- Kevés vagy hozzá, hogy megölj...- húzta el a száját gúnyosan Lion, miközben kardjával a kezében, ugrásra feszült
izmokkal várakozott. Arca most is nyugalmat és egykedvűséget tükrözött, pedig a lelke üvöltött... Nem félt. Nem.
Azok az idők rég elmúltak. A gyermeki lelkével együtt tűnt tova.
- Hmm... a családodat sikerült... a kardok is nálam... és kedves barátnéd már hallgat... örülj, hogy egyenlőre még nem
örökre. Sayaka érti a dolgát...
Az ezüstszőke férfi magában megdöbbent, de ügyesen palástolta. Tehát jól sejtették Hawkkal: Elina is a Démon áldozata...
Igaz, ez most szövetségesének, a boszorkának a munkája volt... Sayaka... az ezerszer is átkozott némber...
Lion álarca tökéletes volt. De a bosszúállás démona követelte lelkében a jussát... Fagyos egykedvűséggel válaszolt:
- Az rég volt... én csak erősebb lettem. És nincs barátném. Senkim sincs.
- Valóban?- kéredezett vissza ellenfele, arcán kegyetlen mosollyal, miközben elveszítve türelmét, megtámadta az Oroszlánt.
A fiatal mágus számított a hirtelen kardcsapásokra, és sikeresen védekezett, miközben két társa is összecsapott a Démon
szolgáival. Lion mágikus erejét is belevitte a küzdelembe. Kardja halványzölden felfénylett, miközben mágikus aurájuk
össszeolvadt. A különleges fegyvert ugyanaz a mester készítette, mint a Két Hold Kardjait. Csak nemrég, és erről a kardról
sem a Démonnak, sem jobbkezének nem volt tudomása... Moragas ezek után nem volt számára kemény falat... Ellenfele a kard
láttán megdöbbent, de egyfolytában támadott. Feketemágia bevetésével próbálkozott, amit Lion és kardja szinte tükörként
vert rá vissza. Így Moragas maga okozta vesztét: az általa előhívott pokolszellemek pillanatok alatt falták fel és tűntek tova.
A Démon "bizalmasával" végezve az ifjú lovag körülnézett társait kutatva. Ryken és Anter még küzdöttek a zsoldosokkal, ők is
bevetették mágikus erejüket. Tornádótölcsér kapta fel támadóik egy részét, a falhoz és a fatörzsekhez csapkodva testüket.
Ryken villámot idézett, ami sikeresen leamortizálta a többi martalócot. Örült, aki közülük életben maradt...

Amikor végeztek, megkönnyebbülten sóhajtottak. A harc mindhármuk mágikus erejéből elvett. Ryken lett közöttük átmenetileg a leggyengébb.
- Azt javaslom, mielőbb tűnjünk innen.- szólt lihegve.
- Azon leszünk.- bólintott Lion. Menjünk, hozzuk rendbe kissé magunkat.- nézett végig elszakadt, poros, helyenként vérfoltos ruhájukon és felszerelésükön. Az éjjeli táborhelyhez indultak, de ott menekültekbe botlottak. A városlakók
között felfedezték déli vendéglátójukat, Jacket, és családját. Egyenesen hozzájuk léptettek. Lovaikról leszállva köszöntötték az öreget, és elmondták, hogy a rendet felforgatók nagy részét likvidálták... a többi a lakók dolga.
A bujkálók örömmel fogadták a hírt, és megszervezték a visszatérésüket. Csakhamar mindnyájan visszatértek Anathba.
Amint a környék lecsendesedett, a három mágus védő erőteret hozott létre. Utána megfürödtek a melegforrásnál, rendbe tették lovaikat, öltözéküket és fegyvereiket. Majd leültek enni. Míg az utóbbival foglalkoztak, addig lovaik is pihentek.
Nagyokat haraptak a tisztás dús füvéből.
- Mit gondoltok? Jön az este. Utazzunk éjjel? - tette fel a kérdést Sir Karleen.
- Hmm... - rágcsált egy darab húst elgondolkodva Ryken - a környékről minél előbb el kellene tűnnünk... mert a Démon előbb-utóbb keresni fogja az embereit...
- Én is így látom.- bóintott az ezüstszőke - és még valami: Moragas elszólta magát a halála előtt... Az ifjú Lady Knightot a Démon szeretője, a boszorka átkozta meg.
- Sakaya?!- lepődött meg Anter.
- Igen.
- De miért?
- Egyrészt az Ezüst Hold Kardja titkát akarta belőle kiszedni... de azt a lány és Roberto sem ismerte... másrészt valahogyan megtudhatták, hogy engem sebesülten ő ápolt... Arra lehettek kíváncsiak, hol lehetek... de Elina erre sem ismerhette a választ. Azt hiszem, ő sem csak a Démon hatalmának megerősítésén fáradozott... hanem inkább Morodasén és a sajátján...
- Tehát az okok kiderültek... de rengeteg ilyen átok van... a feloldási módját nem ismerjük, mert ahhoz ismerni kellene a bűvigét...- latolgatta Anter.
- És van még egy - két égető kérdés: a Sárkányhercegnő... meg a kardok holléte. Fontos, hogy ne jussanak a Démon birtokába,
mert akkor Alisa jóslatainál is nagyobb hatalom kerül a kezébe...- vetette közbe Ryken, lenyelve a húsdarabot.
- Hmm... a kardok szerintem csak egy helyen lehetnek: Moragas várában... hiszen a terve az volt, hogy a kardok segítségével
hatalmasabb lesz uránál, és őt félreállítja...
- Akkor most a Démonnak tettél szolgálatot, hogy jobbkezét megsemmisítetted...- mondta a mágusnövendék.
- Mondhatjuk így is... de más nézőpontból szemlélve egy ránk veszélyes ellenfelet győztem le.- válaszolt Lion, felállva.
- Indulnunk kellene...
- Azonnal nem mehetünk a találkozóhely felé. Hátha valaki a nyomunkat keresi...
- Kitérőt teszünk, hogy az esetleg minket követőket tévútra csaljuk...
- De a Démon és a boszorkány...
- Ők nem képesek rá, hogy mágiával megtaláljanak. Ezért is kellene nekik még nagyobb hatalom és erő...
- Értem... Akkor induljunk! Merre?
- Északnak. De nem Tanan felé... hanem kitérőt teszünk... a Térkapun keresztül. Első cél: Port Pearl...
- A Gyöngykikötő? Mit keresünk ott?- kérdezte csodálkozva Anter.
- Drága barátom, nem értelmetlen cél... majd meglátod, ha odaérünk...- válaszolta rejtélyesen Lion.

Eközben a négy kalandor és a Knight testvérek is északnak tartottak. Ők sem indultak egyenesen a vízesés felé, hanem egy kisebb városba. Legalább a kapkodó indulás miatt sebtében összeszedett útikészleteiket ki tudják egészíteni...
Lova mindenkinek volt, de ruházat terén nem álltak a legjobban... Főleg a lányok. Elina kölcsönholmit viselt, mert a sajátja nem volt megfelelő a lóháton való utazáshoz... És mindenkinek szüksége volt megfelelő vértezetre. Könnyűre és erősre... Hawkéknak a legutóbbi kalandjukból szép kis jutalom kerekedett ki... és ha emlékszünk, a két testvér sem teljesen üres kézzel kezdett menekülni...
- Barátaim, néhány óra múlva sötét éjszaka lesz... Tudok egy kellemes helyet, ahol éjszakázhatunk...- szólt Tenoro.
- Hmm... mindjárt gondoltam... hol nem jártál még, mielőtt csapatunk összeverődött volna?! - szólt kicsit csipkelődve Elani.
- Hol is... megvan: a törpék földjén, a Vashegyekben. Ott biztos nem.
- Most inkább vezess arra a nagyszerű helyre...- majd utána vacsora mellett mesélsz.- jegyezte meg Arasus.
- Csatlakozom! Nézd, Roberto mindjárt leesik a lóról, olyan fáradt! - szólt ismét a nő.
- Még bírom, csak menjünk, ha kell...
- Én azért magam elé veszlek ide, Vihar nyergébe...- emelte át magához a fiút a félelf nő. Robertot csakhamar el is ringatta
Elani lova...
- Elina, Te hogy bírod?!- nézett rá a lányra hallgatólagos csapatfőnökük - a lord.
Ő mosolyogva bólintott, jelezve, neki most nem kell még segítség.
A dalnok vezetésével csakhamar egy sziklás területre értek, ahol egy kényelmes barlang szolgálhatott éjjeli szállásul.
A közelben tiszta, friss vizet találtak, egy hideg vizű forrásból fakadó, pirinyó patakocskát. A vándorok gyorsan elfoglalták a helyet, miután Arasus mentális erejével átvizsgálta a környéket. Fenyőágakat hordtak egy halomra, amit
leterítettek takarókkal... az lett a derékaljuk. A Knight fiú már el is feküdt rajta ... Annyira mélyen aludt, hogy észre sem vette, hogy Hawk leemeli Vihar hátáról.
A lovakat is bevitték a barlang előterébe, és ellátták. Tüzet raktak, és Elani egy kis szárított húsból, meg gombából, fűszerekkel remek levest főzött alig néhány perc alatt. Míg elvertéék éhüket, Tenoro elmesélte, hogy egy megbízatás
szólította erre hajdanán... a Mágusháború kimenetele fügött a sikerétől, hogy megtalálja az akkor ezen a környéken tanyázó erdei népet... akik azóta már eltűntek az Idő végtelen folyamában.
Miután meghallgatták a történetet, a soros őr kivételével nyugovóra tértek a fenyőgally - ágyon. Éjszakájuk nyugodt volt, álmukat semmi nem zavarta.

A három varázsló ezalatt a Térkapun keresztül a Gyöngykikötő közelébe ért. Még néhány órát lovagoltak a sötét éjben, amikor keleten derengeni kezdett az ég alja. A derengésből pedig egy város körvonalai bontakoztak ki előttük: Port Pearl.
Mintha az égen lebegett volna a soktornyú csoda... mert a tenger partján épült település körül a vizet is megfestette a felkelő Nap... Az épületek fehér falait bearanyozták az első napsugarak, és megcsillantak a magasabbak tetejein.
A kikötő mellett hatalmas világítótorony állt, aminek fénye éjszaka a hajóknak biztos révet ígért.
A dokkok már zsúfolásig teltek hajókkal, és emberekkel. Árut rakodtak ki-be. Nyüzsgött a kikötői élet. Halászok raktak ki friss árujukat, az éjjeli zsákmányt. Zöldséget, gyümölcsöt, selymet és fegyvert egyaránt lehetett vásárolni itt...
óriási piac volt itt az év és a nap minden szakában. A tenger gyümölcsei közül a városnak legnagyobb gazdagságot szolgáltatót - a gyöngyöt - külön megbecsülés övezte. A nyílt, utcai árusok nem árusították, csak a kikötőt övező nagy házak földszintjein lévő üzlethelyiségek. Természetesen itt sem csak gyöngyöt árusítottak... ékszert, fegyvert, finomabbnál finomabb kelméket, remekmívű használati tárgyakat, bútorokat...
A tömeg nemcsak vásárlókat vonzott, hanem a hiszékenység és vigyázatlanság vámszedőit is, a csalókat, zsebtolvajokat.

Az egyik kereskedő háza előtt egy - a női szemeket odavonzó - alak állt. Lazán támasztotta a falat, és közömbösen figyelte a sürgés-forgást. Még a szeme se rebbent, ahogy egy-két kacérabb tekintet megpihent rajta. Csak akkor mutatott némi érdeklődést bármi iránt, amikor egy apró figura lépett mellé.
- Késtél.-szólt bársonyos hangon a kicsihez.
- Hmm... Te is elidőztél volna, ha egy zsebes az erszényedet szemeli ki...- válaszolta a kicsi, szakállas.
- Akkor vedd úgy, hogy nem szóltam.- biccentette meg fejét a szépfiú.

Nos, ideje, hogy közelebbről megismerkedjünk velük...
A magas, csinos férfi egy elf. Fekete, hosszú haját hátul öszefogva viseli, és még így is a háta közepéig ér. Tengerkék szemei nyugodt közönnyel tekintenek a világba. Öltözéke laza, kényelmes és célszerű, mégis a legkényesebb ízlést is kielégítő.
Hátán íj és a hozzá való nyilak...
Lábaihoz leeresztett nagyméretű zsákjában volt a többi holmija. Fegyvere az elfek szokásos íján kívül egy rövidkard és egy tőr. Védelemként bőrből készült könnyű vértet viselt. A neve Landras. Évekkel ezelőtt elrabolt húgát, utolsó rokonát kutatja...
Társa egy törpe. A magas elfnek csupán a derekáig ér. Arca ezernyi apró ránctól szabdalt, de bölcs, és jóságot tükröző.
Népének különleges egyede, hiszen szeret vándorolni és kalandokba bonyolódni. A kapzsiság messze áll tőle. Arcát sötétbarna, bozontos haj és szakáll keretezi. Haját úgy tartja kordában, hogy az arca melletti tincseket varkocsba fonja. Fekete bőr
ruhája számtalan zsebét csupa fontos apróság húzza. Széles bőrövén egy tőr, láncos buzogány, egy fejsze és tűzszerszám függ, no meg egy erszény. Magas társához hasonlóan többi holmiját féllvállra vetett hátizsákjában cipelte.
Elf és törpe... fura pár... de évek óta együtt vándorolnak. Összeszoktak.