3. fejezet
CorpseDoll 2008.10.14. 17:12
Blood Red Memories. Kiss in the rain.
Nathan úgy húzott maga után, mintha valami rongybaba lennék. Őrült tempóban vágtáztunk le a lépcsőn. Lent lövések dördültek. A fekete a falnak nyomott, ő pedig elővette pisztolyát. Újonnan szerzett tárat töltött bele, majd maga mögé utasítva indultunk a csapóajtó felé. A folyosó sarkán lábdobogást hallottam. Nathan megállásra késztetett kinyújtott baljával, ő maga pedig egy bukfencet vetve gurult be az ellenség elé. Két lövés, és ismét felvehettem a rongybaba pozíciót. A csapóajtó kicsapva állt. A lépcsőn kis híján ráestem a feketére, ám ő ügyesen elkapott, miközben egy másodpercre sem állt meg.
- Hova megyünk? Innen nem vezet kiút - kérdeztem, miközben ő a szobákhoz vezető ajtót rúgta be.
- Fogadjunk? - nézett rám.
- Inkább ne... - morogtam sértődötten.
Igaza volt, az ő szobájában a szekrény mögött egy kis ajtó állt. Beküldött előre, majd a bútort visszatolta a helyére. A folyosó szűk volt, de magas. És sötét.
- Én.. Nathan, én félek a szűk helyeken...
- Ne csináld már! Vámpír vagy basszus! - mordult rám a hátam mögül.
Csak álltam egy helyben lecsukott szemekkel, és mélyeket lélegeztem. Iszonyú volt tudni, hogy még a karjaim sem tudnám kinyújtani magam mellett, olyan szűk a hely. Nem kis ijedtségemre két kéz ölelt át hátulról, majd éreztem a fekete meleg leheletét nyakamon.
- Na, nyugodj meg. Kifúj, beszív... - kezdte a légzési tanfolyamot.
Kezdtem lenyugodni, már nem figyeltem a helyre, csak az ő hangjára.
- Most pedig indulj el. Ne aggódj, fogom a kezed! - biztosított.
Kiszabadultam az ölelésből, és kezét szorongatva lépkedtem előre. Fél perc múlva Killian fogadott egy ajtóban állva.
- Már azt hittem, bajotok esett! - fújta ki az eddig bent rekedt levegőt.
- Csak Miss Hisztis Vámpírhölgynek pont most jutott eszébe bepánikolni - sóhajtott a fekete, mire megszorítottam kézfejét, körmeim a húsba mélyesztve. - Au! Szadista!
- Nincs időnk erre! A végén megtalálnak! - szólt oda Nestor.
Most vettem csak észre, hogy nem messze a háztól, egy garázsban álltunk. Ide vezetett az alagút. Elég rozogának tűnt a tákolmány, de a benne lévő terepjáró egész jó állapotban volt. A többiek beugrottak, majd Nathan engem is betuszkolt.
- Miért megyünk kocsival? - kérdeztem értetlenül, hiszen a városba olyan szépen besuhantunk...
- Mert kicsit fárasztó lenne odáig futni, ahova megyünk.. - sóhajtott Nestor.
- És mert futva nehezebb célozni hátrafele, mint kocsiból - magyarázta Killian.
- Értem. És hova megyünk?
- A második főhadiszállásra.
- De ha csak második, akkor miért főhadiszállás? - kérdeztem.
- Kérdezd Killiant, ő ragaszkodott a 'főhadiszállás' megnevezéshez... - mondta Alice.
- A főhadiszállás jobban hangzik, mint az, hogy hadiszállás simán - magyarázta a barna, mielőtt rákérdezhettem volna.
Valami becsapódott a csomagtartó ajtajába.
- Követnek - állapította meg Deidre.
- Na, szedjük le őket! - szólt Killian, majd helyet cserélt a vezető Nathannal.
A fekete hátramászott - oda, ahol én, Alice és Deidre ültünk - majd fölöttem áthajolva kezdett kutatni a csomagtartóban. Mellkasa az arcomhoz ért néha, ilyenkor intenzívebben érezhettem illatát. Szerettem az illatát...
Előkapott egy távcsöves puskát, majd a tetőablakot kinyitva - eléggé meglepődtem, mikor először megláttam, hogy van rajta ablak a tetején... - kezdte el kilőni a mögöttünk gyorsuló kocsi kerekeit. Láttam a visszapillantó tükörből, hogy szép lassan kilőtte az összes kerekét, és a jármű hirtelen fordult jobbra, majd balra, végül a földútról kisodródva egy fának csapódott. A fekete elégedett vigyorral az arcán ült le, immár mellém, hiszen Killian vezetett.
Jó fél óra múlva még mindig mentünk. Az erdő egyre sűrűsödött, a fekete törzsű fák egyre közelebb merészkedtek az úthoz. Az út is egyre rosszabb lett, sok gödörbe mentünk bele. Gyakran sandítottam Nathan felé. Mintha elmerengett volna, sokszor úgy bámult maga elé, kizárva mindent, és mindenkit. Szemeiben olykor - olykor szomorúság csillant. Érdekelt volna, hogy miért, ám rákérdezni nem mertem. Mindenki csendben utazott, a saját kis világában járt. Én is. Rosszul éreztem magam, amiért miattam kellett menekülniük. Sokkal egyszerűbb lett volna, ha meghalok. Ám erre a gondolatra egy belső hang mindig felcsendült bennem. "Gyáva..."
Két órás kocsiút után a távolban egy hatalmas épület alakja bontakozott ki. Egy kastély volt. Hatalmas, égbe nyújtózó tornyai a felhők alját csiklandozták. Téglái sötétszürkék voltak, az épületet pedig fekete kovácsoltvas kerítés vette körül. Sok - sok boltíves ablak vakon nézett a sötétbe. Ajtaja kétszárnyú, rettentő méretű.
- Megérkeztünk! - rikkantott vidáman Killian.
- Végre... - sóhajtott Alice. - Elültem a hátsóm!
- Én is. Jó végre állni - sétált körbe - körbe Deidre.
Nathan és Nestor épp kipakoltak. Biztos a többiek vitték ki a gépeket, amíg mi Nathannal 'menekültünk'. A testvérpár vitte a csomagokat, Killian pedig nyitotta az óriási ajtót.
Bent a szokottnál is erősebb dohszag fogadott. Egy hatalmas terembe értünk, előttünk széles lépcsősor nyújtózott az emeletre. Közepén vörös szőnyeg futott. Jobb és bal oldalt ajtók nyíltak, ki tudja hova. Csodálkoztam, hogy az ősrégi csillár még nem zuhant ránk. Minden olyan régi volt, még az előző főhadiszállásnál is régibb. Nathanék balra indultak, Alice és Deidre pedig fel a lépcsőn.
- Balra van a 'főhadiszállás' része a kastélynak. Jobbra a szalont és a konyhát találod. Fent pedig a szobákat - magyarázta a szőke.
- Értem. Honnan van ez a hatalmas kastély? - kérdeztem.
- Valaha Tieneblas terület volt, és ezt a kastélyt is ők építették.
Tieneblas...? Akkor Nathan nagyon utálhat itt lenni..
- A szobákon vannak névtáblák, amelyiken nincs, azok közül választhatsz!
- Rendben.
- Akkor én megyek is... - azzal elsétált Nestorék után.
Még egyszer körbehordoztam tekintetem a helyen. A plafon iszonyú magas volt, a vakolat potyogott, a pókhálók... Nos, azokból volt jópár. Végül felsétáltam a lépcsőn.
Fent a folyosó két fele szakadt. Jobb, és bal oldalt is ajtók álltak. Az utóbbi oldal mellett döntöttem. Ott volt Nestor szobája, a folyosó legvégén, a fürdővel szemben pedig Nathané. Az mellett is állt egy szoba, oda nyitottam be. Az ablakok a padlótól egészen a plafonig értek, csak úgy ontották be a kintről jövő sötétséget. Volt a helységben egy poros könyvespolc, hatalmas franciaágy, fésülködő asztal, kétajtós szekrény. Az ágyon tiszta ágynemű. Ma elgondolkoztam rajta, hogy mi mért nem koporsóban alszunk... Vagy az csak propaganda lett volna...? Majd Killiant megkérdezem ez ügyben. Miután meguntam a szobám kielemzését, lementem. Meg mertem volna esküdni rá, hogy mindenki a hadiszállás részen van. Arra vettem az irányt.
Az ajtó kinyitása után egy, a másiknál sokkal nagyobb hely fogadott. Itt nagyobb monitorok álltak, több gép, és térkép. Jól gondoltam, mindenki ott volt. Deidre az orvosi műszereit tisztogatta, Alice olvasott valamilyen bőrkötésű könyvet, Killian egy terepasztalon lépegetett a katonákkal, Nestor és Nathan pedig a monitorokat bámulták. Mikor beléptem, egy pillanatra mindenki felkapta a fejét.
- Találtál szobát? - kérdezte Killian.
- Igen.
Odasétáltam a barna mellé, és beszálltam a háborúsdiba. Gyermeki élvezettel pakolgattuk a katonákat, döntöttük ki a kis, műanyag fákat. Nathantól egy apró mosolyt is elkaptam. Később Dedire, és Alice is beszállt. Először egymás ellen voltuk, majd párokba tömörültünk. Killian és Dedire volt együtt, én meg Alice szintén egy csapat voltunk. A csata végére az összes fát kidöntöttük, ám a csata végkimenetelét döntetlenben állapítottuk meg.
- Visszamegyek a házba - közölte hirtelen Nathan.
- Rendben. Ne menjek veled? - kérdezte Nestor.
- Nem kell.
- Én megyek! - álltam fel az asztaltól.
- Nem.
- De!
- Azt mondtam, nem! Csak hátráltatnál, vagy útban lennél.
- Épp itt az ideje, hogy ne legyek útban! Ha már veletek vagyok, szeretnék hasznos lenni!
Rám nézett, és hitetlenkedve sóhajtott egyet.
- Killian, adj neki egy pisztolyt.
- Okés! - a barna odaszaladt az egyik szekrényhez, és elővett belőle egy kisebb fegyvert. Rutinosan töltötte meg a tárat, majd pár tölténnyel sétált oda hozzám.
- Majd én megtanítom lőni. Majd jövünk - Nathan a szokásos tempóban indult meg, én pedig felkészültem rá, hogy megint rohanhatok.
Ha a másik hadiszállásnak volt garázsa, akkor ennek is kellett lenni. Erről hamar megbizonyosodtam. Ott állt a terepjáró, és egy motor. Nathan leemelt a polcról két bukósisakot. Az egyiket odaadta, a másikat felvette. Felültem mögé, majd a kapunál le is szálltam, hogy morcosan nyissam ki.
Erősen kapaszkodtam a fekete felsőtestébe, és inkább becsuktam a szemem. Ijesztő sebességgel téptünk előre, féltem, hogy felborulunk. Szerencsére épségben megérkeztünk. Nathan céltudatosan ment a pincébe, én meg utána. Leszaggatott egy térképet, ami mögött egy széf állt. Kinyitotta, és valami csomagot vett elő belőle. Aztán megindult fel. Ott a hálóba sétált. Egy ideig állt a fényképek előtt, majd letörölte róluk a port, és mosolyogva nézte a képen látható lányt. Nem tudtam mire vélni a dolgot.
- A húgom volt - szólalt meg egyszer csak.
Felkaptam a fejem, és vártam a folytatást. Úgy nézett ki, magától nem beszél, így félénken rákérdeztem:
- Mi történt vele?
- Megölték. Nagyon kedves lány volt, életvidám... Ha Nestorral egymás torkának estünk, mindig ő állított le minket. Kívülállóként folyton harcoltunk, menekültünk. Végül itt telepedtünk le... Mindhárman jól bántunk a fegyverekkel, meg tudtuk védeni magunkat. Tudtuk, csak együtt élhetjük túl. Ám egy nap... Ránk találtak. Tieneblasok voltak. Elfogták Cathyt... Mi azonnal mentünk megmenteni, de már csak a hamuvá égett maradványait találtuk meg.. Akkor, és ott, bosszút esküdtem minden Tieneblas ellen! - keze megremegett, úgy szorította a képet.
Hallgattam. Szóval ezért, ez a gyűlölet. Sokat jelenthetett neki a húga... Melyik a jobb: elveszíteni valakit, aki mindig melletted volt, és szeretted, vagy úgy élni, hogy nem tudod, volt e egyáltalán valakid? Most már nem tudom...
Beledobálta a képeket a csomagba, majd elsétált mellettem.
- Gyere! - szólt utánam.
Engedelmesen követtem, le a lépcsőn, ki a házból. A hold előtt sötét esőfelhők kúsztak lomhán. Felkaptam a bukósisakot, és felpattantam a fekete mellé.
- Engem is gyűlölsz? - kérdeztem csendesen.
Egy pillanatig levegőt sem vett, majd sóhajtott.
- Nem..
Az az egy szó igazán boldoggá tett. Mintha egy kő esett volna le a szívemről...
Már félúton járhattunk, mikor eleredt az eső. Először csak szemerkélt, majd zuhogni kezdett. Villámok szelték át a tájat, megvilágítva mindent. Egyik ilyen villám alkalmával láttam meg a visszapillantó tükörben, hogy követnek. Egy motor robogott nem messze tőlünk. Nathan is észrevette, mivel gázt adott, és lefordult egy másik úton. Nem akarta, hogy a másik hadiszállást is megtalálják...
Az út sáros volt, a gödrök mélyek. Csak úgy dobálta a motort a föld, mintha súlytalan lenne. Erősebben kapaszkodtam a feketébe. Az egyik mélyedésben azonban megcsúszott a jármű, jobbra dobva magát. Nathan elvesztette az irányítást, a motor oldalra borulva csúszott. Az esés pillanatában a fekete lábával elrúgta a motort, majd magához húzva várta, hogy megálljunk. Vagy három, négy métert csúsztunk az eső mosta talajon. Miután elvesztettük a lendületet, elengedett, és levette a sisakját, majd az enyém.
- Jól vagy? - kérdezte.
- Igen. És te?
- Megvagyok.
Hallottam a másik motor hangját. Nathan elővette a pisztolyát.
- Készülj! - utasított.
Remegő kezekkel vettem elő a fegyvert, amit Killian nyomott a kezembe. Egy golyó csapódott mellettem a földbe. Az esőfüggönyön csak nehezen láttam át, ám azt a piros kabátot, és szőke hajat bármikor felismerném..
- Francba! - szitkozódott Nathan.
Elkapta a karom, és behúzott a fák közé. Alig láttam valamit, a föld folyton ki akart csúszni alólam. Hirtelen termett előttünk. Nathan megtorpant, és maga mögé vont.
- Miért véded annyira? Tieneblas... Annak a klánnak a tagja, akik megölték a húgod... - Vincent egy fának támaszkodott, ázott haja eltakarta szemeit.
- Kuss! Semmi közöd hozzá!
- Megölhetnéd, hogy bosszút állj Charleson...
Nathan készült belelőni a vigyorgó fejvadászba, de én megelőztem. Remegő kézzel próbáltam lőni. Félre ment.
- Ez gyenge volt... - állapította meg a szőke. - Ha még célozni sem tudsz, hogy akarsz életben maradni? Nem ilyennek ismertelek, Cena..
- Mi? Te... Te ismertél? - kérdeztem.
- Talán.. - suttogta, majd előrelendítette fegyvert tartó kezeit. A fekete ellökött, és célzott. Mindketten lőttek, kikerülve a másik lövését, majd Nathan üldözőbe vette Vincentet. Egyedül maradtam, hallgattam az eső kopogását, ahogy a laza talajba csapódott. Hallgattam a lövéseket, néztem a felhős eget. Bőrig áztam.
Tényleg ismert volna? Vagy csak el akarta ültetni a bogarat a fülemben? Sikerült neki... Bármit megadnék, hogy tudjam, ki vagyok! Biztosra veszem, hogy ezt akarja kihasználni! De kérdés az, hogy vajon sikerül e neki...
Feltápászkodtam, és erősebben markoltam a fegyvert. A megérzéseimre hagyatkozva indultam el, át árkon - bokron. Lassan haladtam, sokszor kerültem a földre, néha már majdnem feladtam. De olyankor mindig eszembe jutott, hogy Nathan harcol. Én pedig már megint csak kolonc vagyok... Újult erővel álltam fel, és futottam tovább. Egy tisztásra értem ki. Az eget kémlelve sétáltam a közepére, mikor valaki előttem termett. Olyan közel, és olyan hirtelen, hogy hátra estem. Az eső még mindig zuhogott, de így is tudtam, hogy nem Nathan az...
- Mi a baj Cena? Csak nem félsz? Kiszolgáltatottnak érzed magad? - kérdezte gúnyosan.
- Hol van Nathan? - kérdeztem.
- Nem tudom. Kicsit megsebesítettem, aztán inkább utánad jöttem...
- Mit csináltál vele?
- Mondtam. Megsebesítettem. Amúgy meg, mit érdekel? Csak kolonc vagy a nyakukon...
Hallgattam. Igaza volt.
- Nem én vagyok az egyetlen fejvadász, aki vadászik rád. És a kívülállók sem szeretik a klánbelieket. Jobb lesz neked holtan...
- Várj!
- Hmm...?
- Előtte... Előtte mesélj! Tényleg ismertél? - kérdeztem, miközben vérkönnyeim útnak indultak.
Ismét vigyorra húzta a száját, majd leguggolt hozzám. A mozdulatsor közben meglendítettem a pisztolyt tartó kezem, és lőttem. A vállát súrolta. Megtorpant, majd felnevetett. Beleborzongtam hangjába. Egész közel hajolt arcomhoz, majd a fegyver csövét a torkomnak szegezte.
- Nem is tudom, melyik éned tetszik jobban... A vad, és szókimondó nő, vagy a félénk, aranyos lány..
Nem értettem mire gondol. Csak néztem értetlenül, s csak akkor zökkentem ki, mikor nedves ajkait az enyémre tapaszotta...
|