Másnap, mintha mi sem történt volna, felkeltem, megfürödtem, és elmentem reggelizni. A szemeim vörösek voltak, és kisírtak, de nem panaszkodtam. Senkinek nem mondtam semmit. De az ágyékomba hasító fájdalom lépten –nyomon emlékeztetett rá, mit is tettem. Odaadtam magam valakinek, aki nem tud értékelni, se szeretni.
Pedig én szerettem. Egy kicsit. Valahol legbelül. De most összetörte minden önbecsülésemet.
- Jesszus, úgy nézel ki, mint akit megrágtak, és kiköptek! –kiáltott fel Gloria elszörnyedve, mikor meglátott. –Mi történt veled?
- Hosszú volt az éjszaka. –válaszoltam erőltetett mosollyal.
Lionel pont abban a pillanatban jelent meg, vidáman, és láthatóan nagyon fitten. Nem tudtam a szemébe nézni. Vajon ő is ezt tette Yoruval? Vagy csak Hannibál ilyen faszkalap?
- Reggelt! –köszönt harsányan. – Hé ti! Hannibál üzeni, hogy reggeli után gyűlés!
Megijedtem. Vajon hogy fog viselkedni velem? Vagy elmondta valakinek? Istenem meghalok, ha bárki megtudja!
- Nem! –szegtem fel a fejem. –Engem nem ilyen könnyű megfélemlíteni! Elmegyek, és mosolyogva végig fogom ülni.
A gyomrom összeszorult, a lábaim remegtek, de megpróbáltam erősnek látszani, és hideg maradtam. Legalábbis ez volt az elhatározás, ami egy szempillantás alatt romba dőlt, ahogy beléptem az ajtón.
A teremben már ott ült Zoé, Valerie, Marcos, és Yoru is. Mindenki némán, maga elé nézve hallgatott. Hannibál háttal állt nekem, de ahogy beléptem megfordult. Elszorult a szívem, ahogy unottan, közönyösen végigmért. Mint valami régi, használt játékot, ami már untatja, és meg kéne szabadulni tőle. A szemem hirtelen égni kezdett, és az ölembe megint belehasított a fájdalom, emlékeztetve rá, hogy ez nem álom. Ez a valóság, ami néha kellemes, és vidám, de legtöbbször kegyetlen. Mint most is. De mint mindig, felemeltem a fejem, és szomorúan, de kihívó harciassággal néztem vele farkasszemet.
- Emelt fővel viseld a sorsod! –mondogatta gyakran Lucy.
És én pont azt tettem most!
Hannibál, mint aki nem bírná elviselni a tekintetem, elfordult, és ránk förmedt.
- Mire vártok? Talán kérvényt nyújtsak be, hogy tegyétek végre le a seggeteket?!
Erre némán bemasíroztunk a terembe.
Szinte vágni lehetett a feszültséget, egy pisszenés se hallatszott. Mindenki maga elé nézett, Hannibál meg dühösen ránk.
- Nos? –kezdte vészjóslóan nyugodt hangon. –Nincs semmi mondandótok a számomra?
Senki se szólalt meg. A levegő már-már vibrált. Nagy bajba voltunk.
- Ohh, szóval egyikőtök se tudja, miről beszélek? Segítsek emlékezni? –végignézett az üres, távolba révedő arcokon, majd a tekintete megállapodott rajtam. –Talán Sheila fel tud világosítani titeket!
A rémülettől összeszorult a gyomrom. Mit akar? Mit mondja?
- Mi volt ez a tegnap esti dáridó?
Felálltam, és a többiekhez hasonlóan, magam elé meredtem.
- Kérdeztem valamit? –üvöltötte.
Nem bírtam ránézni. Nem volt elég az, ahogy tegnap megalázott? Mért kínoz tovább?
- Szórakoztunk egy kicsit. –nyögtem ki végül.
- Ohh, szóval szórakoztatok? Mikor a leghatározottabban megtiltottam. De hát úgy gondoltátok Hannibál most úgysincs itt, kit zavar, ha felelőtlenek vagyunk, és kiordítozzuk magunkat?!
Ha szemmel ölni lehetne, mi mind halottan hullottunk volna a porba. Kirázott a hideg a tekintetétől.
- Van fogalmatok róla, hogy bárki észrevehetett volna titeket? –ordította. –Hogy az ilyen hangoskodás simán az életünkbe kerülhet? Á dehogy, hisz ti úgyis jobban tudjátok!
- Mi rossz van abban, ha szerettük volna jól érezni magunkat? –tért vissza a bátorságom.
Döbbenten nézett rám. Szerintem nem gondolta, hogy még meg merem szólítani. De több kell ahhoz, egy ilyen seggfejnél, hogy én fülem-farkam behúzzam.
- Hogy miért ellenzem, hogy mindenki leigya magát a sárga földig? –mosolygott gonoszan. –Mert esetleg nagyon jó alkalmat biztosít Kormánynak, hogy akkor támadjon meg minket.
- És ha már ilyen édesen elcsevegünk, azt is elmondhatnád, mi célból szegültél megint ellent nekem. Féltél, hogyha nem elég részegek a többiek, senki nem veszi észre a bájaid, és nem kefél meg? Ha csak erre vágysz, nyugodtan szólj nekem, és ne sodord veszélybe a társaid!
Megrettenve, döbbenten néztem rá. De nemcsak én, a többiek is. Mindenki tudta, hogy Hannibál szigorú, de ennyire még sose volt durva. Vagy legalábbis nem velük. De hogy így megalázza egy társukat előttük?! Reszketni kezdtem, és éreztem, hogy gyűlik fel a gombóc a torkomba. Már nem érdekelt, hogy erősnek látsszak, sírva rohantam ki a teremből.
- Ez meg mire volt jó? –kérdezte Zoé.
Már csak ketten voltak bent, ő meg Hannibál. A többiek, miután Sheila elrohant, dühösen méregették Hannibált. A gyűlés hamarosan berekedt. Mindenki amilyen gyorsan csak lehetett, elhúzta a csíkot, csak Zoé maradt ülve.
- Ez mire volt jó? –ismételte meg.
- Micsoda? –mordult fel Hannibál.
- Tudod te azt nagyon jól! Mért kellet így megaláznod szegény lányt? Nem egyedül ő volt a hibás, mind benne voltunk!
- Ideje megtanulnia, hol a helye!
Zoé elgondolkodva nézte a férfi magas, sudár alakját.
- Tudod, mit gondolok? –kezdte lassan. –Te egyszerűen csak félsz tőle.
- Én? Méghogy félek, egy ilyen idegesítő ki csitritől? Ne röhögtess! –fordult felé dühösen.
- Pedig így van! –mondta Zoé határozottan. –Félsz tőle, hogy esetleg megint megszeretsz valakit, és elveszíted. Ezért vagy mindenkivel ilyen Emili halála óta!
- Őt ne kever ebbe bele! –sziszegte dühösen Hannibál.
- Ne mond, hogy nem veted észre, mennyire hasonlít rá! Szinte pont ugyan olyan, mint ő volt.
- Egy cseppet se hasonlít! –kiabálta. –Emili kedves volt, megbízható, gyönyörű, és aranyos! Ebben a kis libán egy csepp hasonlóság sincs!
- Ennyire hiányzik? –lépett oda hozzá Zoé, és átölelte. –Nem csak neked, hidd el! Minyájunknak. De tovább kell lépnünk, és folytatnunk kell az életünket! Ő se akarná, hogy egész életedben miatta kesereg!
- Lefeküdtem vele. –szólalt meg váratlanul Hannibál.
Zoé hirtelen elengedte, és döbbenten nézett rá.
- Emilivel?
- Nem tudom, mért tettem. Tegnap este. Ott volt, és ahogy nézett! Nem tudtam ellenállni neki! Szeretkeztünk, és utána elzavartam.
- Te most Sheiláról beszélsz? –a hatalmas barna szemek, tágra nyíltak a csodálkozástól. –De hisz még csak 15 éves!? Egy gyerek! Te képes voltál lefeküdni egy gyerekkel?
Szinte kiabált. Hannibál csak nézett maga elé, semmilyen érzelem nem látszódott az arcán.
- Nem akartam, hogy megtörténjen, de nem tudtam mit tenni! Ő is tiltakozott eleinte, de láttam rajta, hogy élvezi. Még senkivel nem éreztem ilyet. Aztán ahogy utána felnézett rám! És én elzavartam.
- Mit mondtál neki? –kérdezte Zoé rosszat sejtve.
- Nem emlékszem már rá pontosan. Valami olyasmit, hogy takarodjon el innen.
Hirtelen egy hatalmas pofon csattant, visszarántva a férfit a valóságba.
- Te idióta! –kiabálta Zoé. –Megrontottál egy gyereket, és utána nemhogy a bocsánatáért esedeznél, még elzavarod, és bunkó vagy vele? Gratulálok! Végleg sikerült egy érzéketlen szörnyeteggé válnod! Emili most büszke lenne rád!
Azzal kiviharzott a szobából, magára hagyva a semmibe meredő Hannibált.