- Soha! –a szó úgy visszhangzott a fejemben, mintha ordította volna.
Pedig egészen halkan mondta. Nem sírtam! Valahol, legbelül, tudtam, hogy ez lesz a válasz. Csak nem akartam elfogadni.
- Értem! –mondtam, és lassan szívtam a cigimből.
Legszívesebben berohantam volna a házba. De csak ültem ott nyugodtan. Úgy látszik, mégis volt értelme Viktória illemtan óráinak.
Csendben ültünk ott, egymás mellett. Egyikünk se szólalt meg. Azt vártuk, hogy a másik kezdjen beszélni.
Hirtelen kiabálást hallottunk a ház felől. Gyorsan eloltottam a cigarettát, és a hátam mögé dobtam. Niki közeledett felénk.
- Alex! Csakhogy megtaláltalak. –mondta, azon a nyávogós kis hangján. – A mama keres, beszélni szeretne veled, a bál részleteiről.
- Milyen bál? –kérdezetem csodálkozva.
Eddig nekem erről senki nem szólt! Niki már felelt is volna, de Alex közbevágott.
- Nemsokára születésnapom van. És Viktória a hazatérésem alakalmából, meg abból hogy 400 éves leszek, bált rendez.
-400? –kérdeztem döbbenten.
Sose gondoltam volna, hogy ennyi idős, mégha a vámpírok lassabban is öregszenek. Maximum 25-nek néz ki.
- Alex, gyere! –húzta Niki. –Siessünk!
Alex még egyszer visszanézett, majd elindult. Én csak lustán elmosolyodtam. Éreztem, hogy tetszem neki. Még ha nem is akarja beismerni, de nagyon kíván.
Hirtelen felrémlett előttem egy emlék. Ugyanarról az ezüsthajú nőről. Egy hintában ült, gyönyörű, halványsárga ruhában, és nevetett. A mellette álló, fekete hajú férfira. Olyan szerelmesen néztek egymásra, hogy szinte kicsordult a könnyem.
Aztán megint itt voltam a valóságban. Egy padon ültem, a kertben. Körülöttem minden virágzott. A tekintetem egy nagy fára tévedt. Egy hinta lógott le rajta. Elindultam. Lassan, óvatosan, mintha félnék, hogy ez is csak egy emlék, hozzáértem. De nem vált semmivé. Nagyon is valóságos volt.
Az a hinta, ahol valaha az a nő hintázott. Aki úgy hasonlít rám! Vagy én őrá? Nem tudom.
Akire Alex olyan kedvesen nézett, mint rám még soha. A gyomrom hirtelen összerándult. Mérges voltam arra a nőre! És talán féltékeny is…
Beültem a hintába. Nem tudom, mennyi ideig maradhattam ott, de már sötétedett, mikor bementem.
- Siess, öltözz át! –utasított Viktória. –Estére vacsoravendégünk lesz.
- Kicsoda? –kérdeztem.
- Az neked legyen mindegy! –láttam rajta, hogy nagyon dühös rám. Bár nem tudtam miért. –Csak tedd amit mondtam!
Tudtam, hogy nem érdemes vele vitatkozni, úgyhogy szó nélkül felmentem a szobámba.
- Rose kérlek segíts! –mondtam a szobalányomnak.
Ő már bent is volt. Apró, kicsi lány, barna hajjal, és barna szemmel. De mindig pontos, és kedves. Nagyon kevés barátom van itt, és ő közéjük tartozott. Csak vigyáznunk kellett, Viktória meg ne tudja! Szerinte lealacsonyító a cselédekkel beszélgetni.
- Ki lesz ma a vendégünk, nem tudod? –kérdeztem, miközben a hajamat fésülte.
-M David Lafaratte Gróf. –mondta.
Nagyon megörültem neki. David az egyik legjobb barátom volt. Érdekesen ismerkedtünk meg. Nekem épp énekórám volt, és ő pont akkor ment el a terem előtt. (Elvileg Viktóriához jött, üzleti ügyben) És mikor meghallotta a hangomat, mint mondta, nem bírt ellenállni a kíváncsiságának, és benyitott. Utána még rengetegszer felkeresett, és időközben nagyon jó barátok lettünk. Viktória se tilthatott el tőle, ha nem akart magának szerezni egy ellenséget. Tehát David maradt.
Mindenféléről beszéltünk. A családjáról, arról, hogy hogy lett belőlem vámpír, és az ő múltjáról.
Nagyon régi barátok Alexxel, egy csatában ismerkedtek meg. Imádtam hallgatni a meséit.
Egy fehér ruhámat vettem fel, aminek sok alsószoknyája volt, és a mellrészén, világoskék csipkeberakás díszelgett, „v” alakban, egészen a derekamig. Nagyon csinos voltam benne. Világoskék ékszereket tettem fel hozzá, és egy virágot is tettettem a hajamba Rose-val. Kicsit később értem le az étkezőbe, mikor már mindenki ott volt. Amint beléptem az ajtón, hirtelen minden szem rám szegeződött. David gyorsan felállt, és melegen üdvözölt. Majd a mellette álló székhez vezetett, és leültetett rá. Alex olyan komoran nézett ránk, mintha valami nagy bűnk követtünk volna el. És láthatóan Viktória sem örült. Nem, nem azért, mert ilyen jól kijöttünk Daviddal, hanem mert látta Alex szemében a felcsillanó féltékenységet.
- Ezt nem hagyhatom! –gondolta, és a tányérja fölé hajolt.
Én nagyon jól szórakoztam a vacsora alatt, attól eltekintve, hogy Alex olyan komor lett, hogy szinte semmit sem evett, és beszélni is alig beszélt.
Vacsora után Daviddal kimentünk a parkba sétálni.
- Nem tudod mi baja van Alex-nek? –kérdeztem tőle.
De ő csak sejtelmesen mosolygott.
- Tudni, tudom, de inkább nem mondom el. Ha el szeretné mondani, majd megtudod. De szerintem magadtól is rájöhetsz.
Miután elköszöntünk, épp a szobám felé tartottam mikor megláttam a folyosón Alexet.
- Jól szórakoztál? –kérdezte.
De a hangja nagyon furcsa volt. Mint aki mérges.
- Igen. –válaszoltam felemelt fejjel. –Nagyon kedvelem Davidot!
A sötétbe nem biztos, hogy jól láttam, de mintha megrándult volna az arca.
- Ennek igazán örülök! –mondta olyan hangon, mint aki cseppet sem örül neki.
Majd szó nélkül elment mellettem. Szinte röpültem a szobámig. Boldog mosollyal aludtam el.
- Féltékeny!