, hogy elbánt a kandalló szellemével, visszaadta bátorságát, s erősítette öntudatát. De vajon a démonkirály látványára is felkészült? Még mindig remegett, ha visszaidézte a kapuban megjelent, hátborzongató alakot. Maga a sátán elevenedett meg szemei előtt!

A fekete csuklyás ajtónálló némán vezette végig a kastély folyosóin. A nehéz, boltíves ajtók denevérszerű szárnyai karja egyetlen intésére hangos nyikorgással engedelmeskedtek, s utat adtak a mélybe. A szűk folyosókat hamuszín márványlépcsők kötötték össze, de a rajtuk végignyúló szőnyeg széle enyhén fodrozódott, ahogy a hosszú, kígyószerű anyag lélegzett, s Zóra ijedten kapkodta lábait, nehogy elessen. Az előtte haladó egyetlen egyszer sem botlott meg, ő viszont minden lépcsősoron bukdácsolt. Ami pedig legfőképp felháborította, hogy némelyek rendkívül szórakoztatónak találták elesettségét. A falak mögül érkező, kuncogó hangok arról tanúskodtak, hogy szemtelen leskelődők követik minden léptét. Azonban nem csak ő elégelte meg egy kis idő múlva a publikum pökhendi viselkedését, hanem kísérője is.

- Elég legyen! Menjetek vissza a szobátokba! – rivallt a pimaszkodókra, s a folyosó lassan megnémult.

Még egy-két köhintés, ásítás, aztán síri csend borult a kastélyra.

- Itt vagyunk – állt meg végül egy kétszárnyú ajtó előtt a démon. – Az ebédlő – kommentálta, még mielőtt kinyitotta volna a vaskos ajtót.

Zóra dübörgő szívére tette jobb kezét, hogy lecsitítsa. Nem a feltáruló ebédlő, inkább a várúr közeli jelenléte késztette erre. Csakhogy figyelmét röpke időre a hosszú, festett üvegű ablakaival magasba törő, csúcsíves terem ragadta el. A tekintélyes, óriási teret széltében sötét falak korlátozták le. Az ebédlő a négy asztalsor ellenére is kongott az ürességtől, még a falakon csüngő gyertyatartókban meggyújtott mécsesek sem vittek életet e komor képbe. Templomi csend uralta a helyiséget, s ha az egyik, gyertyákkal megrakott asztal két végében nem állt volna teríték, a vendég azt hihette volna, hogy kriptába került. A tündérlány a mögötte bezáródó ajtóra rezzent fel, majd az ablak előtt megmozduló árny vonta magára figyelmét.

- Jó estét! – köszöntötte mély hangján a démonkirály, s felé fordult.

A gyertyák tompa fénye miatt csak a hátán nyugvó, összecsukott szárnyak körvonaláról, s világító, zöld szemeiből lehetett ráismerni. Abban viszont csepp barátság sem tükröződött. Zórának nyelnie kellett, hogy hangot tudjon kicsikarni magából s egy öntudatlan erő meghajlást csalt elő testéből, mielőtt visszaköszönt volna. Mozdulata oly kecsesre sikeredett, hogy Tündérhonban is helyt állt volna. Látszólag Morgant nem csak meglepte vele, hanem gyanakvóvá is tette. Lassú, kimért léptekkel, összeszűkült szemekkel ment eléje. Fekete csizmáinak kopogása visszhangzott a teremben, majd elhalt, ahogy megállt. A tündérlány jobb keze még mindig szíve fölött nyugodott, s egész bensője reszketett a férfi közelségétől. Bár a várúr az ebédlőbe levezető három lépcsőfok aljában maradt, a lépcsősor tetején kiegyenesedő Zóra pedig vele egy szintre került, a démonkirály ranglétrában elfoglalt helye egyértelműen tudtára adta a piciny lénynek, hogy van félnivalója.

- Sajnálom, ha felzaklatták a kapubejáróban történtek – suhant át Morgan tekintete a remegő kézről Zóra arcára, mely a következő percben tündér mivolta ellenére cseresznyepirosra gyúlt.

Nem számított kedvességre. Pláne arra nem, hogy a démonkirály a tőle való ódzkodást és félelmet udvariasan inkább a történtek rovására írja. Vagy akkora ereje még sincs, hogy belelásson egy tündérbe?

- Ó…én…igazán nem… - nyalta meg kiszáradt szája szélét.

- Nincs szüksége mentegetőzésre, a két kapuőr már megkapta büntetését – keresztezte szavait a várúr, s részéről a téma befejezettnek minősült. – Mi a neve? – vizslatta tovább vendégét.

- Nadin – felelte Zóra lesütött pillákkal, s zavara feje búbjáig kúszott.

- Nadin – ismételte Morgan átható smaragdszemekkel. – Örülök, hogy jobban érzi magát – tapadt tekintete a piros orcákra. – Megtisztelne azzal, hogy vacsoravendégként megosztja velem az asztalt, majd feltárja látogatása célját? – kérdezte.

A meglepett tündérlány ismét kislányos zavarban válaszolt.

- Ó, hogyne! – fogadta el az invitálást.

Morgan jelzésére egy-egy feketeöltönyös, rizsporos hajú vámpírszolgáló lépett elő az oldalsó ajtók mögül és gyakorlott mozdulatokkal a megterített asztal két végébe tessékelték az étkezni vágyókat. Mialatt az egyik kihúzta a széket Zórának, a másik bort töltött urának. A tündérlány visszautasította a neki is felkínált italt. Az otthoni forró mézszörp ízére vágyott, mely lenyugtathatta volna idegeit, de nem merte kifejezésre juttatni, nehogy a démonkirály gyanakodni kezdjen. Így is magán érezte fürkésző tekintetét az asztal ellenkező végéből. Ám szerencsére hamarosan mindkettejük elé gőzölgő leves került, mellyel kielégíthette a melegség utáni vágyát.

- Remélem, nem vette zokon, hogy engedélyt adtam tönkrement ruhája elégetésére – kezdeményezett beszédtémát a démonkirály, s kenyeret tört a leveshez. – Már nem lehetett megmenteni.

- Ó! Értem.

Zóra hangja egyre vékonyabbra sikeredett.

- De látom, kárpótlásul nagyon csinos estélyit kapott – jött a szerény bók.

A tündérlány megijedt. Tán vendéglátója megsejtette volna, hogy a ruhát tündérvarázslat tartja össze? Átkozta magát, amiért hagyta, hogy zafírkék köpenye a kandallóban cselt szövő lángok áldozatául essen. Ha előbb avatkozik közbe, megúszhatta volna bűbáj nélkül.

- Ó, igen – kezdte buzgón. – A kastély koboldjai készségesen siettek a segítségemre – hazudta negédes mosollyal, miközben magában a föld alá kívánta az összes gonosz törpét és szellemet.

Morgan ellenben nem mosolygott.

- Végre valami hasznos dolgot is műveltek – jegyezte meg félig korholva, majd kanalazni kezdte levesét.

Zóra ugyanezt tette. A forró főzetnek különös ízt adtak a számára szokatlan fűszerek, s azt találgatta, minek köszönhető a furcsa, édes-savanyú zamat.

- Milyennek találja a sellőkrémlevest? – kérdezte mintegy gondolataiba látva a démonkirály.

A tündérlány kezében erre megállt a kanál, a torkán legördülő folyadék pedig visszafelé kívánkozott. Óriási akaraterőre volt szüksége ahhoz, hogy leküzdje ellenszenvét, s ne prüszkölje ki a félúton járó étket, de utána annál nagyobb pánikroham tört ki rajta, mert fuldokolni kezdett a torkát szurkáló tárgytól. Morgan nem habozott. Egy szempillantás alatt az asztal másik végében termett és feltépte Zórát székéből.

- Hunyja be a szemét és nyissa ki a száját! – parancsolta, s a megilletődött lány állkapcsát felbiccentve arcát két ujja közé csippentette.

Zóra ijedtében engedelmeskedett, s érezte, ahogy a démon lehelete birtokba veszi szájüregét. Anélkül, hogy ajkait érintette volna, valami hosszú és meleg kúszott le torkán, majd kíméletesen megszabadította a szúrós tárgytól. Mire kinyitotta szemeit, Morgan már ujjai között tartotta a centis sellőszálkát, nyelvével pedig lenyalta az ajkára kerülő vért. A tündér elsápadt, s ha a démonkirály karjai nem tartották volna, menten visszaroskadt volna székébe. Azonban a várúr látván vendége riadalmát, előzékenyen leültette.

- Vigyék el a hölgy levesét! – adta utasításba, mire az egyik komornyik előlépett. – Hozzanak helyette almapürét! – tekintett le szánakozva a remegő lányalakra. – Sajnálom, ha megijesztettem. Megteszi önnek egy igazi tündércsemege? – kérdezte.

Zóra, akiben a hála és a zavar váltogatta egymást, ismét fuldoklóként kapott levegő után. Már tudja!?

- Hogy…hogy érti ezt? – hápogott.

- Biztos vagyok benne, hogy a tündérek kedvenc étele jót tenne most az ön sérült torkának – magyarázta gyengéden. – Majd meglátja! – ígérte.

Zóra szótlan bámulta, ahogy Morgan újra elfoglalja helyét az asztalfőn. Nem, nem sejt semmit! – adott hálát az égnek, s jóízűen esett neki az elé tett pürének. Milyen boldoggá tette a szeretett íz!

- Mi hozta erre? – tudakolta a démonkirály a tárgyra térve, mikor befejezték az evést.

A tündérlány visszaidézte célját. Letette kanalát, s mély levegőt vett, mielőtt szólásra nyitotta volna ajkát. Az otthoni csemegétől erőre kapott, mégsem bírt kipréselni magából egyetlen szónál többet:

- Rabán.

Morgan szemöldökei felszaladtak.

- Valóban? – akarta tudni, s a bólintásra hosszas tanulmányozásba fogott.

Vajon mi járhatott a fejében, mialatt smaragdjaival az asztal másik végéből letapogatta a zafírkék ruha tartalmát a darázsderéktól kezdve a zakatoló szívet rejtő két kis keblen keresztül a finom ívű nyakig? Azt találgatta, mit is tud számára nyújtani e csöpp test?

- Elárulná, milyen megfontolásból ment bele alkujába? – állapodott meg Zóra arcán.

A tündérlány kiérezte Morgan gyanakvását. Nem füllenthetett. Mindketten pontosan tudták, hogy az emberek nem hagyják csak ott ok nélkül a földet.

- Azt ígérte, ha egy időre az ördög ágyasa leszek, visszatérvén a földre boldogan élhetek szerelmemmel.

Gúnyos mosoly volt a felelet, Zóra pedig szidta magát, amiért a kelleténél többet árult el.

- Felettébb újszerű tárgy – dörzsölte állát a démonkirály. – Általában a gazdagság és a hatalom motiválja az embereket. Még senki sem fogadta el Rabán ajánlatát szerelmi boldogságért.

A tündérlány meghökkent.

- S ne vegye sértésnek, hölgyem – folytatta Morgan -, de jól ismerem őt. Sohasem választana egy ilyen… hogy is fogalmazzak – tanakodott -, egy ilyen gyöngécske teremtést.

Zóra ajka megremegett. De most először nem a félelemtől, hanem a dühtől. Hátra tolta székét és felállt.

- Lehet, hogy gyámoltalannak tűnök a maga szemében, de sokkal több bátorság lakozik bennem, mintsem hinné – emelte fel dacosan állát.

A várúrnak tetszett a válasz.

- Gondoskodom, hogy legyen alkalma meggyőzni erről – ígérte, és fenékig itta poharát.

®

Az estebéd után Zórát visszakísérték szobájába. Ám ha azt hitte volna, hogy a kastély lakói mind nyugovóra tértek, s egyedül ő várat magára, tévedett. A falak mögött zúgolódások támadtak, a folyosón járkálni kezdtek, odakintről pedig suhogó szárnyak hangjait hozta a szél. Smaragdsziget lakói sötétedéskor ébredeztek, amikor Tündérhonban álomra hajtották fejüket. Zórát a fáradtságos utazás, s a vele történt események oly annyira megviselték, hogy elálmosodott. Annak ellenére, hogy náluk ilyenkor nappal mindenki talpon volt, engedett az ágy csábító hívogatásának.  Mielőtt azonban lepihent volna, gondosan körülnézett a szobában, nehogy egy kobold megzavarja nyugodalmát. Kinyitotta a sarokban álló, rozzant kisszekrény ajtaját, bekukkantott az ágy alá, s megemelte párnáit is. Semmit sem talált. A kandalló is utolsót pöfékelt, majd lángja elhalt, mikor a tündérlány bemászott ágyába. A selymes takaró alatt otthonára gondolva hamar elaludt.

Zavartalan álma ellenben csak pár óráig tartott. Az otthont idéző álomképek váratlanul megfeketedtek, amikor egy holló szállt le szobája ablakpárkányára. A lassan bőregérré váló, fekete madár csőrével kinyitotta az ablakot, s elrugaszkodván a párkányról, beugrott. Nyomában hideg surrant a helyiségbe. Zóra fészkelődni kezdett, s feljebb húzta magán a takarót. Az éjjeli látogató a következő minutumban növekedésnek indult. Egyre nagyobb árnnyá nőtte ki magát, s hollószárnyait tollászkodva emelgette mindaddig, míg denevérszárny nem vált belőle. Nem csak teste, feje is átalakult. Csőre eltűnt, apró gombszeme egyre kifejezőbb tekintetet vett fel, egyedül szénfekete színe emlékeztetett madár mivoltára. Amikor elnyerte végleges formáját, egy óriási, denevérszárnyú ember lépett Zóra ágyához, s karmai közé vette az álmodó kicsiny kézfejét. Miután az érintésben megmártózott, sötét arcát fölé emelte, s a tündérlány elbűvölő, halvány fehér bőrén suhant végig koromsötét tekintete. Végigkövette a lüktető nyaki ütőeret a fül mögött eltűnő hajszálerekig, majd a lehunyt szemhéjon pihent meg.  

- Jó estét, kedvesem! – köszöntötte rekedtes hangján.

Zóra megmozdulni képtelen, dübörgő szívvel adta meg magát éjjeli látogatójának. Annak hosszú szemfogai kivillantak, ahogy tovább beszélt.