Mélyeket lélegezve a szobába felmentem. Nem akartam látni a Cullen család arcát, amint engem vizsgálgatnak. Fogtam magam, és az erkélyre kiültem. A keskeny kis párkány most nem volt probléma. Nyugodtan ültem rá, tudva, hogy reflexeim igen élesek és nem esne semmi bajom, ha leesnék.
A magam ura vagyok. Hm, még vámpírként sem vagyok normális. Egy mosolyt megereztettem. Hát igen. Ez vagyok én! Egy furcsa egyén, aki kitűnik a többiek közül. Még vámpírként is!
Nem érzek semmit. Ez, ami nagyon frusztráló! Nem érzek szomjat, se fájdalmat, se vágyat, se semmit. Csak azt érzem, hogy meg akarom Victoriát találni, hogy végre megölhessem. A legjobb védekezés a támadás. Immár elég erős vagyok, hogy legyőzhessem. A többi vámpír nem érdekel! Laurent már nincs vele, a többi kis vámpír pedig alig lehet néhány hetes. És nagyon fura, hisz én nem változtam át, és még is, itt ülök, vámpírként. És a bosszú jár a fejemben. De mi van, ha Livjoy, tudott valamit, amit én nem? Mi van, ha hirtelen, csak úgy, minden előzmény nélkül, elhagy az erőm, és újra ember leszek? Akkor ott fogok meghalni, az biztos!
De nem, nem biztos… hisz Edward, Alice nagyon vigyáznak rám. Mint mindig.
Nem hagynák, hogy történjen velem valami. Miért ilyen zavaros ez? Most, itt vámpír énemként, valahogy hiányolok valamit. Valami üresség tátong bennem. Az érzések? A szerelem? Az a mérhetetlenül mély szerelem, erős kötelék, amit Edward iránt érzek, az eltűnt. Nem érzek most semmit. És ez rossz! Hiányzik, az a boldog érzés, hogy én mennyire szeretem őt. De, nem! Ez kivált belőlem, mikor átváltoztam.
De jó tudni, hogy ha megvágnak és folyni kezd a vérem, átváltozom. De igaza van Rose-nak. Mi van, ha meghalok, mielőtt megtörténne? Ha nincs elég idő rá?
Talán ezeket el kéne vetnem, hiszen Edward, ha tehetné, ki se engedne a házból. Sose hagyná, hogy Victoria közelébe menjek. És ez bosszant!
Hirtelen meleg érzés kezdett kavarodni bennem, a tüdőmön váratlanul nem kaptam levegőt, és a gyomrom émelyegni kezdett. Szemeim kipattantak. Leestem a párkányról, le a földre. Fogaim közt próbáltam szívni az oxigént, miközben úgy éreztem fulladozom. Kezeimet mellkasomra szorítottam, miközben térdeltem a hideg, nyirkos kövön. Legalább is most az volt.
Aztán vége lett. Zihálva, és hálásan kapkodtam újra a friss levegőt, ami az ablakon jön befele.
Napnyugta. Hamarosan éjszaka.
Felocsúdtam. Visszaváltoztam!
Szóval így tudom váltogatni, de hogy, miért változtam vissza?
Levegőre volt szükségem, már nem láttam a repedéseket a falon, a kinti fákon az erezeteket, egyszerűen, már a szagokat sem éreztem. Újra ember voltam.
De miért változtam vissza? Erre magyarázatot kell keresnem, de sürgősen különben nagyon pórul fogok járni, ha mondjuk, a harc közben változok vissza.
Elhúztam a számat, miközben nagyot nyelve, a lépcsőn igyekeztem lefelé. Hirtelen szédülés lett rajtam úrrá, ezért kénytelen voltam megtámaszkodni a korlátban.
Valaki szinte pillanatok alatt előttem termett, és oldalról támogatni kezdett.
- Bella, mi a gond?- kérdezte aggodalmas hangon, én pedig nem tudtam válaszolni. A torkom égni kezdett.
- Edward…- nyögtem alig hallhatóan és az egyik lépcsőfokon összeestem. Hátamat a korlátnak döntöttem, miközben kedvesem félve kapott karjaiba. Mennyasszonyi fogásba vett, futva visszaszaladt a lépcsőn, és letett a nagy francia ágyra.
- Carlisle. - kiabálta nem túl hangosan, de a fejem így is zsongni kezdett.
- Mi történt?- kérdezte egyből, és mellém lépett.
- Nem tudom. Már olyan kómáson jött a lépcsőn is lefele, mikor utána akartam menni. Aztán összeesett.
- Megoldjuk. - biztosította, de már nem hallottam semmit.
A fülem sípolni kezdett, a fejem pedig lüktetni. Semmit nem érzékeltem körülöttem.
Tompa dobbanások voltak a fejemben, amit nem értettem. Mint egy szívdobogás.
Ez talán az én szívem lenne? Vagy valaki másé?
Szinte végtelenig tartó űrbe zuhantam. Körülöttem egyre több kép kezdett kibontakozni. Mint valami emlékeztető.
Láttam magam előtt, Edward-dal való első találkozásomat, beszélgetésünket, az igazság pillanatát, Port Angeles, első csók, és a többi ilyen képek, szabálytalanul villantak elém. Belezavarodtam. Majd váratlanul, a nagy semmiből, egy nő lépett ki, fehér fénnyel bevilágítva mindent maga körül. Hasonló hosszú barna haja volt, mint nekem, és zöld szinte már rikító szemei. Karcsú alakján fehér gyönyörű ruha tekeredett. Nem értettem.
Első ránézésre, akár Rosalie vetélytársa is lehetne. De mikor jobban meg néztem, legnagyobb rémületemre magamat láttam.
- Ez én vagyok?- suttogtam halkan, mire ő csak elmosolyodott. Fehér bőre szikrázott, csillogó meleg, zöld szemei boldogan szikráztak. Össze voltam zavarodva.
- Mi történik?- kérdeztem ismét. Összevont szemöldökkel körül néztem. Ott volt a Cullen család minden tagja. Esme és Carlisle kedvesen néztek rám, és szemük hol engem, hol a hasonmásomat fürkészték. Alice és Jasper csak mosolyogtak meglepett arcomon, de Rose és Emmett sem néztek máshogy. Ugyanolyan boldog vigyorral a képükön figyelték arcomat. Utoljára hagytam Edward-ot. Melegen, szerelmesen és vágyakozva tekintett rám, majd kilépett a többiek sorából és az angyal kinézetű lányhoz lépett. Átkarolta miközben még mindig rám mosolygott.
- Edward…- leheltem halkan a semmibe. Mire ő csak elnevette magát a karjaiban tartott lánnyal együtt majd hirtelen minden csak köddé vált.
Zihálva ültem fel az ágyban. Folyt a víz rólam, és lassan de vér kezdett folyni szám szélén. Oda kaptam kezem és gyorsan letöröltem. Csak ekkor figyeltem fel rá, hogy Edward már félve mellettem terem.
- Jól vagy?- kérdezte aggódó hangon, én pedig csak szótlanul bólogattam, miközben arra emlékeztem vissza, amit megálmodtam. Nem volt kétséges, hogy az a lány, az-az énem, akit Edward ölelt át, az vámpír volt. Túl szép volt, szép voltam, hogy akkor ott ember legyek. Nem, ott már biztos, hogy vámpír voltam. De akkor még is, mi volt ez? Egy álom, vagy egy látomás, ami például Alice-nek szokott lenni? Kérdések hada öntötte el elmém, amiben belefájdult a fejem. Oda kaptam kezem, mire Edward felugrott.
- Biztos minden rendben?- rá néztem, mire zavarodottság tűnt fel szemében. – Miért nézel rám így?- kérdezte, mire, én ezt nem értettem.
- Miért, hogy nézek?
- Hát, mint akinek valami baja van. Megint álmodtál?- kérdezte, én pedig összevontam szemöldököm.
- Honnan tudsz az álmaimról?- faggatóztam, és őszintén szólva kicsit mérges lettem. Már nem azért, de nincs túl sok köze az álmaimhoz.
- Nézd a kezed. - emelte fel lágyan csuklómat, nehogy kárt tegyen bennem. A csuklóm be volt kötve, de feljebb karmolások díszítették alkarom.
- Mi történt?
- Nem emlékszel semmire, ami tegnap történt?- kérdezte, és megsimította arcom.
Megráztam a fejem, de abban a pillanatban minden bekattant.
Felkeltem, lementem a földszintre. Sikítás. Emmett. Aztán a nagy fájdalom, a hasamban, elmémben, torkomban. Aztán megjött Edward. Majd Victoria. El akartunk menni. Aztán Rose megvágott, mert én azt kértem tőle. Átváltoztam. A magam ura voltam. Feljöttem. Gondolkodtam, és le akartam menni, miután visszaváltoztam, de a lépcsőnél rosszul lettem.
Hirtelen elkezdtem sírni.
- Semmi baj, Bella!- ült fel az ágyra Edward és megölelt. – Minden rendben lesz, megígérem!
- Mi történik velem?- kérdeztem szaggatott hangon. A gombóc a torkomban újult erővel, akart kitörni, de, ha most elkezdek zokogni, azzal semmit nem oldok meg.
- Kiderítjük. - suttogta, és elhúzódott tőlem, de csak annyira, hogy a szemembe tudjon nézni. Letörölte a könnyeket, és lassan megcsókolta kiszáradt számat.
Épp hogy elváltunk, Alice rontott be a szobába.
- Jól vagy?- kérdezte és szinte lelökte az ágyról Edward-ot, hogy közelebb kerülhessen hozzám.
- Igen, azt hiszem. - válaszoltan neki, de nem néztem rá. A rám terített takaró szélét piszkálgattam.
- Hihetetlen, hogy magadtól visszaváltoztál. Ez nem normális.
- Igen, tudjuk Alice. - morogta Edward kedvetlenül.
- Na, mindegy, azért örülök neki, hogy jól vagy. - simogatta meg arcomat, aztán megfogta kezem. – Tudod, nagyon szörnyű volt látni, ahogy Rose megsebez. - folytatta szomorú sóhajjal, mire nekem kipattantam szemeim.
- Ugye nem szidtátok le, mert az tette… Az én ötletem volt, ő nem tehetett róla. - hadartam egy szuszra, de elég volt ez a kis idegesség is, hogy a szívem megint őrült tempóba dobogjon, és újra gyorsabban szedjem a levegőt.
- Kérlek Bella, ne izgasd fel magad. - lépett be a szobába Carlisle. Remek, már csak ez hiányzott!
- Hihetetlen, most sorjában fel fogtok jönni, hogy megnézzétek jól vagyok-e? Nem kell! Már jól vagyok. - akartam fel felállni, és a takarót már le is löktem magamról, de Edward erősen visszanyomott. Még egy ideig hadakoztam, amit ő zavarodottan figyelt, hogy milyen erősen tudok ellenállni neki, de aztán föladtam, és hagytam, hogy visszategyen az ágyba.
- Bella, beszélnem kell veled. Ti gyerekek menjetek ki. - nézett rájuk. Alice fel is állt, de még egy gyors puszit nyomott arcomra. Nos, Edward láthatólag nem akart menni. Még mindig az ágyon ült, és engem nézett.
- Edward menj!- suttogtam halkan, és megérintettem kezét.
- Nem akarlak egyedül hagyni.
- Nem vagyok egyedül. - mosolyodtam el magam, és nevelő apjára néztem. – Carlisle velem van.
Láthatólag megbízott apjában.
Még egy gyors pillantást küldött felém, aztán egy szempillantás alatt kislisszolt.
- Carlisle, én…- kezdtem volna bele, de lecsitított, miközben leült az ágy szélére.
- Nézd Bella, én nem haragszom rád. És itt senki se haragszik rád. De tudnom kell, hogy mi történt. Mikor változtál át, és vissza?
- Hát, átváltozni, mikor Rose megvágott. Ugyanaz a tűz, amit még anno a balett teremben éreztem. Aztán nem csináltam semmit, csak gondolkoztam és hirtelen visszaváltoztam. Rosszul lettem, és csak a lépcsőig jutottam. - magyaráztam hadarva.
- Értem.
- Carlisle, mennyi időm van még?
- Már túlságosan is sokszor változol át. Mióta Syney-be vagyunk csak háromszor változtál át. És alig vagyunk 5 napja itt. Nézd, sajnálom, de nem halogathatjuk tovább. Edward át fog változtatni a hétvégén.
Felkaptam fejem. Ha ez igaz, akkor…
Fejemben gyorsan számolgatni kezdetem. Szombaton érkeztünk…
Akkor ma csütörtök van. Vagy is 2 nap múlva…
- Tudom, hogy te már régóta szeretnéd, de nem halogathatjuk tovább, és ezt Edward-nak is fel kell fognia. Ha nem cselekszünk, lehet, hogy te halsz bele. A tested nem bírja ezt a sok fájdalmat.
Bólogattam egyetértően, de még is valami nyomasztott.
- Carlsile rendben, de…
- Igen?- kérdezte és igazán kíváncsi volt, hogy mi zavar.
- Tudod, nekem és Edward-nak volt egy megállapodása. Nem lehetne ezt beletenni?
- Nem tudom Bella. Nem hiszem, hogy a hétvégéig, össze tudnátok házasodni, aztán nászútra menni, majd visszajönni, hogy átváltozhass. Sajnálom, de ez így lehetetlen.
- És, ha egy kicsit elhúznánk? Mit számít az a néhány nap?
- Nem tudom. - ingatta meg fejét, és látszólag nem igazán halasztotta volna el ezt az ügyet.
- Kérlek!
- Rendben. De…
- Az esküvőt, ha Alice belegyezik, lehetne akkor majd ezután is megtartani. De a nászutat előrébb hoznám. - kötöttem ki, és ebből nem igazán engedtem. Elmosolyodott.
Egy ideig maga elé meredt, és hol felnézett és engem tanulmányozott, hol a padlót fixírozta.
- Nos?
- Rendben. Menjetek el nászútra!
Nagyon megörültem.
- Várj! Vicrotia?- kérdeztem váratlanul, mire meglepetten nézett rám.
- Jasper elég összekuszálta az utat. Több nap kell, mire kibogozzák. Addigra mi pedig eltűnünk.
- Hová? – suttogtam.
- Vissza Forksba.
- De miért pont oda?- fakadtam ki. Már megint költözünk. Jaj, ne!
- Mert Victoria agya szerint, nem mennék vissza oda. Tehát az lenne, az utolsó hely, ahol keresne téged. Mire rá jön, vagy ki tudódik, hogy visszamentünk, már vámpír leszel te is.
Bólintottam egyet, hogy megértettem.
De a költözés gondolata nem nagyon tetszett. Olyan jól berendezgettünk itt, és most újra visszamegyünk Forksa? Na, ne! De nem baj, ez csak egy dolog volt. A legfontosabb közelebb lesz, mint hinném.