2. fejezet
CorpseDoll 2008.10.14. 17:11
Blue Blood. Head - Hunter.
A tetoválás egy korong volt. Talán a holdat akarta ábrázolni. Szemei közül az egyik kidülledt, míg a másik felfelé nézett. Szája feketén tátongott, fogai tűhegyesen meredeztek. Orra csonka. Fogalmam sem volt róla, mit jelenthet, de főleg azt nem tudtam, miért néz rám mindenki olyan meghökkenten.
- Az a tetoválás a Tieneblas klán jele. Végre összeállt a kép - Nathan hangjában már nem csengett az a kevés kedvesség, amivel eddig megajándékozott. Félni kezdtem.
- Mi van? Nem... Nem értem! Azt akarod mondani, hogy én lennék annak a Charlesnak az utódja? - kérdeztem remegő hangon. Semleges vámpírok voltak. Számítottam rá, hogy helyben megölnek.
- Igen. Azt. Nyilvánvaló, hogy Gontran egy fejvadászt küldött rád, aki megtámadott. Harcoltatok, aztán valami elvonhatta a figyelmed. Talán mondott valamit. Azt hitte, hogy megölt. Mi meg szépen megmentettük az életed... - rám se nézett, úgy beszélt. Fekete haja takarta arcát.
Végképp nem értettem semmit. Nem tudom, ki vagyok, felébredek egy idegen helyen, kiderül, hogy vámpír vagyok. Összeismerkedek velük, megkedvelném őket, aztán egyik percről a másikra ellenség leszek.
- Hát... Nincs más megoldás. Végezni kell vele, mielőtt rájönnek, hogy itt van. Veszélyt jelent ránk - közölte Nestor olyan nyugodtsággal, mintha csak az időjárásról beszélgetnénk. Ám hangjában még is ott volt az elégedettség.
- Nem! - kiáltott fel Alice. Meglepetten kaptam oda fejem. - Nem emlékszik semmire, bármit mondasz neki! Egy trauma miatt veszítette el az emlékeit! Lehet, hogy ő nem ezt a sorsot akarta!
- Állj le, Alice! Attól, hogy te anno nem akartál Tieneblas utód lenni, ő attól még akarhatott - a szőke hangja gúnyosan csengett.
- Pofa be! - vágott vissza a vörös.
- Te.. Te régebben Tieneblas voltál? - kérdeztem félénken.
- Nem. Semleges voltam, egyedüli vadász. Ám Charles egyik napról a másikra az utódjává akart tenni. Erős vérszívók után kutatott, és én az voltam. Vagyok. De miután bekerültem a klánba, már nem akartam odatartozni. Ezután találkoztam Nathanékkal.
- Akkor is egy Tieneblas! - vetette oda Nathan
Fogalmam sem volt róla, hogy miért utálja ennyire azt a klánt.
- Mi bajod van azzal a klánnal? Talán ártottak neked? - kérdeztem. Semmi rossz szándék nem volt bennem, ő mégis félelmetesen reagált.
- Semmi közöd hozzá, Tieneblas. Gyűlölöm a fajtádat, és ne érdekeljen, miért. Húzzál vissza Neronba! - a halk sziszegésből a végén kiabálás lett.
Megijedtem. Még könnyeim is eleredtek, majd rémülten láttam, hogy vért könnyezem. Kitéptem állam Nathan kezéből, és futottam. Ki innen. Még hallottam Alice kiáltását, láttam, hogy Nestor visszafogja, nehogy utánam jöjjön. Éreztem a fekete gyűlölködő tekintetét magamon.
Kijutva a házból csak futottam, be az erdőbe. Sötét volt, hideg. Ágak kaptak hajamba, tüskék tépázták ruhám. Elcsúsztam egy - egy tócsában, sáros bakancsom néha beleragadt a vizes talajba. Fújtattam, de pihenni nem álltam meg. Majd váratlanul egy fekete kovácsoltvas kapuba ütköztem. Egy temető kapujába. Lenyomtam a kilincset, de zárva volt. Az időközben eleredt esőtől ázott hajam kisöpörtem szemeimből. Átmásztam a kerítésen. Bent sírok tömege fogadott. Gyönyörűek voltak. Angyalok, szentek, galambok, emberi arcok szobrai néztek rám, kifejezéstelen kőszemükkel. Egy angyal ölébe ültem. Az eső folyamatosan mosta le vérkönnyeim.
Szörnyen elkeseredtem. Nincs múltam, jelenem, jövőm. Minek vagyok akkor? Miért mentettek meg? Pedig szívesen maradtam volna velük... De Nathan reakciója... Mit tehettek ellene a Tieneblasok, amiért így gyűlöli őket? Mindegy. Már nem fontos. Nincs semmim, és senkim. Az üresség, ami a mellkasomban helyezkedett el, lassan emésztett fel. Mi lesz velem? Nem tudom, ki vagyok, milyen vagyok... Egyáltalán volt valaha is valakim? Szeretett valaki? Milyen életem volt? Egyik percben tudni akartam, majd inkább mégsem. Ha ennyire szörnyű az a klán, akkor inkább új életet kezdek! Na de hol? Kivel? És... Miért?
Már órák óta ülhettem úgy, elesetten, törötten, vizesen. Csak meredten néztem az eget, ahol az eső abbamaradtával fény kezdett el beszivárogni a felhők között. Nem sokára hajnalodik. Akkor meg fogok halni? Eléget a fény? Hirtelen reccsent meg egy ág mögöttem. Számomra félelmetes gyorsasággal pattantam fel, és fordultam oda. Senkit nem láttam, de tudtam, van ott valaki. Támadóállást vettem fel, pedig semmilyen fegyver nem volt nálam. Még reccsent egy párat a bokor, majd kijött valaki. Két kezét maga előtt tartva közeledett felém. Kezeiben pisztolyok voltak. Magas volt, és vékony. Egy hosszú, piros bőrkabátot viselt, alatta egy fekete felsőt. Alul egy szintén fekete farmer volt rajta, meg egy bakancs. Haja rövid, egészen világos szőke. Belelógott szemeibe. Pisztolyt tartó kezein fekete bőrkesztyű.
Csak nézett rám,mint vadász az áldozatára. Egy fejvadász lett volna? Nem tudom.
- Azt hittem, múltkor elintéztelek - közölte.
- Múltkor? Te voltál az, aki miatt elveszítettem az emlékezetem? - kérdeztem hadarva.
- Mi? - arcára kiült a döbbenet. - Hogy nem emlékszel semmire?
- Nem...
- Na ne szórakozz velem, Tieneblas! Te vagy Centella Tieneblas, a klán következő vezetője, Charles utódja!
- Centella... Szóval így hívnak... - állapítottam meg a földet kémlelve, ám hirtelen valami jobb vállamba fúródott. Felkiáltottam. A vámpír, mivel hogy az volt, bal kezét leengedve állt. Belém lőtt. Újból megindultak a vérkönnyeim.
- Talán tényleg igazat mondasz. Centellát sosem sikerült eltalálnom. Nos, akkor úgy látszik be kell mutatkoznom. Vincent, a Nemorosa klán fejvadásza - húzta száját gúnyos mosolyra, majd a fegyvert még mindig rám célozva meghajolt.
- Vincent...? - ismételtem. Ismerősen csengett a név.
- Igen. Sajnálom, hogy ilyen rövid ideig tartott az újabb ismeretségünk, de most ki kell nyírjalak.
Lövésre emelte jobbját, ám egy árny beugrott elém, és elé.
- Nathan... - suttogtam döbbenten.
- Mi dolgod vele? - kérdezte Vincenttől.
- Jöttem kinyírni. És most állj az útból.
- Szörnyen restellem, de nem tehetem. Az egyik barátom kibelezne, ha ennek itt valami baja esne... - sóhajtott.
Talán Alicera gondolt?
- Én is sajnálom, de akkor előbb veled végzek.
- Meglátjuk, fejvadász...
- Meg, kívülálló...
Nathan előkapott egy pisztolyt, majd engem felkapott, és úgy szórta a golyózáport Vincentre. A szőke sem tétlenkedett, a két fegyverrel sorozatban lőtt, kerülgetve a fekete golyóit. Nathan a sírok között ugrált, velem a karjában. A kőtáblák remek búvóhelyet jelentettek a golyózápor ellen. Kezdett hajnalodni. Miután szétlőtték az összes sírt, Nathan berohant a fák közé.
- Kapaszkodj belém a lábaiddal is. Fél kézzel nem tudok tölteni - utasított.
Én engedelmesen a derekába kapaszkodtam lábaimmal, karjaim pedig a nyaka köré fontam. Fejem a kabátjába fúrtam. Hallottam, ahogy tölt, és Vincentet is hallottam, ahogy árkon - bokron suhan utánunk. Őrült hajsza volt. Nathan néha megállt, hogy hátralőjön, majd indult is tovább.
- Francba! - szitkozódott. Az utolsó tárat fogyasztotta.
Kiértünk az erdőből. A város szélén találtuk magunkat. Hirtelen jelent meg Killian és Nestor. Az utóbbi gyilkos tekintettel méregetett. Még mindig a feketébe kapaszkodtam.
- Feltartjuk. Ti meneküljetek! - szólt oda Killian.
Nathan csak biccentett. Épp hogy eltűntünk a látómezejükből, mikor lövések dördültek. Aggódtam Killianért, Nestor testi épsége nagyon nem izgatott. Csak az vígasztalt, hogy ketten vannak.
Egészen addig kapaszkodtam Nathanba, amíg vissza nem értünk a hadiszállásra. Nem értettem, miért visz oda. Gyűlöl, akkor meg miért? Bent leugrottam róla. Nem akartam hallani, ahogy hidegen utasít rá. Csak álltam ott, és néztem, ahogy fegyverével vesződik. A kabátja kicsit meg volt tépázva a karjainál. Sebeknek már nyoma sem volt, ám az enyémből még szivárgott a vér. Mikor hozzá akartam érni, megfogta a kezem. Ijedten kaptam fel a tekintetem, hogy abba a hideg szempárba mélyesszem. Féltem tőle, és egyszerre vonzódtam hozzá.
- Ne nyúlkálj bele. Majd Deidre megnézi. Ő ért ehhez.
Bólintottam. Nem akartam megkérdezni, hogy utál e, vagy ilyesmi. Nem akartam még több gyűlöletet.
Lementünk a pincébe, és Deidre kiszedte a golyót a sebből.
- Érdekes. Valami anyaggal van bevonva, ami meggátolja az öngyógyítást - állapította meg.
- Nézz utána. Elemezd - utasította a fekete
Csak úgy rohangált egyik géptől a másikig. A monitorokat fürkészte, néha bepötyögött valamit. Hirtelen nyílt ki a csapóajtó.
- Huh, ez kemény volt! - hallottam Killian vidám hangját.
- Megöltétek? - kérdezte Nathan egyből.
Milyen udvarias. Meg se kérdezi, jól van e.
- Elmenekült - morogta Nestor.
- De engedtünk bele pár golyót! - vigyorgott a barna. - Gyere, ideje aludni.
- Rendben.. - suttogtam.
A folyosón aztán megtorpant az ajtóm előtt.
- Jól vagy? - kérdezte.
- Igen. És te?
- Én is - mosolygott. - Ne aggódj Nathan miatt. Meg van rá az oka, hogy gyűlölje a klánt. Ma csak ideges volt, ne haragudj rá.
- Nem haragszom.. Majd válaszol a miértekre, ha akar...
- Na, akkor jó éjt! - borzolta meg a hajam, és a saját szobája felé indult.
Közben megjelent Alice, és Deidre. Ők is integettek, majd eltűntek a szobájukban. Nestor úgy nézett rám, hogyha szemmel ölni lehetne.. Aztán Nathan jelent meg. Ijedten kaptam a kilincsért, de ő ott termett, és megragadta kezem. Nem néztem rá.
- Nem kérem bocsánatot. És nem várom, hogy megköszönd a mait. Nem kell tudnod rólam semmit
- Nem is akarok! - vágtam képébe, és kirántottam kezem a szorításából. Arcára csaptam az ajtót, és bereteszeltem. Fáradtan fordultam az ágyhoz. Túl sok izgalom egy napra...
Este fele a szemeim maguktól pattantak ki. Automatikusan ültem fel, s egy percig nem is emlékeztem a tegnapra. Majd minden világossá vált... Kisétáltam az ajtón, és azon gondolkoztam, vajon fenn e van valaki. Kinyitottam az ajtót, ahol Killian fogadott.
- Jó estét!
- Neked is.
- Éhes vagy? - kérdezte.
- Igen!
- Már mindenki elment vadászni, én is csak rád vártam.
- Köszi, de nem kellett volna! Most miattam éhezel!
- Nyugi, nem vészes. Na, gyere!
Ismét a város felé vettük az irányt, mint tegnap Nathannal, ám most a saját lábaimon mentem. A vadászatot gyorsan elintéztük, utána csak bolyongtunk.
- Mióta vagytok együtt? Mármint, a csapat.. - kérdeztem.
- Hmm... Olyan ötven, talán hatvan éve. Előtte én is magányos voltam, mint ahogy mindenki más. Ám egyedül nehéz. Bár ezt sok semleges, kívülálló, nem érti meg.
- És hogy kerültetek össze?
- Megmentettek. Akkor már Nathan, Nestor, és Alice egy csapat voltak. Engem két kívülálló akart halálra szívni. Nathan megkérdezte, csatlakozom e. Persze hogy igent mondtam! Először csak érdek csapat voltunk. Nathan jó vezető, határozott, és kiválóan harcol fegyverekkel. Általában pisztollyal. Nestor a gépekhez ért jobban, na meg az információszerzéshez. Ők ketten testvérek.
- Nem látszik - szóltam közbe.
- Nem. Alice tőrökkel, és egyéb vágóeszközökkel bánik jól. Kitartó, és szívós. Dedire pedig az orvosláshoz konyít. És a kémiához. Én pedig vagyok a csapat esze - vigyorgott - Igazából, inkább a taktikai zseni.
- Jó csapat! Kár, hogy én semmihez nem értek.
- Ugyan, valamihez biztos, csak még nem tudod... - próbált bíztatni.
- Talán... - motyogtam.
- Vissza kéne mennünk, a többiek már várnak.
- Rendben.
A házba érve a - most már - jól megszokott dohszag fogadott. Még egyszer sem néztem körül a házban, idáig csak a folyosót, és a nappalit láttam.
- Killian, ha nem baj, én kicsit körülnézek... - szóltam a szekrényt arrébb toló szőkének.
- Rendben. De ne maradj fent sokáig!
Bólintottam, majd elindultam felfedező utamra.
Az alsó emeleten, merthogy emeletes ház volt, egy nappali, egy konyha, és egy fürdő foglalt helyet. A nappalit már láttam, így a listán a konyha következett. A málló tapéta halványsárga színben pompázott - valamikor régen. Most inkább zöldesnek tűnt, a sok kosztól, és mohától. Mindenhol pókhálók, rovarok. Az étkező részen fehér, helyes kis asztal, és négy szék állt. Az asztal közepén váza, benne rothadt rózsák. Ki tudja, mióta száradnak ott. A függönyök valamikor szintén sárgák lehettek, mint a fal, azonban most tépettek voltak. A helység másik részében pultok, és beépített szekrény állt. Hűtő, sütő, és egy régi telefon. Minden sárga, és fehér volt. Családias hangulatot keltett volna bennem, ha nincs az a sok kosz.
Fent két szoba, és egy fürdő volt. Az egyik szoba a vendégszoba lehetett, a másik a háló. A falak meggy bordó színűek voltak, a függönyök fehérek. A hatalmas franciaágyon bordó selyemágynemű pihent. Kezeimmel végig simítottam a takaró habjait. Az egyik éjjeliszekrényen fotók álltak. Az üvegük olyan koszos volt, hogy csak pár alakot vettem ki belőlük. Egy vidám lány, aki minden képen szerepelt, és mosolygott. Rövid, vállig érő haja, és kék szeme tökéletesen passzolt. Épp kezembe vettem volna az egyik róla készült képet, mikor valaki megfogta csuklóm.
- Nathan.. - suttogtam ijedten.
- Mit keresel itt? - kérdezte kimérten.
- Én.. Én csak körül szerettem volna nézni...
- Te csak ne szeressél semmit! Azonnal gyere le! - sziszegte.
Elegem volt.
- Minek mentettél meg? Miért hoztál vissza? Miért nem hagytál megdögölni? - kérdeztem. Inkább kiabáltam.
- Mert... - ám nem tudta befejezni, mert lentről valami zajt hallottunk. Vártunk, és pár pillanat múlva Deidre állt az ajtóban.
- Nathan! Valakik itt vannak! Az ajtót törik be!
- Fenébe! Biztos az a nyomorult Vincent értesítette a Nemorosákat! Szólj a többieknek!
- Rendben!
Furcsa érzésem támadt. Kinéztem az ablakon, és az erdő szélén Vincentet pillantottam meg. Egy fának támaszkodva állt, és pontosan a szemeimbe nézett. Lent betört az ajtó, s egy időben ezzel rántott maga után Nathan, és láttam a szőke száját gúnyos vigyorra húzódni.
Centella tetoválása - ami a fejezet elején jelenik meg.
|