Edward-ék elmentek, én pedig unatkoztam. Valahogy nem izgultam, most még. De lehet, sőt biztos, hogy az utolsó pár percben jön rám majd a félelem. De akkor is erősnek kell lennem. A nappaliban ültem, és a falra meredtem. Gondolkozóba estem, és átértékeltem mindazt, amit elveszítek, és itt hagyok. Alice mellettem ült, és engem figyelt.
Majd hirtelen üveges lett a szeme, miközben megdermedt. Esme már mellette volt én aggódva, na meg persze kíváncsian mellé csusszantam.
- Oké, Alice mit látsz?- lehelte halkan Esme és simogatta nyugtatóan vállát.
- Egy lány. – mondta, majd kettőt pislogott. Meglepődve rám nézett. Összezavarodva viszonoztam pillantását.
- Mi van?- kérdeztem és zavaromban más felé néztem. –Milyen lányt láttál?
- Öhm, fekete szemei és világos barna haja volt. Hasonlított rád, de még sem te voltál. Egyedül volt, és futott. Felénk. Hozzánk jön.
- Veszélyes?- kérdezte aggódva Esme, miközben felállt.
- Nem. – ingatta meg fejét és rám figyelt. – Mi van Bella?
Hát igen, én még mindig lefagyva álltam. Ő volt az, akit látott. Bárhol felismerném. Livjoy elég nyilvánvalóan mutatta meg. De akkor ez, hogy lehetséges? Nem lehet, hogy hazudott! De akkor mit keres itt?
- Mi van Bella?- állt fel Alice és megrázta vállam. – Jól vagy? Olyan fehérnek látszol.
- Elizabeth. – suttogtam még mindig dermedten.
- Nem ő volt…- szólt közbe Rosalie, aki eddig szótlanul nézte végig az eseményeket.
- De! Ő volt, Livjoy felesége, aki meghalt. Akit megöltek, és aki miatt engem akart megölni. – fontam össze karjaimat, mert váratlanul, de kirázott a hideg.
- De hogyha ő meghalt, akkor hogy kereshet most minket?
- Nem tudom. – ráztam meg fejem, és szomorúan Rose-ra néztem.
- De ez csak azt jelentheti, hogy Livjoy hazudott nekünk. Mármint a lányról. Ezt nem tudom elhinni!- az eddig mindig aranyos és kedves Esme, most dühös és csalódott arckifejezéssel állt előttem.
- Meg kell várnunk a lányt. Meg fog találni minket, de legfőképpen amúgy Bellát keresi.
Mindenki rám szegezte tekintetét, amitől zavarba jöttem, de egyben dühös is voltam.
Esme kiment és valami olyasmit mormolt, hogy felhívja a többieket. Rose és Alice még mindig engem figyeltek. Miért kell már megint valaminek közbe jönnie? Mindig, amikor már úgy adódik, hogy minden rendben, egyszer csak beüt valami. Iszonyú sok méreg gyűlt bennem össze, és legszívesebben romboltam volna.
De nem! Nem érdekel! Döntöttem el magamban. Akkor is vámpír leszek, és most már nem érdekel, hogy mi jön közbe. Ha kell, akkor fogom és megkeresem maga Victoriát. Dühömben felszaladtam a szobába és becsaptam az ajtót. Egy ideig csak magam elé meredtem mérgesen, majd fogtam és belerúgtam az ágy szélébe. Olyan dühös volta, hogy nem érdekelt a lábamba ható fájdalom. Kicsörtettem az erkélyre, és csúnya szemekkel néztem az ég felé. Eléggé rossz idő volt, borongós, esős. A szomorúság újult erővel hasított belém. Nem is olyan rég, még a gyönyörű, napos Esme szigeten voltam, és az életem értelmével, de most… Újra a gondok, a bajok és a veszélyek tengerébe veszek.
Lehunytam szemem, hogy kicsit lenyugtassam magam. Ki akartam zárni egy kicsit is ezt a sok dolgot. Ha segíteni akarok, vagy egyáltalán bármit is csinálni akarok, akkor erősnek kell lennem!
Mély sóhaj közepette felnyitottam szemem, de ezzel egy időbe a szívem először megállt, majd olyan vad kalimpálásba kezdett, hogy sértette tüdőmet. Az előttem álló, vagy is inkább guggoló személy olyan gonosz vigyorral nézett szembe velem, hogy nem bírtam megszólalni. Miután felocsúdtam, meg akartam fordulni, hogy segítségért kiáltsak, hol ott tudtam, hogy olyan hamar megölhetne, hogy még megnyikani se tudnék. Mindig is magam előtt láttam nagy vörös haját, amit vadul cibál a szél, és sötét fekete szemeit, amik olyan megvetéssel és haraggal néznek, hogy megfagy tőle a levegő.
Először hátráltam, még mindig megdermedve a félelemtől. Mindig is tudtam, hogy egyszer megtalál és értem jön, hogy elszakítson az élettől és ezzel együtt a szerelmemtől, de nem gondoltam, hogy így kell ennek befejeződnie.
Kapkodva hátrafordultam, és kiszaladtam volna, de nem jutottam sokáig, előre látásom szerint. Épp, hogy tettem egy fél fordulatot, már mögöttem volt, és kezét szorosan a számra tapasztotta. Megpróbáltam lefejteni, de csak annyit értem el, hogy ki lett karmolva az arcom.
- Ha megmukkansz, kettévágom a torkod, itt helyben!- mondta csendesen a fülem mellett. Kajaimat lefogta így még mozdulni se tudtam. A következő pillanatban pedig már csak a sötétség mély homálya lepett el.




Miért kell ennyire makacsnak lennie? Miért akar olyan lenni, mint én? Ha a szívemre hallgatok, akkor megteszem, mert én sem akarom őt soha elhagyni. De ha a józanész diktál, akkor legszívesebben leüvölteném, hogy hogyan merészel olyat gondolni, hogy ő is vámpír legyen. De persze a drága kedves családom leszavaztak. Miért is álltak volna mellém? Ők nem érthetik, hogyan érzek. Egyedül talán Jasper az, aki igazán tudja, hogy milyen vívódás játszódik le bennem. Nem csak a képességével tudja felmérni, hanem mint testvér. Ő is ugyanazt érzi Alice iránt, mint én Bella iránt. Bizonyára, ha a helyemben lenne, ő is ugyanígy hezitálna. Ehhez kétség sem fér. Emmett-nek mivel nem olyan a kapcsolata Rose-al, ő nem érheti, hogy mi játszódik most le bennem.
Unalmasan nézek nagyobb testvérem irányába, aki dacosan harcol egy barna medvével. Sajna a bruminak semmi esélye, de Em imádja, ha egy kicsit hadakozhat velük. Kuncogva megrázom fejem, majd apám és másik testvérem irányába nézek. Carlisle nagyban magyarázza Jasper-nek, hogy jobb, ha ő nem lesz jelen, amikor megtörténik az átváltoztatás. Apám nagyon hisz bennem. Túlságosan is. Bella is alábecsül. Mindegyik ostoba! Nem vagyok olyan erős, amilyennek látszódok. Talán egyszer meg tudtam állni, de mi a garancia, hogy most nem fogom megölni? Semmi. Az a baj, hogy az egyetlen, aki meg tudna állítani, ha baj történne az a családom.
- Edward!- ült le mellém Carlisle, de nem néztem rá. Csak meredtem a semmibe, de azért a mellettem ülőre összpontosítottam.
- Biztos Bellán gondolkozol!- hiába én vagyok a gondolatolvasó, gyakran hamarabb kiveszi a gondolataimat, mint bárki más.
- Meg tudod tenni.
- Miért bíztok ennyire bennem?- őszinte kíváncsisággal fordultam felé, de hangomban csengett egy kis fájdalom és félelem is. Annyira rettegek tőle, hogy mi van, ha megölöm? Azt én sem élném túl.
- Mert okunk van rá. Mindig elhivatottabb voltál a többieknél, de szinte mindig neked volt Jasper-en kívül a legnehezebb. Ezért is becsüllek. Amit nem rég tettél, Phoenixben. Egészen elképedtem, hogy mekkora kontrolod van.
- Ez Bella műve. Ő változtatott meg. - mondtam halkan, és teljes igazsággal. Ez teljes egészében igaz volt. Ha Bella nem jött volna, ha soha nem találkoztam volna vele, még mindig talán a méreg összefutna a számba, ha rá néznék egy emberre. De most már nem! Most már, csak sima, átlagos emberek, akik élik normális életüket. Számomra már csak egy valaki fontos. Csak egy valakiért létezek.
- Mire gondolsz?- kérdezte, és most különös módon nem a fejéből olvastam. Ahhoz túlságosan elmerengtem a gondolataimban.
- Arra, hogyha valaki mondjuk Alice, alig néhány hónapja ezt megjósolta volna, hogy itt fogunk tartani bizonyára nagyot nevettem volna rajta.
- Nem tudhattuk, hogy idefogunk kilyukadni.
- Gondoltad volna, hogy egyszer egy emberlány lesz a legfontosabb dolog, a vámpír életemben?
- Én örülök neki. És Esme is. Tudod jól! Természetesen nagyon boldogok vagyunk…
- Mindig azt akartátok, hogy találjak valakit…
- És akkor végre te is boldog lennél!- fejezte be mondatomat.
- És most tessék! Megtaláltam életem szerelmét, és azon kell veszekednem a saját családommal, hogy elvegyem-e az életét. – mérgemben felpattantam a fűről, és léptem egyet előre.
- A te döntésed Edward!- fogta meg vállamat.
- De pont ez az! Nem tudom, hogy mit tegyek!- fordultam vissza, felé szenvedő arckifejezéssel. – Szeretem, de még is mit csináljak, ha…
- Edward, ő is ezt szeretné! Mi pedig tudjuk, hogy ha őt elveszítenéd, akkor azt nem bírnád ki. Sajnálom Edward, de nem hagytál más választást nekünk. Esme teljesen összetörne, ha bármi is történne veled, ezt te magad is tudod. Nagyon boldog, hogy megtaláltad, azt akiért, végre van miért élned, de akkor sem bírná ki, ha veled valami történne. Fiúnként szeretünk téged!
Kicsit flegmás arckifejezéssel bólogattam, hogy megértettem mondandóját.
Ekkor sétált hozzánk a két fivérem, akik eddig a háttérben elszórakoztak.
- Na, mehetünk?- kérdezte Em vigyorogva, de látva apám figyelmeztető szemeit, inkább befogta. Jasper megértően nézett.
- Senki nem kényszerít Edward… Carlisle is simán meg tudja tenni. – mondta halkan, és elvégre igaza volt. Ő is megtehetné, és nem is fenyegeti, hogy elvesztené az önuralmát. De ha már ott tartunk, hogy meg kell tenni, akkor már teljesítem Bella kérését, hogy én teszem meg. Az úton csak egy mondat járt a fejemben…
Ő is ezt akarja!


Zihálva ültem fel valami puhán. Körbenéztem, de a szokásos szobát láttam, magam mellett aggódva Alice térdelt.
- Bella végre, hogy felébredtél!- mondta hálás hangon, majd fogta és megölelt. – Megijedtünk!- suttogta fülembe, de a háta mögé nézve, már Esme volt.
- Mi történt?- kérdeztem rekedten, mert legutolsó emlékeim szerint… elraboltak… és nem is akárki. Victoria megtalált, és elvitt. Megrázkódtam, de nem hittem el, hogy ez nem történt meg. Az lehetetlen! Vagy már képzelődök? Annyira rettegek tőle, hogy már magam elé képzelem őt?
- Bella, feljöttél, de elájultál…
- Itt volt. – leheltem sírós hangon, és bekönnyesedett kezem.
- Ki, Bella?- kérdezte Esme és leült mellém.
- Victoria.
- Nem Bella, nem volt itt senki. Láttam volna. Hidd el!
Szám elé kaptam kezem és felzokogtam. Alice védően átölelt, és Esme pedig a vállamra rakta kezét.
- Mi történik velem?- rekedt hangom, szörnyen halknak tűnt. Még azt is megkockáztattam volna, hogy ők hallották-e.
Éreztem, hogy Alice és Esme összenéznek.
- Nem lehet, hogy csak álmodtad?- kérdezte Alice, de én még mindig reszketve megráztam fejem,
- Bella, ha Edward és a többiek visszajönnek, akkor átváltoztat. Ez már nagyon súlyos!- állt fel Esme és kiment.
Victoria… Elizabeth… Victoria… Elizabeth. Csak ez a két név járt a fejemben. Mikor lesz ennek vége?