Élni tanulni 1
Egyedül
Régebben halálra idegesítette, ha sokemberes élethelyzetekbe cseppent. Magányos, kissé félénk típus volt; csend -, békesség – és irodalomrajongó: zsúfolt nyilvános helyeken szabályszerű tömegiszony és agorafóbia kerítette hatalmába. Sosem találta fel magát társaságban, viselkedős szituációkban; úgy érezte, mindenki őt nézi, beteggé tette mások várakozó, érdeklődő tekintete, s ha csak tehette, elkerülte az ilyesmit. Számára a társaság maximum hat-tíz fő volt, de csak a jól ismert barátok közül; idegenek szóba sem jöhettek, csak egyenként.
Ha valaki azokban az időkben azt mondta volna neki, hogy alig néhány év múlva fóbiái szinte teljesen eltűnnek, ő maga pedig felhagy görcsös tartózkodásával, olyannyira, hogy még különböző nyelveket beszélő emberekkel is szóba elegyedik – sosem hitte volna el.
Pedig pontosan így történt.
Most, ahogy a vonatra várt, már cseppet sem feszélyezte a körülötte várakozó, jövő-menő emberek mássága, látványa, hangja. Állta a tekintetüket, ha megnézték maguknak – miért ne tehette volna? Vannak szebbek, jobbak, mint ő, és vannak gonoszak, primitívek is; vannak gyönyörűek, és vannak kövérek, csúnyák, visszataszítóak – no és? Egy fejük és két fülük van, mint neki. Jönnek, és aztán továbbmennek; neki magának pedig kisebb gondja is nagyobb, mint hogy fenyegetve érezze magát tőlük.
Hát igen, az elmúlt években nagyon is megtanulta, hogy az emberek ritkán bántanak. Ami bánt, ami fáj, az nem maga a másik személy, hanem az, amit benned kivált.
Úgy úszott be látóterébe a vonat, mint valami vízió: hangtalanul. Piros volt, és cseppet sem hasonlított gyermek-és tinédzserkora magas, keskeny, jellegtelen színű, fülsiketítően zajos, koszos vonataira. Nem cérnavékony, veszélyes rácslépcsőn kellett felmászni rá, mint azokra: ennek a járműnek a fedélzete egy vonalban volt a peronnal.
Egyszerűen belépett tehát.
Hogy már nem félt az emberektől, nem jelentette szükségszerűen azt, hogy kereste a társaságot; épp ellenkezőleg. Olyan hely után kutatott a vonaton is, ahol egyedül lehet.
Az első osztályú vagonok itt is hatszemélyes, zárható ajtajú üvegfülkékből álltak – no igen, vannak dolgok, amik sosem változnak –, és Letha talált is egy üres fülkét.
Nem helyezte kényelembe magát azonnal: mint a zárkózott, félénk embereknek általában, úgy neki is időre volt szüksége, hogy feloldódjék. Egy ideig feszülten üldögélt. Nézte az állomást: búcsúkat és találkozásokat, nevetést és könnyeket, az együttlét örömét és sietős, személytelen közönyt egyaránt: emberi színjátékokat az élet hangos, átjáróház-jellegű színpadán, ahol soha, semmi nem állandó, és sohasem megy le a függöny.
Amikor az útnak induló szerelvény finoman megrándult, hagyta, hogy a gyenge lendület a kárpitozott ülésbe lökje. Hátrahajtotta a fejét, és nézte, ahogy lassan visszafelé indul szeme előtt az állomás: a pergő festésű épület, a bagószagú váróterem, a felüljárók a döngő betonlépcsőkkel, a rágógumifoltos, laposra taposott cigarettacsikkekkel megszórt peron, és a sok idegen, akiknek egybefolyó hangja azt az érzést keltette benne, mintha egy másik bolygón lenne. Nem tartozik ide, nem tartozik közéjük, semmi köze sem hozzájuk, sem a helyhez… S mégis, most, hogy a vonat elragadta innen, úgy érezte, itt hagy valamit.
Lehunyta a szemét: nem akarta látni az útnak azt a darabját, ami az állomás után következik. Ne legyen kapcsolat az idegen bolygó és a cél között. Valami véget ért, és valami új jön el: ne legyen az újon a régi lenyomata. Ígéretek, nagy szavak, sok mindig és soha, amelyek visszamenőleg váltak hazugsággá abban a percben, melyben eltávozott életéből az, aki kimondta őket. Az illető megtehette – távozhatott, sőt eltűnhetett nyomtalanul, ugyanis nem volt emberi lény… Ezzel azonban őt magát is rákényszerítette, hogy folyamatban lévő létideje közepén teljesen új életet kezdjen. Maradjon akkor lezárt ügy az, ami elmúlt.
Léleklátónak született. Életének első felét azzal töltötte, hogy megtanult együtt élni ezzel a képességgel; magával a mássággal. Miután ezt kitanulta, jött a következő, döbbenetes lecke – nevezetesen, hogy a materiális és azzal kapcsolatos dolgok kivételével a szellemvilágban szinte minden ugyanolyan. Vannak érzések, van gyűlölet, van derű, van fájdalom; vannak kapcsolatok, van barátság, van közöny, van rokonság, bajtársiasság… és van szerelem.
Van, hogy elmondhatatlanul irigyled a normális életet élő halandókat: a hétköznapi lótás-futásukat, a szimpla gondjaikat, az átlagéletet: a túlságosan is kék medencéket a túlságosan is egyforma kertvárosi házak hátsó udvarán; a túlságosan is bekategorizálható trendi divatot, a felszínes szórakozást, az unalmas, minden eredetiséget nélkülöző életmódokat és lelkületeket, melyekből már csak az rí ki – s az sem mindig –, ami exhibicionista… és vágysz magad is normális életet élni. Szeretnél hétköznapi háziasszony lenni, akinek az a legfőbb gondja, hogy mit főzzön másnap ebédre, idegbeteg, ha a gyerek egyest hozott haza az iskolából, és kiborul, ha leszidja a főnöke; legfőbb szórakozása a bevásárlás a hipermarketben, valamint a vasárnap délutáni sorozat következő érdekfeszítő epizódja; nézi a tévét abban a hiszemben, hogy most aztán kikapcsolódik… s mindeközben nem áll a háta mögött egy olyan lény, akit rajta kívül senki más nem lát.
Van, hogy ez a lény elmegy, és egyszerűen… nem jön vissza többé. Van gyötrelem, van hiány, és van, hogy mindez kibírhatatlanná válik; van, hogy becsukod a kapukat, és útnak indulsz, megpróbálva magad mögött hagyni mindent, csak hogy bele ne őrülj, mert egyvalami viszont nincsen: nincs halál. Nincs, ami pontot tegyen a kín végére, mert nincs vég, és ha te magad nem oldod meg valahogyan, hát a szó szoros értelmében végtelen a szenvedés.
Örökké hiányozni fogsz, Seth.Eltelt némi idő, mire kinyitotta a szemét újra. Némán és gyorsan siklott a vonat, amitől Letha úgy érezte, mintha víz alatt haladnának. Ismeretlen volt a táj: fogalma sem volt, hol van… és jó is volt ez így.
Nem engedte többé, hogy felmerüljön benne az állomás képe, vagy a múltnak akár csak egyetlen kis darabkája. Egyszerűen csak mindent el akart felejteni. Tudta, hogy ez nem megoldás, és nem is maradhat mindig így; fel kell dolgoznia, amit átélt… De most pihenésre vágyott; lélegzetvételnyi nyugalomra, legalább addig, amíg úton van.
Sóhajtva kivette hajából a csatot, amely eddig szigorúan hátrafogta fényes, tejcsokoládé színű sörényét. Határozottan megkönnyebbült, amikor hosszú haja a vállára hullott. Kicsit el is mosolyodott. Kedve lett volna átöltözni is, de hát épp utazik… Bármikor jöhet egy másik állomás, új utazók… Így hát beérte annyival, hogy lesimította combján a nadrágkosztüm kényes anyagát, és vágyakozva gondolt az utazótáskába rejtett farmerra.
Már éppen feloldódott, és kezdte otthon érezni magát a vonaton, amikor a szerelvény lassítani kezdett. Az utazás suhanó csendje feloszlott, és újabb állomás hangjai keveredtek belé: sípszó, hangosbemondó, kiáltások, beszélgetés, nevetés és forgalom moraja.
Letha kinézett az ablakon.
Figyelmét szinte azonnal magára vonta az állomás épületei előtti padok egyikén ücsörgő öregúr.
A bácsi cilindert, halszálkás öltönyt, felöltőt és fehér betétes lakkcipőt viselt. Régimódi körszakálla és vaskos, gondozott bajusza volt; mellényének zsebéből monokli lánca kandikált főúri eleganciával. Mellette jobbról faragott sétabot támaszkodott a padnak, míg bal lábánál szépséges, keskeny fejű angol agár feküdt.
Az úr egyébiránt alig volt áttetsző: csak nagyon halványan látszottak mögötte a pad keresztlécei.
Sir Timothy – gondolta Letha.
Hát mégsem menekülhetek az elől, ami vagyok?!A múlt századból szökött úriember egykedvűen tűrte a melléje ülő két tizenéves leányzót; és komótos mozdulatokkal szivarra gyújtott, amikor az ölébe repült egy kopott hátizsák, melyen csilingelő, kulcstartóra való kütyük lógtak. A nemes vadászeb meg sem rezzent, amikor az egyik lány edzőcipőjével a lábára taposott, amint a bácsi sem, amikor a másik tini tetovált vállával a padnak dőlt a felöltőjén keresztül. Megszokták már, hogy a halandók átgázolnak rajtuk anélkül, hogy érzékelnék őket.
Sir Timothy az 1900-as évek elején veszítette el a feleségét. A méltóságos asszonyt gőzmozdony ütötte el. A Sir azóta a legkülönbözőbb állomásokon bukkant fel. Soha, sehol nem jelent meg, csak vonatállomáson; aholis pipára vagy szivarra gyújtva várta, egyre várta nejét.
Letha lehunyta a szemét, hogy ne szökjenek ki a könnyei.
Nem akarom látni. Normális ember akarok lenni!
Amikor újra felnézett, Sir Timothy már nem volt ott. Csak két tinilány cseverészett és dohányzott a padon.
Halkan neszezett a fülke ajtaja, ahogy félrehúzta valaki. Letha halálra váltan perdült meg, és egy szörnyű pillanatra biztosra vette, hogy a szellem észrevette őt, és szokásától eltérően felszállt a vonatra, hogy újra találkozzék vele.
Az ajtóban azonban nem a Sir köpcös alakja bukkant fel, hanem egy magas, fiatal férfi.
Az újonnan érkezett fekete öltönynadrágot és egyszerű, lezser zakót viselt; a kettő között pedig jégzöld nyári inget. A zakó kormorán vállára világos hajtincsek hullottak, karakteres, jóképű arcot keresztezve. Ívelt vágású, távol ülő szemei picivel sem voltak sötétebbek, mint inge; és Letha azt kívánta: bár inkább Sir Timothy jött volna mégis.
Ujjai jéggé fagytak, gyomra összeszorult, szíve zsibbadtan, betegen megvonaglott, száján pedig kibukott egy név, amit soha többé nem akart kimondani:
- Seth…?