A sötétség körbeölelt. Feküdtem valahol, valami kemény, és hideg helyen. A szemeim le voltak csukva, hangfoszlányokat hallottam magam mellől. Több ember beszélt, de nem hallottam a lüktetéstől, ami az agyamat tépte. Fájt minden porcikám, gyenge voltam. A szám kiszáradt, a levegőt nehezen vettem. Agyam végre beindult a kitartó lüktetés ellenére, s kérdések rajzolódtak ki szemeim előtt. Hol vagyok? Kik beszélnek? És egy félelmetes kérdés, melytől kirázott a hideg. Ki vagyok én? Lassan kinyitottam szemeim. Csak foszlányokat láttam. Egy barna, egy vörös, egy fekete, és két szőke. Valami sötét helyen lehettem, mert csak helyenként láttam egy-egy fénycsíkot.
- Huh, végre felébredtél! - hajolt fölém a vörös foszlány.
- Már azt hittük meghaltál! - könyökölt mellém a barna.
Lassan megpróbáltam felülni, de félúton fájdalmasan fejemhez kaptam. Iszonyú fájdalom, mintha valaki jól fejbe vágott volna. Felszisszentem.
- Minden rendben? - kérdezte a fekete.
Bólintottam. Inkább nem kellett volna, ugyanis ettől csak jobban hasogatott a fejem. De végre tisztán láttam. A vörös foszlány egy gyönyörű nő volt. Haja égővörös, mellei alá ér. Göndör. Szemei méregzöldek, szemöldöke vékony, ívelt. Arca finom vonalú, ajkai vérvörösek. A barna foszlány egy fiú volt. Haja rövid, kócos, csoki barna. Szemei mély barnák, vidáman mosolyognak. Ajkai keskenyek, orra pisze. Aranyos teremtés. A fekete foszlány egy fiatal férfi volt. Haja szög egyenes, fekete, a derekát súrolta. Szemei szürkék, semmi nem olvasható ki belőlük. Ajkai színtelenek, vonásai hidegek. De mégis olyan vonzó. A két szőke közül az egyik férfi, a másik nő volt. Mindkettő fiatalnak nézett ki. A nő haja szőke, hullámos. Hosszú, rakoncátlanul omlott vállaira. Szemei hirtelen kékek, meleg fény játszik bennük. Ajaki rózsaszínek, mosolyra húzódnak. A férfi haja félhosszú, kissé hullámos. Szemei sötétkékek, valami megmagyarázhatatlan, negatív dolog süt belőlük. Ajkait összepréselte.
Egy romos épületben lehettünk, állapítottam meg, miután körbenéztem. Az ablakokat deszkákkal szögelték le, kizárva a fényt. Apropó fény... Abból, ami beszűrődött, épp most mehetett le a nap. A szobában dohszag volt, a fénycsíkokban porszemek táncoltak. A tapéta néhány helyen megadta magát, feladva a harcot az idővel. Málló csíkokban lógott a falról. A bútorok barnának tűntek a rajtuk tanyázó porréteg miatt. A padló néhol sáros volt, máshol meg fekete. A sarokban még gomba is nőtt, ha jól láttam.
Én egy kanapén feküdtem. Iszonyat kemény volt, és amint megmozdultam, a porszemek azonnal útnak indultak felfelé.
- Amúgy, én Killian vagyok, a vörös Alice, a fekete Nathan, a két szőke közül az egyik Deidre, a másik pedig Nestor - ismertette a kis csapatot a barna, vagyis most már Killian.
- Téged hogy hívnak? - kérdezte Deidre
Jó kérdés. Ott a pont. Erősen gondolkozni kezdtem, ám ettől csak még inkább fájt a fejem, és még meg is szédültem.
- Nem... Nem emlékszem... - suttogtam kétségbeesetten.
- Hogy? - lepődött meg Killian.
- Nem csak túl sok vért veszített, történt még valami. Lehet, hogy beverte a fejét. Vagy valami trauma érte - állapított meg Nathan.
- Az utóbbira tippelnék. Semmi nincs a fején, ami ütésre engedne következtetni - mondta Alice.
Miközben beszéltek, megfigyeltem, hogy bőrük hulla fehér, körmeik átlátszóak, akár a tükör, szemeik pedig földöntúlian csillognak.
- Mellesleg, hol vagyok, miféle hely ez, ti kik vagytok, és velem mi történt? - kérdeztem egy szuszra.
- Azt nem tudjuk, hogy mi történt veled. A temetőben feküdtél, tele sebekkel, eszméletlenül. A saját véredben fürödtél - kezdte Nathan.
Megnéztem a karjaim, a hasam, és egyéb testrészem... Sehol egy karcolás...
- Mi hoztunk ide. Selfieldben vagyunk, egy köztes területen - folytatta Killian.
Köztes... Terület...?
- Ez a főhadiszállásunk, itt szoktunk tanyázni - vette át a szót Nestor.
Főhadiszállás?
- És mi...
Megláttam egy kézitükröt. Lassan az arcomhoz emeltem...
-...és te is...
Ugyanaz a hullasápadt bőr, a hideg szemek...
-...vámpír vagy.
Megdermedtem egy pillanatra, majd felhúztam felső ajkam. Úgy hajítottam a földre a tükröt, mintha égetné a bőröm. A szemfogaim... Ugyanolyanok, mint nekik. Hirtelen nem tudtam, mit gondoljak, vagy mondjak.
- Ha sikerült feldolgoznod, mesélek neked az itteni dolgokról - ült mellém Nathan.
- Feldolgoztam - suttogtam. Bár ez hazugság volt, a kíváncsiság erőt vett rajtam.
- Két nagy vámpír klán uralja az egész országot. A Tieneblas, és a Nemorosa. Két részre osztották az országot, így megosztották a vámpírokat is. A két területen élők folyton harcban állnak. Azért van a főhadiszállás, hogy itt rejtőzzünk el. Ez csak az 'előtér', a pince az igazi hadiszállás. A Tieneblas klán főhadiszállása Neronban van, a Nemorosáé Sorneusban. Selfield e kettő közt terül el. Itt élnek a semleges vámpírok, mint mi.
- A Tieneblas klán feje Charles. Már a végét járja, és egyetlen utódja egy lány. A Nemorosa klán feje Gontran. Két utódja van, Edwin és David. Charles és Gontran mániája, hogy egymás utódjára fejvadászokat küld - magyarázta Alice, aki a dohányzó asztalon ült, keresztbe tett lábakkal.
- Menjünk le - indítványozta Deidre.
- Rendben. Kövess! - nézett rám Killian.
Elindultunk, majd a szobából kiérve a folyosó végén álltunk meg. Killian fél kézzel eltolta a kétajtós szekrényt, ami alatt egy csapóajtó helyezkedett el. Felcsapta, és lement. Már mindenki lent volt, kivéve engem, Nathant, és Nestort. Valamiről beszéltek a folyosó másik végén. Óvatosan közelebb surrantam.
- Jó ötlet ez? Azt se tudjuk, ki ő! Akár ellenség is lehet... - hallottam Nestor hangját.
- Paranoiás vagy. Marad, és kész - Nathan hangja parancsoló volt.
- Meg akarod tartani magadnak, mi?
- Pofa be! Mellesleg, még maga sem tudja, hogy kicsoda ő.
- Igaz. De nem árt óvatosnak lenni.
Hallottam lépteiket közeledni, így gyorsan leugrottam a lépcsőre, és leereszkedtem. A hadiszállás egy hatalmas terem volt. Tele műszerekkel, gépekkel, monitorokkal, kivetítővel, térképekkel a falakon. Már mindenki elfoglalta a helyét, csak Killian állt meg az egyetlen ajtó mellett.
- Gyere, megmutatom a szobád!
Utána mentem. Az ajtó mögött egy szűkös folyosó állt, jobb és bal oldalt pedig ajtók tömege. Mindegyiken volt névtábla. Már csak két üres szoba volt, az egyiket kaptam én. Egyszerű, semmi giccs, csak a legszükségesebbek. Egy keskeny ágy, mellette pedig éjjeliszekrény. Azon egy lámpa. A tapéta itt nem lógott, kék volt, és egész jó állapotban. Az ággyal szemben egy kétajtós szekrény állt. Egész helyes kis szoba volt. A másik szoba, mint kiderült, a mosdót helyettesítette.
A nap, vagyis este további részében azt néztem, hogy mit ügyködnek a többiek. Közben sokszor eszembe jutott Nathan és Nestor kissé bizarr beszélgetése. Ilyenkor a feketét bámultam. Néha észrevette, ilyenkor enyhe pírral arcomon kaptam el róla tekintetem. Ő csak mosolygott ezen. Közben pedig valami furcsa, az éhséghez hasonló érzés kerített hatalmába. Az ereim a szokottnál jobban kilátszódtak, s szinte lüktettek.
- Éhes vagy, ugye? - kérdezte Deidre - Akkor szoktunk ilyen hulla sápadtak lenni, és az ereink is akkor néznek így ki
- Éhes..?
- Azt ugye nem kell elmesélnem, hogy a vámpírok hogyan táplálkoznak? - kérdezte Nathan.
- Természetesen nem! - morogtam.
- Akkor gyere!
- Hova?
- Hát nem egyértelmű? Enni...
- Azt akarod, hogy...
- Igen, azt!
- De...
Még végig sem mondtam, már húzott magával felfelé a lépcsőn. A házban a megismert dohszag fogadott, ám kilépve az esőszag csapta meg orrom. Az idő borús volt, sötét felhők gyülekeztek a hold fényében. Nathan még mindig a kezemnél fogva húzott maga után. A ház egészen messze, másfél órás gyaloglásra volt a város központjától. Egy halandó számára. Mi, vámpírok azonban...
- Hé! Tegyél le! Mit csinálsz?
- Viszlek. Csak hátráltatnál.
Erre csak morcosan motyogtam valami olyasmit, hogy 'Gonosz vagy'. Nathan megindult, én meg rémülten kapaszkodtam ruhájába. Iszonyú sebességgel futott. Futott? Repült! A hideg szél csípni kezdte arcom, ezért beletemettem kabátjának szétnyitott részébe. Jó illata volt. Ám mielőtt hozzászokhattam volna a helyzethez, hirtelen engedett el. Kis híján seggre ültem.
- Ez mire volt jó? - kérdeztem.
- Megérkeztünk.
A központ lepusztult, volt. A házak romosak, az utcák piszkosak. Nathan elindult, én meg futhattam utána.
- Ha lemaradsz, akár meg is ölhetnek.
- Hogy mi?
- A semleges vámpírok nem tartanak mind össze. Szóval, ha élni akarsz, maradj szorosan mögöttem.
Megfogadtam tanácsát, majd mikor ötödszörre tapostam a sarkára, maga mellé utasított. Elérkeztünk egy sikátorig, ahova hirtelen húzott be. Meg akartam szólalni, de befogta szám, s egy magányosan sétáló férfira mutatott. Elengedett, és mint egy árny, úgy suhant a gyanútlan férfi mögé. Elkapta, és leütötte. A testet fél kézzel vállára dobta, és már is mellettem termett.
- Egyél! - utasított.
Kétségbeesetten néztem a férfit. A gondolat, hogy igyak belőle... Kirázott a hideg tőle.
- Nem tudom megtenni - nyüszítettem.
- Ne szórakozz velem! Meg akarsz dögleni? - mordult rám.
- Nem! De... ez...
Nathan váratlanul feltépte a férfi torkát. Én teljesen lesokkoltam, ahogy bámultam a feltörő vért. A fekete odahajolt, és belekortyolt a vörös folyadékba. Már a hangjától rosszul lettem. Ám ekkor Nathan megfogta az állam, és ajkait az enyéimhez érintette. Nyelvével durván behatolt, utat engedve a vérnek. Megdermedve álltam, tágra nyílt szemekkel. A vér leszaladt torkomon, végigperzselve azt. Ereim vadul lüktetni kezdtek, úgy éreztem, visszatér belém az élet.
- Megy magadtól is ezután, vagy segítsek? - kérdezte Nathan, miután leakadt rólam. Sunyi vigyorra húzta száját, egy vékony vérpatak folyt le állán.
- Megy egyedül is! - vetettem oda durcásan.
Végül ténylegesen megtettem. Nem gondoltam rá, úgy tettem, mintha csak valami gyümölcslevet innék. Még sosem éreztem ilyet. Vagyis... nem emlékszem rá.
Az éjszakai vadászat után a fekete visszavitt. A többiek épp a lábukat lógatták.
- Semmi sem történt, amíg távol voltam? - kérdezte Nathan.
- Nem. Semmi az égvilágon - szólt unottan Nestor.
- Egy ellenséges vámpírt sem észleltünk a közelben - közölte Alice.
- Ellenséges vámpír? – kérdeztem.
- Ahogy mondtam, nem tart minden semleges vámpír össze. A másik dolog, hogy más vámpírok vérét inni kedvező. Erősebb lesz tőle a személy, de hosszútávon nem egészséges - magyarázta Nathan.
- Miért?
- Azt nem tudom. Csak azt, hogy ez tény, és való.
- Na, tudtál rendesen enni? - fordult felém Killian.
- Miután szájból - szájba megitattam... - vigyorgott Nathan.
- Fogd be! - kiáltottam dühösen.
- De hát ez az igazság! – vigyorgott kitartóan.
- Na persze! Rákényszeríttettél, hogy igyak!
- Különben meghaltál volna!
- Az mindegy, különben is... Killian, mi a gond? Mit nézel? - kérdeztem értetlenül.
Tekintetét követve, a mellkasom nézte. Felsőm elszakadt, valószínűleg a visszaúton, s most a jobb mellem fölött kilátszott a bőröm. És még valami.
- Az a tetoválás... - kezdte Deidre.
- Mi... Milyen tetoválás? - kérdeztem rémülten.
Mindannyian meghökkenve meredtek rám. Valóban volt ott egy tetoválás. De mit jelenthet?