19. Donna, béke poraidra!
- Szabad! – hallatszott az ajtó túloldaláról.
Másik oldalt egy magas, 30-as évei végén járó férfi állt. Hosszú, sötétbarna haját szabadon, hátrafésülve hordta. Öltözete fekete nadrágból, ugyanolyan színű csizmából, fehér ingből és szürke mellényből állt. Nyugodt természetű ember volt. Aki ismerte, sosem látta dühösen. Most is természetesen, mintha semmi sem történne, úgy állt az ajtó előtt, pedig valószínűleg belülről emésztette a düh. Amint meghallotta a „varázsszót” egyből benyitott.
- Uram, kérem bocsásson meg nekem, hogy zavarom, de lenne valami, amiről muszály beszéljünk.
- Az unokaöcsémről lenne szó?
- Igen, róla. Azzal a kéréssel szeretnék önhöz fordulni, hogy beszélje le... beszélje le az úrfit, az útról, amit választott magának.
- A bátyám egyetlen fiát, aki mellesleg kitünő taníttatást kapott, rendkívüli ügyességgel lett megáldva és hozzá még az esze is a helyén van? Azt csodálom, hogy a fivérem nem vitte sosem magával.
- Kérem gondolja át mégegyszer. Az úrfi sosem volt még a csatatér közelében sem. Ha valami baja esik, Donna kisasszony fogja látni a kárát.
- Ne aggódjon az unokahúgom miatt sem. Róla már gondoskodott az ifjú úr maga. Csodálom, hogy önt nem értesítette még.
- Miről?
- Ön a gróf személyi testőre... volt, mostantól Donna testőre. Ezzel együtt pedig a kastély is az ön felelőssége lesz. Az unokaöcsém már aláírta a felhatalmazást.
A testőr erre már nem tudott mit mondani. A beszélgetésbe is félve fogott bele, most viszont már tényleg nem volt miért folytatni ezt a vitát. Kissé az is hergelte, hogy a halálangyal egy szóval sem említette neki a tervét. Dühösen vágott át a fél kastélyon, hogy eljusson a férfiú dolgozószobájába, azonban hiába kopogtatott, nem felelt senki sem odabentről. Lépéseket hallott a hátától, így arra frdította a fejét. A beteges húgot pillantotta meg, aki két cseléddel pont felé tartott.
- Donna kisasszony, ahogy látom jobban érzi magát.
- Azt nem mondanám, de erősnek kell legyek, főleg most, hogy a fivérem elment.
- Az úrfi távozott?
- Nem is tudta? Az imént indult útnak, negyven fős kíséretével együtt.
A testőrnek kikerekedtek a szemei. Majdnem minden percet a halálangyal mellett töltött, így nem csoda, hogy meglepődött, megtudva az igazságot. Az ifjú hölgy is meglepődött, bár ő a testőr reakcióján. Úgy tudta, hogy ő a bátyja legjobb barátja, és egy ilyen fontos hírt eltitkolni előle, azért ez ritka pillanat.
A testőr dühönghetett akármennyire, nem tudott mit tenni, a halálangyal már jó előre eltervezhette távozását, és ebbe a nagybátyját is bevette. Nem maradt más, beletörődött sorsába, és remélve a legjobbakat, végezte a dolgát. Ugyanezt tette Gilianne is, jó pár évtizeddel, sőt talán évszázaddal később. Ahogy tudott úgy sietett, hogy időben kiérjen a kikötőbe. Legnagyobb megdöbbenésére nem mást talált ott, mint a tengeralattjárót. A furcsaságok pedig még csak most kezdődtek. Senki sem kérte el a nőtől a belépőjét, amikor a bejárathoz ért. Kevesen mentek be, inkább kifelé jöttek, és mindenkinél volt valamilyen kissebb vagy nagyobb csomag. Gilianne megdöbbenve ment végig a kihalt folyosókon. Alig ismert rá a helyre. A vezérlőterem közelében talált csak egy embert, nevezetesen Lewis-t. A férfi, ahogy megpillantotta a professzornőt odaszaladt hozzá és megkérte, hogy kövesse a tárgyalóba. A helyiségben már rajtakívül is rengetegen voltak, egyesek teljesen kétségbeesve, mások mélabúsan, mindenesetre egy ember sem csattant szét boldogságában. Gilianne nem igazán értette, hogy mi folyik körülötte, épp ezért Lewis-hoz fordult válaszért.
- Elmondaná kérem, hogy mi folyik itt? – kérdezte, miközben helyet foglalt
- Jobb is, hogy leült... a kapitány valamint a projekt szíve, nos... mindketten.. éltüket vesztették.
- Ho-hogy érti ezt? – nézett a nő értetlenkedve.
- Ma délután Mazill kisasszony megsérült a gyomra közelében, majd öt perc múlva három seb verte át a szívét. Senki sem sejtette, hogy pont az anyja testébe kerül és, hogy Helena lesz az áldozat... Sajnos Donna nem csak a védence életét vesztette el.
- Lewis elég legyen! – kiáltott rá Gilianne, miközbenaz asztalra könyökölt és az arcát a tenyerébe sülyesztette.
- Hölgyem, kérem őrizze meg hidegvérét, ugyanis a java még hátra van. Megpróbáltuk visszahozni Donnát, azonban mindháromszor sikertelenül, és amint a felszínre jöttünk, kaptunk egy faxot New York-ból... mr. Back akcióba lépett. Azonnali hatájjal megszűntette D∞-et, de rendes volt, állja miss Sanchez és a két Mazill temetését.
Gilianne erre a férfi felé fordult és lekevert neki egy óriási pofont.
- Ne gúnyolódjon uram!
- Ne engem hibáztasson a történtek miatt.
- Hát akkor kit? Maga lóg állandóan Helena nyakán.
A nő már későn kapcsolt, hogy talán nem kellett volna olyan durván fogalmaznia, azonban már késő volt. A férfi már így is szomorú volt, most azonban már nem bírta tovább. Hátat fordított mindenkinek és kiszaladt a teremből. Gilianne is azon nyomban felállt és a férfi után rohant. Valószínűleg ki is ért volna, ha a „ladik” tulajdonosa nem tűnik fel az ajtóban, elállva vele az utat a professzornő előtt. A nő visszaült helyére. Lewis is visszamnet, bár ő a kijárat mellett maradt.
- Úgy hiszem, mindenki értesült a tragédiáról – kezdte Black, cseppnyi együttérzés nélkül hangjában – ez D∞ újabb kudarcát jelenti, újat és a legutolsót. Hölgyeim és uraim három ártatlan ember halála után, odeje meglátni az igazságot. A mentőangyalok vesztes tipusok, vagy mi vagyunk gyengék.
- Donnát egy a kaszás lovagjai közül ölte meg! – kiáltott egy illető, kinek szavaira több fej is bólintott,
- Donna azonban csak egy a sok közül. Ébredjenek fel emberek. Nem tudunk ez ellen mit tenni... sem maguk, sem én, sem senki más, még maguk a mentőangyalok sem. És ez az utolsó eset... Gondolják magukat Mazill helyébe, miután rádöbben, hogy az anyja halott, még a védencét...még Sanchezt is elveszti. Talán jobb így...
- Mr. Black, hogy mondhat ilyet?! – ugrott fel székéből Gilianne – több mint félévig dolgoztam együtt a kisasszonnyal. Igaz megviselte volna a tragédia, de a természetét ismerve túl tette volna magát ezen is, és csakhogy tudja sosem adta volna fel harc nélkül, ő nem olyan...nem volt olyan! Ki fogom deríteni az igazságot, abban biztos lehet!
Gilianne az asztlara csapott dühében majd kiviharott a teremből. Black-et nem zavarta a távozó beszéde, ugyanolyan hidegen folytatta, mint ahogy elkezdte.
- A hölgynek majd szóljanak, hogy vigye el a holmijait, mert holnap az óceán fenekére sülyesztem ezt a pénznyelőt. Maguk is pakoljanak össze, és felejtsék el Donnát, valamint mindent amit itt láttak, átéltek, megtapasztaltak. Köszönöm a munkájukat mindannyiójuknak. Viszlát!
Ezzel be is fejezte modandóját. Ő is távozott, majd szép lassan az egész tengeralattjáró kiürült.
Túl váratlan fordulat volt ez. Donna jó angyalnak mutatkozott, de végül nem tudta legyőzni a halált. Titkai vele együtt mentek át a túlvilágra... titkai és barátai egyaránt. Lehet, hogy minden összefogott ellene, azonban voltak akik hinni akartak benne, hogy mindez csupán félreértés. Vanessa is ezek között az emberek között volt. Még akkor is élt benne a remény, amikor anya és lánya koporsóját leengedték egymás mellé. Sokan elmentek a temetésre és ezt a nő ki is használta. Titokban képeket készített az ott levőkről. Arra készült, hogy kiderítse az igazságot. Képei között nem is egyen furcsa dolgok is rögzültek. Szemetelt az eső, de közben felhők sem látszottak az égen, és mindennek tetejében teljes napfogyatkozással rótta le tiszteletét az anyatermészet az örök nyugovóratértek előtt.
Sokak előtt ezzel le is záródott a történet, nem úgy Vanessa számára. Mind a négy temetésre elment, majd látogatást tett valakinél, akinek illendő lett volna megjelenjen a négy temetésen, azonban egyikre sem ment el. Az otthonába érte utol az illetőt, aki a nappaliban fogadta a nőt.
- Vanessa, rendben zajlott minden?
- Igen, mr. Black, véget ért mind a négy temetés, bár mind közül Donnáé volt a legszívszaggatóbb. Kár, hogy kihagyta.
- Azt hittem megegyeztünk. Csak munkaidőben magázódunk, ugyebár.
- Csak azokkal tegeződök akik kiérdemlik.
- Akkor Vanessa menjen haza és holap reggel 8-kor találkozunk.
- Alig várom már... viszont Donna halála a maga lelkén szárad...
- Mi van? – kapta Richard a nő felé a fejét.
- Ha nem csapja le akkor a telefont talán Sanchez is életben maradhatott volna.
- Illert sohasem tűrtem meg, és ennek megvan az oka.
- Ismerem a történetet, de szerintem nincs igaza. Akárhogy is, Donna nem bízhatott meg senkiben, még a D∞-ben sem.
- Látja Vanessa, ezen van a hangsúly, bizalomhiány.
- Attól mert az egyik ősöm halálangyal volt, én attól nem leszek kaszás! Viszlát Black, holnap találkozunk!
A felháborodott nő úgy becsapta maga után az üvegajtót, hogy beleremegett az üveg. Richard megvonta a vállát. Úgy tűnt, hogy egyáltalán nem is érdekli mások véleménye. Lazán, ahogy szokott, felment az emeletre, és benyitott a második ajtón, jobbra. A szoba teljes homályba volt borítva. Minden függöny be volt húzva. A szoba kicsi volt, de gazdagon rendezett. Az elfedett ablak mellett egy plafonig érő szekrénysor állt, mellette a túlsó falon, az ággyal szemben folytatódott a szekrénysor, itt azonban a tv, dvd lejátszó és más digitális dolgok voltak elhelyezve. Mellette egy olvasóasztal állt, mellette néhány székkel. Vele szemben az ágy, és amellett két oldalt egy-egy éjjeli szekrény állt. Valaki feküdt az ágyon, aki fel is emelkedett, amikor az ajtó kinyílt. Richard az ajtóban maradt. A kezében egy levelet tartott, amit az ágyra dobott. Az alak felemelte, mitán körbeforgatta, újra a férfira fordította figyelmét.
- Ki írta?
- A levél végére szokás aláírást is tenni, ha elolvassa megtudja.
A férfi közben belépett a szobába és elhúzta a függönyt. Az ágyban fekvő elfordította fejét a beáramló napsugarak elől. Rózsaszínben tündöklő hajtincseit kapta szeme elé, ahogy régen, bár most nem viselkedett gyerekesen, ahogy annak idején. Mire megszokta a fényt, a férfi kiment a szobából. Nem maradt más, fogta hát a levelet és felbontotta. Gépírással íródott, így az elolvasására sem lehetett panasza. Eddig is komoly arca most még szigorabbá vált, amikor lenézett a levél legaljára. Hevesen dobogó szívének ritmusára talán csak a könnyei hullottak gyorsabban. A levél tartalmát olvasva teljesen megváltozott néhány dologról a véleménye:
„Kedves Donna
Amikor ezt olvasod, én már nem leszek az élők sorában. Gondolom még mindig útálsz, talán már nem annyira, mint akkor, amikor még ezt a levelet írom. Akármit is érzel irántam, azt elárulhatom bátran, hogy én mindig is a lányomnak tekintettelek (ó igen, már hallom is a fülemben, ahogy kiáltod torkod szakadtából: „én bizony nem vagyok a lányod, csak az hiányozna”. Látod Donna ismerlek téged, még jobban is mint gondolod, azonban van nem egy dolog amiről nem tudsz, és most jött el az ideje, hogy megtudd. A kaszás lovagjai mostanában rendkívül hatékonyak, ami egyetlen dolgot sugall, méghogy tégla van a szervezetben, így arra az elhatározásra jutottunk, hogy amint lehet D∞-et látszólag feloszlatjuk. Mivel csupán sejtésem van arról, hogy ki is lehet a besugó, úgy döntöttünk Richarddal, hogyha meghalnék ő eltűntet téged a Föld színéről. Amikor ezeket a sorokat olvasod, sem Helena Sanchez, sem Donna Mazill nincs többé. Készülj fel egy új életre. Ahhoz viszont, hogy tovább lépj, elmesélek neked egy rövidke történetet, a múltamból. 18 évvel ezelőtt, amikor körülbelül ugyanannyi lehettem, mint most te (20-on felül volt pontosabban, de nem tudhatta amikor írta a levelet, hogy mikor hal meg), egy olasz kórházban dolgoztam, mint kezdő nővér. A szülészeten kezdtem. Nagyon örültem, mondván, hogy csöppnyi apróságokkal fogok foglalkozni, és láthatom majd, ahogy egy kisbaba a világra jön, és még segíthetek is benne. Nem ez történt. Alig kezdtem el a műszakomat, a főnővér egy nem épp kezdőnek való munkát adott nekem. Egy halvaszületett csecsemőt kellett felkészítsek az elhamvasztásra. Majd megszakadt a szívem, amikor megláttam a gyermeket. Gyönyörű, egészségesnek tűnő kislány, aki annyira életerősnek tűnt és mégis élettelenül sápadt. Lemostam, felöltöztettem, majd belépett a főnővér és azt mondta, hogy a szülők engedélyezték az elhamvasztást, így nekem ki kellett töltsek néhány dokumentumot, többek között a gyermek nevét is fel kellett tűntessem. A szülei még a tragédia sokkja alatt álltak, és nem akartak neki nevet sem adni, így azon ritka pillanatba kerültem, amikor nekem kellett döntsek. Fiatal voltam és kicsit féltem is. Milyen nevet adhatnék egy olyan kis csöppségnek, amiért a szülei nem küldenek el a fenébe. Gondoltam nem rám tartozik ez, de ha már én kell döntsek akkor legyen egy semleges név. Valahogy csak az járt eszembe, hogy a baba ha felnőtt volna igazi donna lett volna, és akkor mintha villám csapott volna belém. A lapra ráírtam a nevet, a teljes nevet: Mazill Donna. Miután végeztem a lapok kitöltésével, a dokumentumokat egy doszárba tettem és köpenyem zsebébe sülyesztettem. Nem maradt más hátra, felemeltem a babát, de olyan szerencsétlenül, hogy visszapottyant az asztalra. Nem tudom milyét verhette be, de felvisított. A frász minden oldalról kerülgetett, sosem láttam még olyat, sem előtte, sem utánna. Csak álltam ott fölötte és néztem, ahogy torkaszakadtából ordít. Egy orvos szaladt be, amikor meghallotta a sírást. Kérdezte, hogy mit keres ott az az újszülött én meg mondtam neki, hogy bizony ennek a gyereknek egy percre sem dobbant meg a szíve, amikor kivették az anyja hasából. Nem mertem neki elmondani az igazságot, hogy leejtettem és talán attól kapott életre, hisz utánna biztosan elbocsájtottak volna emberi élet veszélyeztetése miatt, így csak annyit mondtam neki, hogy amikor befejeztem a dolgomat a baba váratlanul felsírt. A kicsinek talán az anyja örült a legjobban. Míg eddig keserű könnyeket hullatott, amikor a kezébe vette a csöppséget, a szeretet könnyei folytak végig arcán. Megható pillanat volt bevallom, és ha akkor is láttam először azt a gyereket, és azt hittem utoljára is, úgy éreztem mintha a sajátom lett volna. Úgy hiszem mentőangyal tudod, hogy kinek is meséltem el életének első óráit. Igen, én voltam aki első ízben a fejedre ejtett, de nehogy nekiállj itt nekem pityeregni, hidd el tudom milyen hangosan vagy képes visítani. Bocsásd meg nekem, hogy sosem meséltem erről az incidensről, de nem tudtam, hogy is kezdjek bele, és talán nem is akartam. Nem, a saját emlékeim miatt. Gondolom ismered a férjem és a gyermekem tragédiáját, ha még nem, akkor kérdezd meg Black-et, ő tud mindenről. Kérlek Donna légy erős, és készülj fel a legrosszabbra. Amit eddig átéltél az csupán egy része annak ami rád vár a továbbiakban. Sose higyj a látszatnak, csakis akkor bízz meg valakiben, ha biztosan tudod, hogy barát. Egy valakit tudok csak aki bár egy barom, a pártodon áll, ő pedig nem más, mint Richard Black. Végezetül pedig arra kérlek, hogy sose add fel azt aki vagy, ne fordulj magadba, ne ismétlődjön meg a múltad, lépj előre és élj tovább felemelt fővel. Mutasd meg mindenkinek, hogy az élet mindennél fontosabb és, hogy van emberség a világon. Nem maradt más csak a búcsú, Donna Mazill, öröm volt veled megismerkedni és még nagyobb megtiszteltetés volt számomra veled együttdolgozni.
Tisztelettel Helena Sanchez”
Donna összehajtott és letette maga elé a levelet, majd párnájára dőlt. Fülében hallotta gyermekkora mottóját: „Donna a vesztes”, látta a gyerekeket akik elfutottak ha a közelükbe ment, és látott egyetlen kislányt, aki ugyanúgy szomorkodott akárcsak ő. Félt odamenni, ahogy a másik is hozzá, végül valahogy mégis egymás mellett kötöttek ki, és ezzel kezdetét vette egy másik élet, az igaz barátság két ember között. A másik arc szép lassan változni kezdett és már felnőttként állt előtte a kerek, szomorkás arc. Egy daganatos betegség melyre nincs gyógymód mindent tönkretehetett volna, de ők ketten túltették magukat a nehéz pillanatokon és újra mosolyogtak, mintha minden rendben lenne. Az idő viszont ismét közbelépett. Új emberek tűntek fel Donna életében, akik miatt a barátnők eltávolodtak egymástól, de akikről kiderült, hogy az életét akarják védeni, és ott volt köztük egy arc akit egyszer a pokolba küldött, máskor a tanácsára várt, akit titkon tisztelt. Ez a két személy most végleg eltűnt. Nem maradt más számára csak egy elkényeztetett milliomos palánta, meg végtelen mennyiségű ellenség, rémálmokkal fűszerezve. Nem csoda, hogy Donna elkeseredett. Ökölbeszorította tenyerét és égő fájdalommal testében és lelkében egyaránt felállt. Alig bírt megállni a két lábán, de azért elbotorkált az ajtóig és kiment rajta. Az ismeretlen házban nem tudta merre lehet. Csak a képekkel díszített falat látta maga előtt, és a sok cserepesvirágot a földön. Kezét a derekához szorította. Az eddig nem érzett fájdalmak, kibírhatatlanul nyilalltak testébe. Azt kívánta, hogy mindez csupán egy álom legyen: Hiába dacolt a fájdalmával, végül az földre küldte és megnyugtató sötétséget küldött szemére, örök sötétséget...
Hónapokkal később a városi temetőben két nő sétált a sírkövek között. Egyikük hosszú barna hajú és meglehetősen sovány, valamint napszemüveget viselt, a kezében pedig egy fehér bot volt, olyan, amilyet a vakok használnak. A másik nő, akibe az előbb említett karolt, kék szemű volt, felettébb csinos és kalap alá rejtette világos barnára festett haját. Mindketten feketében voltak. A napszemüveges szólalt meg amikor megálltak.
- Megérkeztünk?
- Igen, itt vagyunk. – felelt a másik a családi sírhely előtt – biztos, hogy bírod. A barátnőd és Sanchez sírhelye után, ez kissé messzire esett.
- Így is későn jöttem ki ide.
- És talán nem is jó ötlet – folytatta a másik -, mi lesz ha valaki felismer? Mr. Black ideges lesz ha megtudja, hogy hova jöttünk.
- A főnököd is meg a véleménye is hidegen hagy. A legfontosabb most az, hogy átadjam üzenetem a túlvilágiaknak. Kérlek Vanessa tedd rá a levelet amit megkértem, hogy írj meg a helyemben, a sírkövem tetejére és gyújtsd meg.
A nő úgy is tett. Elengedte a másikat és a sírhoz lépett. Kihúzott egy kettéhajtott lapot a táskájából, majd egy öngyújtót is elővett és meggyújtotta a lapot, amit azután az egyik sírhantra tett, a három közül. Nem várták meg, hogy porig égjen. Szép lassan tova sétáltak. A lángok martalékává lett papírlapot kinyitotta a tűz ereje. Még látszottak a sorok: „Minden barátomnak és ellenségemnek üzenem, Donna Mazill bár meghalt, még nem találkoztok vele. Barátaim a lelkem és a szemem világa már köztetek szárnyal, viszont a dolgomat még nem fejeztem be idelent. Emlékezzetek rám, emlékezzetek a mentőangyalra, ha derült égből eső szemetel, ha a halál fölött győz az élet”.