®

A visszafele utat Morgan már abban a tudatban tette meg, hogy vendége nem hazudott. Az előidézett, fenyegető, démoni kéjt csak a romlott nők élvezték volna haláltusa nélkül. Az eddigi kéjhölgyek pedig mind azok voltak. Nem is jelentettek számára nagy megpróbáltatást, de a jelenlegi hölgy, ahogy a legutóbbi is, feladta a leckét. A barlangfürdő ezúttal megmentette attól, hogy nekiadja testnedvét, de a kastélyba visszatérve már nem támaszkodhat ilyen jellegű segítségre. Lesz-e akkora ereje, hogy féken tartsa majd magát? Még mindig gyanakodott. Ki küldte ide ezt a nőt felhasználva Rabán védjegyét? Ki tette ki a kísértésnek, hogy rögtön a magáévá tegye? S miért akarja, hogy ez a törékeny teremtés belepusztuljon egy ördög szenvedélyébe, melyet az előre megjósolhatóan nem fog tudni elviselni? Választ akart. Meg akarta fejteni őt. Minél hamarabb, különben becsavarodik. Szidta magát könyörületessége miatt, amiért nem használta ki a barlangfürdő adottságait további színvallatásra, hisz olyan közel járt már a megfejtéshez. Mi ütött belé, hogy megszánta ezt a nőt? S mióta érdekelte őt, hogy belepusztulnak-e szenvedélyébe vagy sem?

Zóra lesütött szemekkel tartotta Jarmila gyeplőjét kezében és némán haladt a démonkirály lova mellett. Képtelen volt kísérőjére nézni. Vegyes érzelmek dúltak szívében. Félt, hogy Morgan bármikor beléláthat, s nem csak kilétéről szerez majd tudomást, hanem arról is, hogy mekkora szenvedélyhegyeket rengetett meg benne. Alvó érzékiségét ébresztette fel, melyről eddigi élete során fogalma sem volt, hogy létezik. Megijedt önmagától, attól az ismeretlen felétől, mely életre kelt, s feltétlenül követelte magának a férfit. Megkönnyebbülést jelentett volna azt hinni, hogy varázslat tartotta sakkban. Varázslat, mely rátartivá teszi célja elérésében: kivívni a démonkirály odaadását. De ez a testeket egyesítő, mindent elsöprő, csupasz vágy makacsul épült be testébe és érezte, hogy további, szégyenletes tettekre fogja késztetni. A régi Zóra visszataszítónak találta a férfi testi játékát, és sértetten visszavonult volna csigaházába, ellenben új énje örömét lelte benne, s kész lett volna akár jólneveltségét is félretenni, hogy újra és újra átélhesse Morgan szenvedélyét. Csak nem máris megszállta az ördög?

A démonkirály a szürkület közeledtével hirtelen vágtára váltott. Vajon rossz előérzet lett rajta úrrá? Parancsára Zóra izgatottan követte. A rájuk boruló sötétség természetellenesnek hatott, s feltámadt a szél is. A Rubinerdő bokraiból fenyegető szemek villantak rájuk, s gyilkos szándékot sejtető morgások hallatszottak jobbról és balról is. Morgan elrugaszkodott lováról és széttárta szárnyait. Elkapta az épp odaérő tündérlány derekát, és a magasba repültek. Épp jókor. Az erdő sűrű növényzetéből több száz vérfarkas ugrott a tisztásra és tűfogaikat csattogtatva vicsorogtak fel rájuk. Zóra rémülten tekintett le a felborzolt szőrű, veszett fenevadakra, akik vonyítva követelőztek.

- Add meg nekünk Morgan, ami jár! – habzott az egyikük szája.

A tündérlány riadtan tekintett a smaragdokba. A démonkirály szemei összeszűkültek.

- Magát akarják – tolmácsolta hitetlenül.

- Soha nem éreztünk ilyen finom vért – emelte a magasba egy másik a mancsát.

- Ha megkapjuk, megnyugszunk – ígérte a harmadik.

A szárnyas démon elmosolyodott.

- Kecsegtető ajánlat ahhoz, hogy végre béke legyen – jegyezte meg a remegő lányt méregetve, akinek karjai megfeszültek hátán.

- Gyerünk! – buzdították lentről.

Morgan szemöldökei felszaladtak.

- Nos? Milady? Mit szólna, ha népem harmóniája érdekében barátian megosztanám önt ezzel a csürhével? – vigyorgott szemtelenül, de a tengerzöld szemek lecsukódtak. – Ha vendégemre pályáztok – vetette oda végül mogorván a farkasoknak -, akkor küldjétek el hozzám Nesztort.

Zóra érezte, amint az erős karok szorosabban magukhoz vonják, majd feljebb emelkednek a levegőben. A lázongó tömeg kajabálásait már nem hallotta, mert szemei előtt elsötétült minden.

®

- Sokként érte önt? – fektette ágyába Morgan a lányt, aki kinyitotta szemeit. 

Sápadt arc felelt helyette.

- Pihenjen le! – utasította lágyan. – Én pedig megkettőztetem az őrséget ajtaja előtt.

A férfi az ablakhoz lépett és becsukta.

- Miért törődik velem? – húzta feljebb magát a párnán Zóra.

Nem tudta, milyen válaszra számíthat. A barlangfürdőben egyszer már megmentette, az erdőben pedig egy percig azt hitte, fejedelmi vacsora válik belőle. Morgan mégsem mondott le róla.

- Nem tudom, miért kell maga a vérfarkasoknak – lépett ágyához a démonkirály és értetlenül csóválta fejét. – De az ő szaglásuk nem hazudik. A vére illatából sok mindent meg tudnak mondani. Feltéve, ha nem részegíti meg őket. Addig, amíg itt van elzárva, nem csak biztonságban van, hanem józanul tudok velük tárgyalni. Ki ne mozduljon innen, világos! – szigorított hangján és megkerülte az ágyat.

Zóra szegycsontja mögött élénk lüktetésbe kezdett szíve, mégsem kiálthatott a várúr után. Íme, hát eljött a vég! Ha Rabánt sikerült is ideiglenesen félreállítania, a vérfarkasok le fogják leplezni eredetét, s nem lesz, mi megmentse a gyanakvó Morgan bosszújától. Szárny nélkül túl gyenge, lelke zavaros, célja elérhetetlen. Az ajtó, mint egy halálraítélt börtöncellája, becsukódott, az őrség pedig elfoglalta helyét a folyosón.

®

Riadtan pattant fel ágyáról és fel-le rohangált a szobában. Nem adhatja fel! Nem ülhet itt tétlenül, míg Morgan odalent a vérfarkasok küldöttjével tárgyal és értesül arról, ami az ő ereiben csörgedezik. Az élete árán is, de meg kell óvnia kilétét! Egy ötlettel a fejében az ablakhoz ugrott, melyet a démonkirály gondosan bezárt. A mozaiküveg a harmadik rántásra engedett.

 A negyedik emeletről nyíló panoráma egész az erdőig terjedt, ahol a farkasok tanyáztak. A távoli ösvényen már feketedett Nesztor, a vezér bundája, ahogy közeledett. Zóra megnyalta kiszáradt ajkait és lepillantott a második emeleti erkélyre. Ha le tudna jutni odáig! Nem késlekedett egy percet sem. Az ágyhoz rontott és felrántotta róla a lepedőt. A kötélhágcsó a harmadik emeletig segítheti, aztán pedig elengedi, és az erkélyre ugrik – tervezte. A szoba ajtaja előtt járőröző vámpírok léptei sürgették. Fürge ujjakkal kötötte ki a lepedőt az ablakkerethez, majd leengedte a sötétszínű anyagot a várfal mellé. Mekkora szerencse, hogy az a füstkvarcszínű kövekbe olvadt! S még annál is nagyobb, amiért tündérlétére tériszonya sem volt! Hipp-hopp, előnyt kovácsolva vékony termetéből átbújt az ablakkereten, s ügyesen ereszkedett egyre lejjebb és lejjebb. Pehelysúlyának köszönhetőn könnyűszerrel jutott a lepedő végéig, aztán elrugaszkodott és pontosan ott landolt, ahol tervezte. Ám ami ott fogadta, arra nem számított.

Melánia topázszín szeme villant a második emeleti szobaablak üvegén át, s nyomban az erkélyre ugrott. Hosszú, fekete haja égnek állt, ahogy toporzékolt.

- Mit keresel te itt? – támadt neki. - Tűnj innen, mielőtt olyat teszek, amit magam is megbánok! – ragadta meg a tündérlány vállait és miután megrángatta, az erkély falához nyomta.

- Kérlek! – kesergett Zóra és kikémlelt a vár hídjára, melynek végében megjelent a vérfarkas. – Segíts nekem! – függesztette tengerzöld szemeit a sápadt arcú démonlányra.

Melánia haragja gyöngyöző nevetésbe fulladt.

- Ugyan, kedvesem! Egy vetélytársnak nem szokás segíteni - tette csípőre kezeit és anyainak is tűnhetett volna dorgálása.

- Vetélytárs? – értetlenkedett a tündérlány, de ismét a falnak szegezték.

- Ne játszd a tudatlant! – villantotta meg a fekete hajú lány szemfogait és beleszorított a másik lény vállaiba, míg ujjai kékülni nem kezdtek. – Amióta tudtomra adtad, hogy Morgan szeretője kívánsz lenni, utálatosabb vagy számomra, mint egy varangyos béka! S nem hogy megennélek, mint azt először kívántam, hanem legszívesebben eltaposnálak! Démonlányok ezrei álmodoznak arról a posztról, hogy a király ágyasai lehessenek, de az olyanok, mint te – szűrte fogai közül -, akadályozzák őket.

- Megígérem, hogy hamarosan elmegyek, és nem állok az utadba – jelentette ki Zóra, s elszántan folytatta. – De most találkoznom kell Nesztorral még azelőtt, hogy Morgan tárgyalóasztalhoz ülne vele. Ha odajuttatsz hozzá, megteszek neked akármit – tette hozzá esdekelve.

Melánia vékony szemöldökei felszaladtak, meglepettségében pedig leengedte kezeit is. A következő pillanatban viszont gyanakvón ráncolta homlokát.

- Ha segítek – kezdte és megnyalta szája szélét -, mi az esélye, hogy Nesztor nem fal fel téged azonnal és valóban a szövetségesem lehetsz? 

- Rólam tárgyal majd Morgannal – árulta el Zóra. – S ha előbb lakik jól, minthogy megegyeznek, a démonkirály nem engedi el élve.

A másik lány elégedetten felelt.

- Ezek szerint nem kell aggódnom miattad. Tényleg nem sokáig maradsz – kárörvendett – az élők soraiban, ha rajtad osztozkodnak.  

Zóra megborzongott. Melánia szavai cseppet sem jósoltak pozitív jövőt tervének, bár a részleteket nem ismertette vele.

- Rendben – egyezett bele mégis a démonlány. – De az életed itt töltött, hátralévő részében megszerzed nekem Morgan egyik hajfürtjét – szabott feltételt. – Mert ha nem – emelte fel hangját -, akkor gondom lesz rá, hogy megkeserítsem a maradék idődet.

A tündérlány bólintott. Pontosan tisztában volt azzal, hogy mire kellett Melániának a démonkirály hajfürtje. Amint elérte a férfinél, amiért jött, nem fog útjába állni.

 ®

- Ez itt a hall – állt meg kísérője a folyosó végében az ajtó előtt. – Itt várakozik Nesztor Morganra – tolmácsolta a vaskos ajtó kilincsére helyezve kezét, miközben koncentrált.

Zóra, akit tündérvarázslata régóta cserbenhagyott, irigykedve révedt el a topázszín szempárban, mely tulajdonosa démoni adottságait kihasználva a vaskos fal mögé látott. Hogy kívánt ő is bepillantást nyerni mindabba, ami az ajtó túloldalán várja! De hiába koncentrált.

- Légy óvatos! – fordult Melánia a tündérlányhoz. – Már kiszimatolta közelséged – figyelmeztette még, majd félreállt útjából.

Zóra mély levegőt vett, miután megköszönte a démonlány segítségét és lenyitotta a kilincset, mikor az eltűnt mellőle.

Azt hitte, felkészült, de tévedett. Amint a hallban termett, valaki becsapta mögötte az ajtót. Mire odafordult, máris rávetette magát szemből, és a földre döntötte. Szőrös mancsok kerültek vállaira, mely még sajgott korábbi fenyegetője, Melánia kezétől, s hatalmas tűfogak villantak fölötte egy hosszú álkapocsból.

- Íme, házhoz jött a vacsora! – vicsorogta Nesztor. – Vagy Morgan küldött nekem máris?

- Nem. Alkut kötni jöttem - hebegte Zóra a hatalmas, hipnotizáló, zöld szemekbe.

A vérfarkas vastag szemöldökei összeszaladtak.

- Alkut? – visszhangozta. – Éhgyomorra elég nehéz alkudozni – mordult, s habzani kezdett szája.

Fülei támadóan hátraszegeződtek, karmai előbújtak mancsából. A tündérlány remegett karjaiban.

- Ha megölsz, a démonkirály nem enged szabadon – játszotta ki aduját.

Nesztor ellenben nem hőkölt vissza.

- Nem hinném, hogy Morgan kockáztatna. Ha bezár, a többiek nem jutnak általam a véredhez, s veszett marad az egész csürhe. Oda a béke, mely igazán jól jönne most a királynak – került közelebb pofája.

Zóra ajkai elfehéredtek.

- S a büntetés? – próbálkozott újra.

- Miféle büntetés? – szimatolt bele nyakába.

- Ha hozzájárulása nélkül fogyasztasz el, bizonyára megbüntet – vékonyodott el a tündérlány hangja.

Nesztor elhúzódott.

- Valóban – látta be. – De teli gyomorral azt is könnyebb elviselni – fonódott rá mancsa a vékony nyakra, mely elveszett benne. – Túl csábító a tündérvér illata ahhoz, hogy ellent tudjak állni. Megnyugvást ígér.

Zóra rettegése még könnyeit is előcsalta. Hát Nesztor valóban tudta, ki ő. Nem kockáztathat.

- Ígérem, hogy megtömheted bendődet, s még bűnhődnöd sem kell – préselte ki magából végső elkeseredettségében.

- No lám! – környékezte meg újra nyakát állkapcsával a farkas. – Adsz inni?

A lány kicsorduló könnyekkel bólintott. Valóban képes lett volna vérét áldozni hazájáért. Rettegve, összeszorított fogakkal is, de megteszi.

- S megvédsz Morgan dühétől is? – villantak Nesztor szemei.

Zóra ismét bólintott.

- Mit kérsz cserébe? – sürgette mohón a farkas.

- Tartsd titokban kilétemet – nyögte elhaló hangon.

Nesztor felnevetett.

- Csak ennyi? – hitetlenkedett.

A tündérlány tüdeje megfájdult a rátelepedő, szorító érzéstől.

- Hát ezt könnyen teljesíthetem – egyezett bele a vérszomjas fenevad.

Zóra lehunyta szemeit és Nesztor sorsára bízta volna magát, de az felrántotta a földről.

- Megadom a végtiszteletet – állította talpra. – Így azt is jobban észlelem, ha ájulni kezdesz – mormogta. – Nem szeretném ugyanis, hogy elpusztulj – tette hozzá. – Épp annyit iszom csak, hogy józanul tudjak tárgyalni. Ha meghalsz, különben sem válthatod be ígéretedet – emlékeztette.

A tündérlány még eszméletének határán megrebbentette szempilláit, s felkínálta nyakát. A vérfarkas nem habozott. Állati ösztönei oly annyira hajtották a táplálék felé, hogy képtelen volt tovább gondolkodni. Csak később, mikor fogait a hevesen pulzáló nyakba mélyesztette, villant át agyán a röpke bizonytalanság, hogy biztosítékot sem kért védelme hogyanja felől. De akkor már késő volt. A vér íze legyőzte. Áldozata beharapta ajkát, hogy visszafojtsa feltörni készülő sikolyát. Nesztor hálás volt érte, nem hiányzott, hogy bárki meghallja, és máris elvegye tőle. Olyan édes volt vére és olyan nyugtató.

®

Érezte, amint a farkas szívja vérét. Mohón, s egyre többet vett magához. Jólesőn szürcsölte és közben nyugalom szállta meg lelkét. Karjai elgyengültek, karmait visszahúzta, s csaknem szeretetteljesen babusgatta. Zóra soha nem hitte volna, hogy a tündérvér így megszelídíthet egy tajtékzó vadat. Ám ahogy ott állt a selymessé váló ölbe vonva, egy idő után szédülni kezdett. Arcából kifutott minden szín, karjai leomlottak. Nyögdécseléssel jelezte, hogy a véradás határpontjára érkezett. Azonban Nesztor alig hallotta. Ő egy egészen más határponthoz érkezett. Megrészegülten ivott tovább és tovább, karjai megfeszültek, ölelése elvadult. Hosszabb kortyokra váltott és fogait mélyebbre fúrta. A tündérlány fülei betompultak, hangja elhalt, szempillái elnehezültek. A lassan kiürülő test a következő pillanatban elvágódott.